Magyar Sajtó, 1978 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1978-01-01 / 1. szám
e gítheti az újságírás, mondhatjuk így — segítenie kell. Annál inkább, mivel a megváltozott, kedvezőbb életkörülmények, a lényegesen magasabb jövedelem, a megnövekedett szabad idő csak akkor eredményezi a magasabbrendű szükségleteket, az igazabb értékrend kialakulását, ha ehhez a tudati, kulturális feltételeket is megteremtjük. Ellenkező esetben — mint ennek példáit a fogyasztói társadalomban tapasztalhatjuk — elsősorban az anyagi szükségletek bővülnek, s a tárgyi javakhoz kötődő tulajdonosi mentalitás, szerzési vágy erősödik. Az anyagi javak erőltetett hajszolása pedig már nem az embert, nem tartalmas életét szolgálja, hanem éppen ellenkezőleg, beszűküléséhez, lényegének eltorzulásához vezet. Ez a gyerekez azoknak a sajátos módon nálunk is megmutatkozó negatív jelenségeknek, amelyeket „kispolgáriasság” címszó alatt emlegetünk, s amelyeket hol alaposabban, hol utalásszerűen a lapok, folyóiratok is bemutatnak, a közvélemény elé tárnak. Nem könnyű az anyagi és a szellemi értékek megbecsülésében egészséges arányokat, harmonikus egyensúlyt teremteni. A tömegtájékoztatásnak azonban megvannak az eszközei, hogy a fogyasztói szemlélettel, az anyagiassággal, a szerzésvággyal szemben felsorakoztassa, propagálja a követendő példákat, és felkeltse az igényt a cselekvő és kulturálódó, igazabban emberi életvitel iránt. Ezt a követelményt így fogalmazta meg az MSZMP XI. kongresszusa: „el kell érni, hogy a javuló anyagi feltételekkel szocialista módon éljünk”. Hogy miként, azt nem most kell kitalálnunk, hiszen jelen van egész életünkben. A megváltozott társadalmi, gazdasági kürölmények ugyanis létrehozták e tartalmasabb, céltudatosabb élet feltételeit. Az elmúlt évek során a szemünk előtt gyarapodtak a mindennapi tevékenységben a humanitás, a magasabb erkölcsiség jegyei. Gondoljunk csak jellemző példaként a szocialista brigádok hármas (bár egyelőre még nem mindenütt teljesen érvényesülő) jelszavára, amely már ebbe az irányba mutat. Csupán ez az egyetlen terület is mennyi témát adott már az újságírásnak, s milyen kiaknázatlan tématárat kínál hosszú időkre! Sok más tapasztalat is ismertetésre vár. A korábban a farkastörvény szorításában vergődő, a közösséggel szembe kényszerített, a tőkés viszonyok között magára hagyott ember az elmúlt években megismerhette az egymást, a közösséget segítő munka örömét, a család melege mellett a haza, a társadalom erejét, biztonságát. Felfedezhette a tudás, a kultúra ízét, a beleszólás felelősségét. Izgalmasabbnál izgalmasabb publicisztikai, vagy riport ötleteket hordoznak magukban az új életforma friss hajtásai, amelyek egyre inkább megerősödnek és a jó talajban mély gyökeret eresztenek. Fölemelő, igazi közművelő feladat foglalkozni velük, terjeszteni őket, tollal, mikrofonnal, a képernyő segítségével. A párt közművelődési határozata annak idején sürgető tennivalónak jelölte meg a kulturális igények felkeltését, az ízlés alakítását, fejlesztését. A tömegkommunikációs tevékenységgel is! A jó szándék azonban — olykor tapasztalhattuk — néhol túl is szaladt. Mechanikusan igyekezett szolgálni az ügyet, vagy a nem kellően megalapozott propaganda túlzott igényeket ébresztett. Ez a tapasztalat arra int, hogy a kulturális munka, a kulturális újságírás is csak a valóságos társadalmi helyzetből, a reális társadalmi igényekből és lehetőségekből indulhat ki. Művelődési propagandánk akkor lesz valóban hatékony, ha — a hic et nunc igazságát megszívlelve — a fejlett szocializmust építő Magyarország adottságait, lehetőségeit tartja szem előtt. De nemcsak ezt. Hanem azt is, hogy: mikor, miről és kiknek írunk? Számolni kell például azzal, hogy az ország lakosságának a többsége a felszabadulás után született, s a művészetek közönsége megváltozott. Ott ülnek a színházak nézőterén a fiatal munkások, sokan a közép- és főiskolások ifjúságának népes seregéből, s természetesen segítséget várnak a kritikusoktól a művészeti öröm felfedezéséhez. Milliók várnak érthető bíztatást, hogy milyen könyvet vegyenek a kezükbe, beüljenek-e a színházba, hangversenyre, hogyan nézelődjenek a képtárban. A művészetkritikai írásoknak azonban még ma is kevés a mondanivalójuk az ő számukra. Alighanem elsősorban ezzel magyarázható, hogy egyes kritikai írásoknak nincs hitele, sőt, kialakult valamiféle dacos ellenszegülés a kritikával szemben. A kritika szerepe, hatékonysága már évek óta vitatéma különböző fórumokon. Az már világos — ha megnyugtatóan nem is ment még át a gyakorlatba —, hogy a kritikusoknak nem a „vájtfülűek" igényeit, kíváncsiskodását kell kielégíteniük, nem a szakmának