Magyar Sakkvilág, 2005 (3. évfolyam, 1-12. szám)
2005-01-01 / 1. szám
Oknyomozás egy emberöltő múltán Szpasszkij-Fischer, 1972, Reykjavik A Fischer-történetnek úgy tűnik, most már sohasem lesz vége. Legutóbb az októberi számunkban írtunk az exvilágbajnokról, akit akkor élettársa, Mijoko Vatai próbált kimenteni az amerikai felelősségre vonás fenyegető réme alól. Fischer azóta is, már hatodik hónapja, japán fogságban van. A legújabb hír, hogy egykori nagy sikerének színhelyén, Reykjavíkban bizottság alakult kiszabadítására, melynek tagja többek között Fridrik Olafsson, a FIDE korábbi elnöke, és a 32 évvel ezelőtti világbajnoki döntő főrendezője, Gudmundur Thorarinsson is. Az izlandi külügyminisztérium december 15-én humanitárius okokból tartózkodási engedélyt adott az amerikainak, és kérték a japán hatóságokat, hogy engedjék foglyukat a szigetország területére. Emiatt az amerikai követség 19-én hivatalosan is nyomást gyakorolt az izlandi kormányra, hogy vonja vissza ezt az engedélyt - ez a cikk írásának pillanatáig nem történt meg. Flegg a Fischer-saga miként fog végződni, még mindig nem lehet előre látni — az exvilágbajnok két telefoninterjúban is hangot adott ama félelmének, hogy vitán felül áll: az életére törnek, és amennyiben kiadják az USA- nak, üldözői sikerrel fognak járni. Különösen aktuális tehát a magyar piacon most megjelent könyv: a Bobby Fischer háborúba indul. Edmonds és Eicinow, két BBC-s újságíró lendületes, olvasmányos stílusban megírta az „Évszázad mérkőzésének” krónikáját, egykorú források felhasználásával, szemtanúkkal és a döntő résztvevőivel készített interjúk segítségével, illetve az addig a meccsről megjelent munkák felhasználásával. A 32 év távlatából megszólaló szereplők visszaemlékezései teszik a könyvet igazán érdekessé. Szpasszkij, Krogiusz, Nej, Baturinszkij olyan aspektusait is felelevenítik a mérkőzésnek, amelyek akkoriban csak a szovjet kommunista párt központi bizottságára tartoztak. A kötetben egy különösen nagybecsű, és számunkra is érdekes dokumentum kivonata is megtalálható: a Regina Fischerről készült FBI-akta. A szövetségi nyomozó iroda eloszlatta Fischer vér szerinti édesapja kilétét övező homályt - a zsidó vallású, magyar származású, Amerikában is élő, Neményi Pálnak köszönheti életét a sakkzseni. Bár a könyv fő vonala az 1972-es világbajnoki döntő, a szerzők a meccs mindkét résztvevőjének életét végigvezetik gyerekkoruktól egészen napjainkig. Hogyan váltak a világ vezető nagymestereivé, mi lett velük a páros mérkőzés után, és nagy figyelmet fordítanak a körülményekre, amelyek nélkül a szereplők viselkedése nem lenne megmagyarázható. Ez a különc viselkedésű Fischer kapcsán, aki 1975- ben nem állt ki Karpov ellen, ezért megfosztották világbajnoki címétől, s attól kezdve két évtizedre eltűnt a nyilvánosság elől, különösen izgalmas kérdés. A könyvben felidéződik az az ismert, de érdekes epizód, hogy a reykjavíki mérkőzés a harmadik partinál majdnem félbeszakadt. A kihívó ugyanis nem volt hajlandó kamerák előtt játszani, és a küzdelem egy igen kicsi, eredetileg asztalitenisz gyakorlómérkőzésekre használt teremben kezdődött el, miután Lothar Schmid főbíró úgy nyomta vissza mindkét résztvevőt a székbe. Szpasszkijnak a szovjet hatóságokkal vívott állandó harcáról is részletesen írnak a szerzők, a világbajnok ugyanis magát „hazafias orosz”-nak jellemezte, vagyis — akkori értelmezés szerint - burkoltan szovjetellenesnek. Elutasította például a mérkőzésre kirendelt tolmácsot és szakácsot, nyilvánvalóan arra gondolva, hogy KGB-ügynökök lehetnek. Fischer már a világbajnoki zónaversenyen sem indult el, s csak azért vehetett részt a további küzdelmekben, mert Benkő Pál átengedte neki a helyét. Az izlandi szervezők többször majdnem belebuktak a reykjavíki döntőbe Fischer „magánszámai” miatt, nemegyszer kormányszinten kellett kezelni az amerikait. „Halló, itt a világ legrosszabb játékosa hívja a világ legjobb játékosát!” — így kezdődött az a híressé vált telefonbeszélgetés, amelyben Henry Kissinger külügyminiszter próbálta játékra bírni az USA akkor még amerikaiságára büszke állampolgárát. Igazi királydráma volt ez az összecsapás. A mindig kifogástalan viselkedésű, nyugodt, szimpatikus akkori sakk-uralkodónak több alkalma és lehetősége is lett volna kiszállni a mérkőzésből, megőrizve koronáját, ehelyett a fair play szabályai szerint mindenképpen tábla mellett akarta megnyerni a csatát ellenfelével szemben. Az újságok minden szimpátiája az övé volt még Nyugaton is, és az amerikaiak nem is igen értették: hogyan lehet, hogy Fischer, aki őket képviseli, vagyis, a „ jókat”, ilyen durván viselkedik? A mérkőzésnek ugyanis hatalmas visszhangja volt. A könyv erényei közé tartozik, hogy a szerzők kitekintettek a hidegháború időszakában a világtörténeti eseményekre is, és ezek kontextusában helyezték el a meccset. A vietnámi háború, a Nixon elnök bukásához vezető Watergate-botrány, az észak-írországi robbantások, talán ezek a körülmények is a szigetországbeli, alapvetően békés eszközökkel megvívott csata felé terelték a közfigyelmet. Amerikában a sakk gyorsan felfelé ívelő népszerűségnek örvendhetett végre, mindhárom nagy amerikai tévécsatorna külön csapatot küldött Izlandra, és többször is a sakk uralta az újságok címlapját. A méltató szavak mellett essék szó arról is, ami bírálatra szorul a könyvben. Bár a szerzők sok sakkozóval, főleg Sosonko nagymesterrel konzultáltak, nem látni nyomát, hogy szakmailag bárki is ellenőrizte volna a szöveget (ez vonatkozik a Scolar kiadó gondozásában megjelent magyar fordításra is). Ekképp lehetséges, hogy a szerzők kijelenthették a 217. oldalon: „A kilencedik lépés után a vezércserék következtében már túl voltak a középjátékon, és elkezdődött a végjáték”, illetve emiatt maradhatott bent olyan nyilvánvaló képtelenség a 172. oldalon, hogy „F -V6 sekk” (valójában std3+, a régi angol jelölés hibás magyar fordítása). Ezek a találomra kiragadott példák jól mutatják, mennyire vehetjük szakmailag komolyan a partikról való tudósításokat. A versenysakk pszichológiai hatását, a sakkozói lelkiállapotokat viszont remekül írják le. Sajnos fénykép nincs túl sok a könyvben, diagram egy darab sem, elemzett játszmákat is hiába keresnénk. A szakmai hiányosságok ellenére érdekes, jól megírt, és számos új momentumot felvonultató riportkönyvet vehet kezébe az olvasó. Nádasi Balázs David Edmonds - John Eicinow indul Igaz történet arról, hogyan vesztették el a szovjetek minden idők legkülönlegesebb sakkmérkőzését :-'rj'.‘’j - MAGYAR SAKKVILAG 2005. január