Magyar Szalon, 19. kötet (10. évfolyam, 1892-1893/2)
Tartalomjegyzék
219 JUSTH ZSIGMOND 220 fölé hajlik s azt borítja be csodálatos gyorsasággal finomrajzú aranyhálóval. Itt lehet az oly szép aranytól ékes topiát (sapkát) kapni, itt a parsileányok aranycsillagos fátyolát, itt a muzulmánok bársony-babusait. A szomszéd ház nagy istálló, a melynek kapujánál egy nyitott hosszú hajú kocsis lovát tisztítja. Minden egyes kefevonásnál nagyot üt a kis lóra. — Ta, mondja minden ütés után s lassan, méltósággal dolgozik, mert tudja, hogy Krishna vár, az istennek van ideje. Benn az istállóban minden homályos, sötét, a sűrű, fekete füsttől alig lehet látni a többi lovakat. A bazár sarkán egy ruhamosó, egy dobi, az utolsó kaszthoz tartozó kuli, ki egész életében a mások szennyesével van elfoglalva, mert ez az egyetlen hivatás, amelyet mások, kik jobb kaszthoz tartoznak, mint ő, el nem ragadtak az orra elől. A bazárok közötti szűk utczán aranycsillagos homlokú, magas kaszthoz tartozó hinduk, fejükön piros s arany fátyolszövetből összefont csúcsos lövegükkel. — Aranyfátyolos parsileányok, magas, szálas punjábi és rajput fiúk, itt-ott egy szerecsen, vagy japáni. És eladó és vevő mind egyszerre beszél és ágál, s én úgy érzem, napsugár, emberszó, ezer szín, hang, illat — a kelet szaga, egy iszonyatos symphoniává kavarodik, amely erősebb, mint idegeim. Kocsira ülök, s hajtatok, hajtatok távol a hangok, szagok és színek e szörnyű cacsától. * Végig a városon, ki a szabadba. Mezők szélén, földek mellett, a melyeken el van a rizstermés pörkölve, robog el kocsim. Jobbról egy brahmán falu pálma-oázis közepén, balról a Malabar Hill, Bombay villavárosa. Végig Malabar Hill fő utczáján, két oldalt az angolok és gazdag parsik befuttatott villái, majd kocsim ismét fordul, egy meredek sziklafal mellett haladunk el,amelyen végigfut a passiflóra s a baubonia ékes virágja. Óriási lépcső előtt kocsim megáll. A lépcső alján csúcsos fövegű öreg parsi fogad. Vele a sziklafal tetején elterülő terassera. Egy csodálatos kertbe jutunk, nehéz illatú bokrok ágai hajladoznak fejünk felett, sötét, sűrű tamaricska-alléék vezetnek a közeli tengerpart felé. Itt egy nagy csarnok üresen, amelyben csendes parsik jönnek-mennek, aztán egyet fordulunk. Lábaink előtt a rengeteg város, fehér házai derülten mosolyognak reánk a szétszórt kertek tropikus zöldjéből. A kikötő tele hajóval, a tengerparton hullámzó nép, tán az azok hangja hallatszik idáig, mint kaptár zsongása, oly egyhangú s annyira kifejezi az életet — messziről tekintve. Enynyire nem látszik, csak pont, egyéni élet, akarat elenyészik, innen, a magasból, mind, mind egyforma. Fejünk felett saskeselyűk keringnek, le-lecsapva, megpihenve egy közeli sziklán. Az öreg parsi virágcsokrot nyújt át: «these from the tower of silence», mondja s meghajtja magát. Igen, kocsisom ide hajtott. Ott — a túlsó oldalon, közel a tengerhez, egymás mellett öt fehér torony, s a tornyokban némaság, béke . . . Ide hozzák a parsik halottjaikat, ide terítik ki a hideg kőre, hol a fejünk felett keringő saskeselyűk aztán hamar elvégzik kötelességöket. — Hogy az emberi test salakja ne piszkolja be sem a földet, sem a vizet, sem a tüzet, a legszentebbet a három közül, — mondja az öreg parsi s távozik. A némaság tornya! Hát ez az? Innen hát nem visznek oda magukkal csak csendet, békét, azok, kik a sziklák madarát, a keselyűt táplálják ?* Este a Yacht-klubban. Itt ad találkát egymásnak, e tengerparti épületben, a bombayi elegáns világ. A nagy, majdnem tökéletesen fából készült épület nagyterasszán, tágas ebédlőiben, biliárdszobáiban, villanylámpák fényénél kiélvezi az angol azt, amit napközben annyira megérdemelt: a nyugalmat. Ide járnak tánczolni a fiatal leányok, itt van a legjobb tennis-tér, itt esténkint, ebéd előtt zene. Most is ott járnak fel-alá zeneszónál a tengerparton elterülő óriási gyepen, tavaszias toilette-jeikben a friss arczú fiatal angol leányok, kiknek piros arcza, fehér bőre nem akar semmit sem tudni az indiai nap pörkölő hevéről, a közeli mocsarak gyilkos lázairól, kiknek szemeiből életkedv beszél, érzik, hogy veleszületett józan eszük elfogadtatja velük az életet, ahogy van. Mert hogy is lehetne máskép ? És nekik is feladat jutott, s ezt tudják, s erre büszkék. Itt a férfinak tennie kell, ki bátorítaná, lelkesítené őket így a tettre, ha nem ők? Oly jó is ezekkel a szép leányokkal, itt a terhes indiai munka után zeneszónál evokálni azt, ami itt tán sohasem volt: a lét, az élet tavaszát!*