Magyar Szemle, 2005 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 1-2. szám - ESSZÉ - Gróh Gáspár: A lobogó J. A.
■JL. Crbl^ ßaJopayi f Li* A LOBOGÓ J. A. Minden nap születésnap, legfeljebb nem tudjuk, kié. Minden év emlékév, azt azonban többnyire már tudjuk, hogy ki az a nemzeti nagyságunk, akinek öröksége olyan fontos, hogy hivatalosan e rendkívüli megbecsülésben részesül. A kerek számú születési fordulók közül 2005-ben József Attiláé került a köztisztelet kitüntetett helyére. Azé a költőé, akinek születésnapját amúgy is rendszeresen megüljük, hiszen a magyar szellemi életben április 11. a Költészet Napja. Nem tudom, van e máshol, s ha igen, hány helyen hasonló ünnep. Azt sem tudom, hogy kinek mennyit jelent, s hogy hányan érzik azt, amitől valóban ünnep az ünnep: hogy ez személyes ügyük. A költők sorsa gyakran fájdalmas, vagy éppen tragikus. A romantika kora óta ezt el is várja tőlük a közvélemény. Valamirevaló költő aszténiás, aki nemcsak sovány, hanem éhezik is. Ég és kopog a szeme. Elesik a harc mezején, vérével írja a porba, hogy „hazám", télvíz idején, haldokolva egyedül fekszik szalmával bélelt ágyán, mielőtt kilehelné nemes lelkét. Elismerést csak halála után kap, mert az igazi poétát nem érthetik meg a kortársai. József Attila sorsa mintha mindezeknek a toposzoknak a megvalósulása volna. Már amennyire a finomodó kínok világában meg lehet felelni évszázaddal korábbi kliséknek. E kép kialakításában sajnos a „proletár utókor" kisstílű irodalmi hivatalnokai is szerepet játszottak, akik azon buzgólkodtak, hogy egy hamis, giccsbe hajló József