Magyar Szemle 21. kötet (1934. 5-8. sz.)
Tóth László: A Nemzeti Színház problémái
Május TÓTH: A NEMZETI SZÍNHÁZ PROBLÉMÁI 51 színháztól. Avantgardista színházat várni a Nemzeti Színháztól dőreség lenne. Ez nem volt sohasem és nem is lesz soha a Nemzeti Színház feladata. Hibás gondolat az is, hogy a Nemzeti Színháztól egyetlen egységes, új, akár régimódi stílust követelnek, mert a Nemzeti Színház rendeltetésénél fogva, sokoldalúságánál fogva csak művészi felfogásban, elgondolásaiban lehet egységes. Stílusa pedig nem a színháznak, hanem a daraboknak van. Ha egy színház a maga generálszószával önt le minden darabot, abból nem sok haszna lesz a színpadművészetnek. A közönség bizonyos idő múlva feltétlenül meg fogja unni és visszautasítja. A Nemzeti Színházban valami nagy szintézisnek kell megnyilatkoznia, amely saját régi szellemének mélységeiből és az új nagy világáramlatok magasságaiból kell hogy összefogja és kiteremtse azt a produkciót, amely felcsigázza és kielégíti a közönségnek az érdeklődését, de elvégzi ennek a közönségnek a magasabbrendű művészethez való eljuttatását is. MI A NEMZETI SZÍNHÁZ HAGYOMÁNYA ? Azon az állandó átadáson kívül, amely talán sehol sincs annyira összeforrva az élettel, mint a színháznál, amely nem a darabok megmerevedett előadásában, hanem valami láthatatlan lelkiségben nyilatkozik meg, van egy vonal, amely a színház nagy és sikeres korszakaiban mindig csúcsra emelkedik és ez a korszerűség. Egy kiváló magyar színházi szakember egyszer végigkutatta a Comédie Française egész könyvtárát, hogy megkeresse a Moliéreelőadások százados hagyományait. Kiderült, hogy nincsen semmiféle rendezői példány, feljegyzés, emlékirat vagy bármiféle írással megkötött utasítás, hogyan kell Moliére-t játszani. Mert a moliére-i hagyomány a Théátre Franaise színpadán a szó szoros értelmében tradíción, színészi átadáson múlik. A franciák nemzeti színháza folytonosan játssza Moliére-t s a bekerülő új szereplő a többi színésztől átveszi a darab előadásának külső formáját, aprólékosságait éppúgy, mint az egészben való felfogást, ahhoz teszi hozzá a maga friss tehetségének megnyilatkozását. Így az előadás valami állandó mozgásban van Moliére óta, száz és száz színész munkája, ötlete, szelleme kavarog minden alkalommal a színpadon, ezért nem merevedik meg soha a Comédie Moliére-stílusa, ezért van benne mindig friss élet és megható emlék. És ahogy örökéletű lesz a színpadon a kissé brutális mozdulat, amelyet Coquelin mester a Kényeskedők egy groteszk pillanatában azzal a testrészével művelt, amelyet franciául ki lehet mondani, de magyarul nem,hogy van benne minden Théátre Française-beli Moliére-előadásban egy-egy nagy színésznek néhány örök gesztusa. Mint ahogy a Nemzeti Színház „Téli rege" előadásában félévszázadon át élt a nagy Szigeti József híres rögtönzése, amelyet hiába keresne valaki az angol eredetiben vagy a magyar fordítások könyveiben — „Nem ember az, fiam — hanem úr!" — mondja nálunk az öreg juhász. És ezen a pár szón keresztül időnként átszáll a Nemzeti Színház színpadán egy csodálatos mély emberi hang, mely a múltból