Magyar Szó, 1900. július (1. évfolyam, 131-156. szám)
1900-07-01 / 131. szám
Julius 1. MAGYAR SZÓ 131 szám 3 Hegedűs Sándor a kis emberekért. Újabb „tapintatos“ rendelet. Zálogházak sztrájkja. Kassa, jun. 29. A kereskedelemügyi miniszter úr dicsőségének szorgalmas hirdetői ugyancsak telelármázták az országot a „nagy férfiú“ iszonyú érdemeivel. És a pakson miniszter nevezetes utazásai közben egy alkalommal sem mulasztotta el, hogy egy alkalmas bankett után pezsgős pohárral kezében ki ne nyilatkoztassa azokat a világraszóló eszméket, melyekkel a magyar ipart és kereskedelmet e lángeszű ember reformálni akarja. És hallottunk néhány gyönyörű frázist a kisiparosok, a kiskereskedők érdekében is, a minthogy szállóigévé lett a „kis egzisztenciák“ támogatása. A könnyen lelkesülők a sok szép beszéd hallatára eksztázisba estek és félő tisztelettel tekintettek fel a „nagy férfiú “-ra, akiben Baross dicső utódját vélték feltalálni. Azok, akik megtanultak nem hinni a hangzatos szavaknak, olyképen gondolkoztak, hogy a szónoklás háládatos mesterség, de sok beszédnek sok az alja és módfelett nagy kíváncsisággal néztek azon időpont elé, mikor a miniszter úr végre már a tettek mezejére lép. Mentegetés gyanánt felhozták aztán, hogy majd fog ő cselekedni is, csak előbb hadd beszélje ki magát, teljék benne öröme és próbáljon versenyezni dicső principálisával, Széll Kálmán úrral, aki az üres szónoklás terén nem mindennapi rekordot ért el. Nos hát, Hegedűs Sándor még mindig körutazik és még mindig beszél — de néhanéha tesz is valamit. Ám a tettei után ítélve sokkal kívánatosabbnak látnák, ha megmaradna a beszédnél, mert ezzel legalább csak a jóizlésnek árt, a tettei azonban igen veszedelmes károkat okoztak már a magyar kereskedelemnek. A Hegedűs Sándor politikája ugyanis körülbelül arra épül fel, hogy a magyar kereskedelem jelenleg csupa csaló, svindler kezében van, akik ellen tűzzel, vízzel védekezni kell.Irtóháborút kezd tehát az iszonyúan bűnös kereskedő osztály ellen, melynek minden tagjában legalább is egy hatszoros rablógyilkost vél, sejt. A kereskedők a pénzüket nem becsületes munkával szerzik — mint a latifundiumok tulajdonosai, — hanem csalnak és lopnak, ahol csak szerit tehetik. Tehát védekezni kell a társadalom e gonosz alakjai ellen. Óvjuk meg tőlük a tudatlan közönséget, amennyire csak lehet. Kössük meg a kezüket, hogy kárt ne okozzanak a társadalomban. így sem lehet tőlük ugyan semmi jót várni, mert van eszük — hisz nagyrészt zsidók az ebadták — és kijátszók a szigorú rendeleteket, de legalább a lelkiismeretem nyugodt: én megtettem a magam kötelességét, én megtiltottam amit megtilthattam és szabadon állok Isten és a Széll Kálmán itélőszéke előtt. Csakis ilyen gondolkozásmód mellett érthető meg az az abszurditás, hogy míg Darányi eddig csupa kedvezményben részesítette a nagybirtokost, addig Hegedűs üldözi a kereskedelmet, ahelyett, hogy feloldaná azt a béklyó alól, amikor az úgyis oly szűk térre szorítkozott és sok oldalról meg van kötözve. Ahelyett, hogy igyekezne eloszlatni azt a bamba előítéletet, amivel a magyar ipari kereskedelemmel szemben a magyarok viseltetnek, ahelyett, hogy szabad tért engedne az erők érvényesülésének, — egyremásra csupa rendőri rendeleteket bocsát ki, igazán bizalmatlanságot keltve a közönségben a magyar ipar s kereskedelem iránt és hátrányosan gátolva annak működését. Teringettét, tisztelt Miniszter úr. Ön túlságosan bizalmatlan azon osztállyal szemben, melynek ügyeit szerencsés kezelhetni. Ön nem a szeretet, a bizalom, a fellendítés alapján áll, hanem a szigorúság, a gyanakvás, mondjuk ki nyíltan: a rosszakarat jellemzi eddigi kisded cselekedeteit, így pedig eredményeket elérni nem lehet. Annak az illusztrálására, hogy a valóságnak mennyire megfelelnek ezen állítások, egy példát fogunk megismertetni a közönséggel. Nem nagy dolog az igaz, épen csak a „kis emberek" érdekeit érinti, de kétségkívül jellemző : Hegedűs Sándor, aki romlátásokban szenved, fölfedezte, hogy az ártatlan közönséget nemcsak a kereskedők zsarolják ki teljesen, hanem a zálogházak is veszedelmesen hozzájárulnak az általános elszegényedéshez. Tehát meg kell rendszabályozni az áldatlan zálogházakat. A nagy bajon segítendő, menten ki is bocsátott két hosszú rendeletet és megküldte azt az iparhatóságoknak azon szigorú meghagyással, hogy: „jelen rendeletemet úgy a területükön létező összes kézi zálogüzletek tulajdonosaival, mint lehető széles körben a nagy közönséggel is ismertessék meg." Hadd ébredjen tudtára a szegény publikum, hogy milyen gazemberek azok a zálogháztulajdonosok és hadd veszítse el a bizalmat abban is, akihez évek hosszú során át fordult, ha szorultságában segítséget keresett. A rendeletek kibocsátását a közönség köréből érkezett panaszok indokolják. Ebből a szórványos panaszokból azt véli a miniszter úr megállapítani, hogy a zálogházak tulajdonosai körmönfont csalók, akikre ugyancsak vigyázni kell. Néhány eset előfordult — és melyik ágban nem fordul elő néhány eset és melyik foglalkozási körben nem akad csaló ember? — tehát a miniszter ur drákói szigorral és magasabb szociálpolitikai szempontból a következő követelményekkel lép elő: „Az 1881. XIV. t.-cikk 1. §-a szerint a kézi zálogüzlet nyitására magánosoknak az engedélyt az elsőfokú iparhatóság adja meg azon megbízhatóság mérlegelése mellett, mely ezen üzlet viteléhez a közérdek szempontjából megkívántatik. A hivatkozott törvény célzatához képest nem tartom elégségesnek, ha az iparhatóság a megbízhatóság feltételének megállapításánál csak a folyamodó fél személyi megbízhatóságát keresi, hanem elengedhetlenül kutatni kell azt is. Vajon a kézi zálog üzlet humanisztikus és szociálpolitikai hivatását nem csorbíthatják egyéb mérlegelendő körülmények, nevezetesen nem adnak-e ezen körülmények alkalmat a zálograszorulók könnyelműségére, nem nyújtanak-e további alkalmat a közönség megtévesztésére, végre vajjon ezen körülmények nem olyanok-e, melyek a zálogüzletre előírt iparhatósági ellenőrzést is meghiúsíthatják ?“ Ezen szigorú bevezetés után rátér a rendelet sok olyan dologra, ami igazán nem hátrányos a közönségre, de érzékenyen káros a zálogüzletek tulajdonosaira nézve. Például nyelvészeti értekezésekbe bocsátkozik a felett, hogy a zálogtárgy kikiáltási áron alul nem „eladható“, hanem határozottan „eladandó“, amiből pedig a zálogüzlettulajdonos világos kára következik. Ennek értelmében a rendelet megtiltja azon értéktárgyaknak visszatartását, melyekre a kiki— Csakugyan. És ... ? — És a mi a fő, igy közel van hozzám. Holott, ha oda költözném, ahova az ur mondja, ötször olyan messze lenne tőlem, s én uram, nem bírnám megtenni azt a nagy utat a tizenkettedik lécig, mert, tetszik tudni, fájósak a lábaim. Gondolkozva pillantottam rá. •— Tehát szerelmes vagy Zizibe ? Alfonz nem felelt, csupán egyik lábával intett, hogy: — Igen. — És . . . és, ha szabad kérdezni, sikerrel ?De hogy mondhatsz már ilyent ? ! — szólt közbe korholó hangon Buba, fölpillantván a könyvből, melyet olvasott.) Alfonz azonban nem botránkozott meg a kérdésen. Boldogan intett a bajuszával. — Igen, uram, sikerrel!... Aztán élőszóval hozzátette : — Hisz’ éppen e miatt kell most éheznem, uram!... Mert tudnia kell, hogy ez a gaz Flórián is szemet vetett Zizire, aki azonban engem tüntetett ki. Igaz, hogy Flórián akkor még úgyszólván semmi sem volt ott volt a hálója a kerítésnél, ahova az ördög sem repül, nem hogy kövér legyek repülnének. Akkoriban még ő is vígan koplalt. Mikor Zizi nekem ígért hűséget, Flórián, azt hiszem, legjobban szerette volna, ha megölhetett volna, de nem mert megtámadni, mert jól tudta a gazpók, hogy én vagyok az erősebb, s életével lakóm a vakmerőségéért, ha ellenem törne! Más boszut forralt tej hát, s az agyafúrt fejével csakugyan ki is eszelte, hogy hol támadhat meg a legérzékenyebben : ott hagyta régi, rossz helyét a kerítésnél, és idehurcolkodott a lugasba, éppen az utamba, és sorra ragadja el az orrom elől a legkövérebb legyeket, akik erre röpülnek, s akiknek (vagyis az elődeiknek) én szívtam ki azelőtt a vérét, nem ő. Ma pedig ő szívja ki, én pedig nézhetem, és kénytelen vagyok holmi rongy szúnyog népséggel beérni! Ha ugyanaz is repülne erre ! De nem röpül, mert, uram, önök sohasem gyújtanak itt este gyertyát, amely idecsalná őket! — Na jól van, barátom, mától fogva külön kiteszünk ide a számodra egy égő gyertyát, hogy legyen elég szúnyogod. Alfonz hálásan tekintett rám. _ — Köszönöm, uram, ön igen jó irántam ! így talán vége szakad majd a koplalásomnak s a gaz Flórián boszuja dugába dől. És akkor ismét a régi boldogságság lesz köztem és Zizi között! — Hogyan? — kérdeztem. — Hát most nem vagytok jól együtt ? Lankadtan felelt. — Nem egészen. Tudja, uram, ha az ember nem keres, akkor az asszony mindjárt azt hiszi, hogy az ő nyakán akarok élni. Pedig szavamra mondom, uram, hogy akármennyire koplaltam is, még egy légynek sem szívtam a vérét a Zizi hálójában. Pedig már kínált is. Igaz ugyan, — tette hozzá lassan, — hogy csak immel-ámmal. De azt sem fogadtam el tőle, uram! Én férfi vagyok, uram! Helyeslőleg bólintottam és mivel a szakácsnő kikiáltott, hogy: — Tessenek ebédelni! — elbúcsúztam Alfonztól, akinek még egyszer megígértem, • hogy este gyertyát gyújtok a lugasban a szúnyog számára . .. • * . . . Este magam vittem ki az égő kerti gyertyát a lugasba. Letettem az asztalra és felszóltam a pókhoz: — Alfonz, itt a gyertya! Nem felelt. Mogorván gubbaszkodott fönt a hálójában. — Alfonz, mi bajod? — szóltam fel újra. A pók még habozott egy percig, aztán lassan, fáradtan leereszkedett. — Óh, uram, — mondta sötéten — borzasztó dolog történt. — Micsoda ? — Zizi . . . (itt egy pillanatra mintha megcsuklott volna a hangja) Zizi elhagyott, uram. Délután, mikor átmentem hozzá, hogy meglátogassam, képzelje uram, ott találtam a hálójában a gaz Flóriánt. — Hát elhagyott, mert neked most nincs kereseted, annak pedig kövér legyei vannak ? ! Alfonz szomorúan intett a lábával: — Igen, elhagyott .. . Reszkető hangon mondta ! — Neki rohantam a nyomorultaknak, hogy megfojtsam, vagy széttépjem őket. De el vagyok gyöngülve, uram, és kidobtak a hálóból, s most itt állok uram, mint ahogy j