Magyar Szó, 1900. szeptember (1. évfolyam, 182-207. szám)
1900-09-01 / 182. szám
Előfizetési ár Egéaz évre ... 28 kor. — ÜL Fél évre ... 14 , — , Negyed évre ... 7 , — , Egy hónapra.. . • 2 m 40 , Egyes szám • • • • • 8 fillér. Vidéken ...... 10 „ Szerkesztőség: Budapest, 1900. ELSŐ ÉVFOLYAM (182. szám. IV., Sarkantyú 3 utozat. Politikai napilap. »■ JT.’TUMTW IIII Ilii« —m Felelős szerkesztő: Dr. PALYI EDE Apró hirdetései» arai Efry no . .....# Ollír Vastagabb betűsei . . . Hirdetések díj.zab&a szerint. Idegjeles mindé. pap. Kladdhivetali IV, SarkaetyQs-btoza 3. Szombat, szeptember 1. Bizalom és megvetés. Budapest, aug. 31. Könnyű a szabadkaiaknak bizalmat és megvetést szavazni meg, az egyiket Darányinak a Pester Lloyd miatt, a másikat a Pester Lloydnak Darányi miatt. Szabadka városa egyike az ország leggazdagabb földbirtokosainak, becsületére válik az az ezer holdnyi földmivesiskola, melyet a millennium emlékére állított s melyet föntart a maga emberségéből anélkül, hogy Darányi urnak csak egy árva krajcárjába kerülne és anélkül, hogy Darányi ur érdemesnek tartaná, hogy tudomást vegyen róla. A földbirtokos Szabadka miért ne szavazzon bizalmat az agrár eszmék pezsgőző apostolának és mi köze neki a Pester Lloydhoz, mely neki se inge, se gallérja ? Azaz még sem igy áll a dolog. Sem Szabadkán, sem másutt, ahol bizalmat szavaznak Darányi úrnak. A kisebb gondjuk is nagyobb a Darányi fájó fejének, csakhogy igy muszáj szolgálni a bizalmi borogatással, amelyet époly kevéssé lehet megtagadni, mint az anzixkártyát. A dolog itt is, mint másutt, úgy esett meg, hogy egy úr, aki Darányi lekötelezésére törekedett, fölkelt és a közgyűlés útján megtette az indítványt. A miniszter aktív, a város kormánypárti s ami több, szabadelvű, hát az ilyen indítványt épenséggel nem lehet visszautasítani, mert nem illik. A szabadkai votum az illendőség votuma volt, mint sok más, amikor a hatósági testületeket az ilyen indítvánnyal kényszerhelyzetbe hozzák. De nézzen csak köiül Darányi úr inkognitó Szabadkán, majd meghallaná, ha különben nem tudja, mint gondolkodnak felőle Szabadkán — hivatalon kívül. De hiszen ez merőben mellékes. A Pester Lloyd meg lehet elégedve, látván, hogy az ő ismeretes huszárvágása nyomán mennyire kell még mindig borogatni a szép Darányi fejét. Hiszen ennek már két hónapja és még mindig szavaznak bizalmat. Még mindig az ablakba teszik a telegrammokat, hadd lássa ország-világ, mennyire bízik ország-világ Darányiban. . Darányiban? Ugyan várjunk csak egy kicsit. Melyik Darányiban? Abban-e, aki Párisban az agráreszmékre ivott, avagy abban-e, aki idehaza letagadta az utolsó korty pezsgőig azt a v'rcsi diadalát ? Szeretnék tudni, mint gondolkoznak a bírók és megvetők erről a dologról. Az tetszik-e nekik, amit Párisban mondott, vagy az, hogy nem mondott Párisban semmit. Mert attól függ, vájjon szívesen látják-e Darányit az agrárizmus utján, s avagy elhiszik neki, hogy nem agrárius és becsületszóra megadják neki a felmentvényt. « Igazában mondjuk, örvendünk annak a sok bizalmi nyilatkozatnak és óhajtjuk, vajha tiszta szívből, őszintén és spontán jöttek volna. Mert a dolog természeténél fogva is úgy akceptálva az ügyet, ahogy a miniszter állította, ezek a bizalmi nyilatkozatok voltaképen mind tiltakozások a párisi teszt ellen. Darányira a Pester Lloyd rátámadt, hogy agrárius eszméket magasztal. Darányi azt mondta: ez nem igaz. És akkor jönnek a bizalmi nyilatkozatok, amelyek azt mondják: a Pester Lloyd méltatlanul támadott téged, mert mi bízunk benned s ha azt mondod, hogy nem éltetted az agrárius eszméket, akkor ez így is van. Visszájáról nézve a dolgot: a miniszterre csúnya dolgot fogott rá a Pester Lloyd, amelyben Darányi ártatlan. Hiszen ez nagyszerű, egyebet mi sem akarunk. Mi is csak azt mondjuk, hogy csúnya dolog volt ez a teszt s az egész különbség köztünk és a bizakodók között csak az, hogy mi hiszünk a Pester Lloyd-nak, ők meg hisznek Darányinak. Politikailag értékesnek azt tartjuk, hogy a bizalmi nyilatkozatok nem jelentenek állásfoglalást az agráreszmék mellett, hanem épen az agráreszmék ellen. S mennél földmivesebb az illető bizakodó magyar zene történetéta. A magyar művelődés történelmét még nem irta meg senki. Irodalomtörténeteinkben, politikai történelmünkről szóló kisebb-nagyobb becsű és terjedelmű könyveinkben mellékesen van egy-egy fejezet, mely kivonatosan tárgyalja nemzetünk szellemi életének egész körét. Ezekben a fejezetekben sok minden hiányzik, művészetünk, főleg a zene fejlődésének ismertetése szinte teljesen ; talán azért, mert mindenoldalú búvárkodást nem lehet elvárni az állami élet vagy az irodalom történetírójától, zenei monográfiákra pedig nem támaszkodhatott senki, mert ilyenek nincsenek. Tíz éve lehet, hogy az első (s azóta mostanig egyetlen) ily monográfia megjelent: „A magyar zene egyetemes története“, Hofecker Imre könyve. Noha második kiadást is ért előfizetők útján, sem a nagy közönség nem ismeri, sem zenészeink legnagyobb része, — sőt még Ábrányi sem, aki pedig előnyösen felhasználhatta volna a nem nagy terjedelmű, de alapos és körültekintő, jó munkát. Merem állítani, hogy ezt a 124 lapnyi kézikönyvet nem tette fölöslegessé Ábrányi Kornélnak most megjelent 700 lapos műve, „A magyar zene a XIX. században“, bár emez is kiterjeszkedik a most lehunyó század előtti időkre. Ábrányit kétségkívül a leghivatottabbnak lehetett gondolni az ily nagy munka megírására , hiszen több mint félszázada, benne él az összes zenei mozgalmakban s akár mint szaklap szerkesztője, akár mint tanár az országos zeneakadémián, akár mint zenei ügyek intézője a dalegyesületek országos’ szövetségében, — vezérszerepet játszott, ismert minden tényezőt s éppen oly jól emlékezik még ma is a régibb időkbeli, háttérben intéző érdekekre, mint amilyen jól ismeri az újabbakat is; a történetírónak pedig nem szabad a kifejezésre jutott törekvésekre, a nyilvános eredményekre szorítkoznia, hanem a dolgok okait is értékük szerint kell fölbecsülnie, hogy utóhatásuk felett tanulságos ítéletet mondhasson. Ez az érdeme meg is van Ábrányi könyvének s ezért óhajtandó, hogy mindenki forgassa, a ki a magyar kultúra iránt érdeklődik. Ennek a műnek megjelenése indít az alábbiak megírására. A nagy könyv kivonatolása helyett, — ami annyira kényelmes, mint elterjedt módja a hírlapi könyvismertetésnek — hasznosabb lesz az olvasót arra figyelmeztetnem, hogy száz fejezetre osztott könyvét ne egyfolytában elejétől végig olvassa, hanem válogassa ki az egymás folytatását képező fejezeteket. Mert Ábrányi egyszerű időrendet tartott szeme előtt, úgy, hogy aki, például, a férfinégyes (azaz dalegyesületi élet) történetét keresi, az minden évtized keretén belül külön tárgyalásban találja meg, tehát több, egymástól messze fekvő fejezetekben. A terjedelmes mű évtizedekre, sőt a decenniumok első és második felére, osztja fel roppant anyag halmazát, hogy áttekinthetővé tegye. Ez mindenesetre elmésebb eljárás, mint pl. Neuss Eduárdé, akinek tavaly megjelent huszonegy éves Lisztéletrajza elejétől végig egyfolytában hömpölyög szakaszokra oszlás és tartalomjegyzék nélkül. Reuss, az alapos német, azzal tetézte mulasztását, hogy még névmutatót sem függesztett könyvéhez ; sajnos, ezt a hiányt Ábrányinak is szemére vethetni. Megszámláltam, hogy Reményi Ede neve 23 ízben fordul elő azonkívül, hogy Ábrányi arról külön fejezetet irt, hogyan kutassa végig az egész óriás könyvet az olyan hirlapíró, aki például egy évforduló alkalmával hamarosan mindent össze akar állítani, amit egy ilyen alapvető munkában Reményiről találni lehet ? Vagy ha valaki a tudományos akadémiában — azt is mondhatnám: az oszágos zeneakadémia — Bartalusról akar nekrológot felolvasni, vagy aki a nagyérdemű Mátray Gábor vagy Brassai Sámuel életrajzán dolgozik, hogyan akadjon rá 45 év rengetegében Bartalus, Mátray vagy Brassai nevére, akikről külön fejezet nem szól ? Még nem volna késő, ha a gazdag tartalmú könyv kiadója, a Rózsavölgyi és társa cég, névmutatót készíttetne a nagy elterjedésre számító műhöz. A nagy közönségtől sem szabad azt várni, hogy a krónikaszerű egymásutánban tartott nagy könyvből maga halássza ki az összetartozó, de az egyöntetű tárgyalást nélkülöző mozzanatokat ; ez felérne egy új könyv megszerkesztésével. Egyelőre nagyobb baja is van Ábrányi könyvének; hogy miért csak „egyelőre“, azt alább megfejteni. Ez a nagyobb baj az, hogy minden gazdagsága mellett is fölötte hiányos. Inkább a meglevő szövegből kellett volna egy-két ívet elhagyni, de a hiányzó szakaszok közül egyet sem lett volna szabad Ábrányinak kifelejtenie. Ő maga megírta volt — ha nem is terjedelme-