Magyar Szó, 1900. november (1. évfolyam, 234-259. szám)
1900-11-01 / 234. szám
November 1 az időt arra, hogy a magyar nemzeti eszme keretén crivül, sőt annak ellenére keressék a maguk céljait, amelyek innen el és más politikai perifériákba vezette őket. De még a szerbség is megmozdult, ez a szép és okos faj, amelyet igaz sajnálattal látunk napról-napra pusztulni. Elég talán említenünk egy esetetet. A Duna mentén és a Tisza mentén az egész hajdan erős szerbség kiveszett. Templomaik üresen állnak Győrben, Budapesten, Baján, Szegeden, Egerben és egyebütt. Sőt Szegeden az egykori szerbek egészen magyarokká lettek, úgy hogy már évek óta a g. kel. hitoktatás nyelve is a magyar volt. Nem is lehetett máskép, mert hisz a gyerekek máskép nem tudnak, mint magyarul. S most egyszerre közéje csattant ennek az állapotnak a kultuszminiszter, aki egy hitoktató kívánságára elrendeli, hogy azok a gyerekek, akiknek az apái is már csak magyarul tudtak, ezentúl csak szerb nyelven imádhatják az Istent. Ilyen jelenségeket csak a 40-es években láttunk, amikor aztán ki is tört a nemzetiségi lázadás. Annak az időnek a tanulságai nyomtalanul múltak-e el ránk nézve ? Nincs-e a magyar felelős minisztériumban annyi érzék a magyarság állami suremációja iránt, mint volt a régi Helytartó Tanácsban ? S ma sem tudja a kormány megértetni ezekkel a nemzetiségekkel, hogy miénk a jog, amelyet méltányosan megoszthatunk velük, de miénk a hatalom is, és csakis a miénk ? A nemzeti lélek lüktetésének ez a lanyhasága, ez a vérpangás, kihozta végre tunyaságából a képviselőházat is. A háromszéki és maros-tordai határozat után ma végre interpelláció volt a képviselőházban. Endrey Gyula szólalt fel és — fájdalom — nem ok nélkül, a következőket kérdezte: Interpelláció a miniszterelnök úrhoz, úgy is mint belügyminiszterhez, a t. miniszterelnök úrtól, úgy is mint belügyminisztertől : 1. mi okból késlekedik a kormány a hivatkozott törvény végrehajtásával ? 2. tett-e és miféle intézkedéseket tett annak végrehajtása érdekében ? 3. szándékozik-e azt állami és nemzeti érdekeinknek megfelelő teljes szigorral mielőbb végrehajtani ? Széll Kálmán felelni fog az interpellációra, lesznek talán még szónoki sikerei is. De az oláhok tovább merészkednek, a szászok tovább szemtelenkednek, a tótok tovább próbálnak, a szerbek tovább reménykednek. A magyarok közül pedig ezután is akad talán valaki, aki interpellál. Ez a Széll Kálmán fehér kendője. Miután a községi és egyéb helynevekről szóló 1898. évi IV. törvénycikk szentesítése óta már több mint harmadiél év telt el s ezen törvény végrehajtásával a minisztérium bízatott meg, — tekintettel arra, hogy ezen törvény erélyes végrehajtása annak dacára is •késik, hogy azt fontos nemzeti érdekeink egyenesen megkövetelik, — tisztelettel kérdezem A parton állókhoz egyszer csak szent ének hangjait hozta a távol és a sötétség. A temetőbe menők szent dalait énekelte nyolc tiszta, erős férfihang. — Oh isten, tördelt hangokkal — Én is hozzád fordulok. — Míg itt küzdök a habokkal — Kormányodhoz fordulok! A kálvinisták egyházi gyászéneke ez. Egy szélroham jött, a parton állók nem hallottak semmit. Azután újra elhullámzott a parton állókhoz a szent ének dallama: — Én kedvesim, szerelmesim — Már ne sírjatok — Jóságtokért az istentől — Áldást várjatok! A jó öreg lelkész sírva mormolta magában : ezt már nem nyolcan éneklik, hanem csak négyen. — Nincs már szívem félelmére — Nézni sírom fenekére. — Változzatok félelmeim — Reménységgé, örömökké — Mert nem alszom el örökké! Elhallgatott ez 13. De a másik pillanatban, mint a harang kondulása, még egyszer felharsant az ifjú hangja. — Örökké! Azután csak a szél zúgott, csak a jég harsogott. Egy szép ifjú hajadon lány ott a parton fürtönként szaggatta selyem haját. És vonaglott ott a fagyos kövön. Ö megismerte az utolsó dal hangját. -------Kis gyermek-koroflában hallottam ezt az esetet. Nagyanyám testvérre beszélte el, Bozzayné, szegény kis nemes asszony, aki Alsó-Őrsön lakott. Ö tanúja volt ennek az esetnek s még husz esztendő múlva is kényezve emlékezett rá. MAGYAR SZÓ §34. szám. 3 Széll Kálmán apósa. Az első cáfolat. Budapest, okt. 31. Rákosi Jenő, a magyar újságírás nagyfejedelme jellemezte legjobban a helyzetet. Makai Emilnél megrendeltek egy darabot és megfizették a munkáját. Hogy mi történt aztán a darabbal, ahhoz Makai Emilnek semmi köze. A belügyminiszteri tárca Széll Kálmáné, a Nemzeti Színház Széll Kálmáné, a nemzeti irodalom is a Széll Kálmáné. Ha Széll Kálmán szeletekbe apróz egy darabot, az ő úri kedvtelése. Megfizet érte, punktum. Ma megszólalt a Széli-sajtó is. Cáfol és e cáfolatával beismer. Azt cáfolják, hogy Széli Kálmán tiltotta volna be a Makai darabjának előadását. Az egész csak Vörösmarty Béla államtitkár privát kérésére történt. Széli Kálmán ártatlan fehér bárányka; szegény csak utólag értesült róla, amikor alaptalan vádakkal szennyezik be szűz ruháját. Tehát a Széli-sajtó meg sem kísérli, hogy mentegesse a Széli eljárását. Letagadja, amivel beismeri, hogy bűn. Nos, mi még egyszer ismételjük, hogy Széli Kálmánt maga Keglevich István gróf informálta a Makai darabjáról és igyekezett őt meggyőzni arról, hogy ebben a műben semmi olyasmi nem foglaltatik, ami a családi kegyeletet sértené. És pedig akkor történt ez, amikor még a „Magyar Szó“ még nem hozta nyilvánosságra az esetet. Ez konkrét állítás, amit nem lehet névtelen kommünikékkel általánosságban letagadni. Lássuk, van-e bátorsága Széll Kálmánnak arra, hogy letagadjon olyan eseményt, amelyet annak másik szereplője valószínűleg férfias becsülettel fog igazolni. Tegnapi interjúkjaink közül kettőre ma cáfolat érkezett Ambrus Zoltántól és Tóth Bélától. Az előbbi helyreigazítja azokat a szavakat, amelyekkel tudósítónk szólaltatta meg és mi köteles készséggel adunk helyet e pontosabb, átjavított véleménynek, annál is inkább, mert lényegében mit sem külömbözik az a tegnap közlöttektől:A következőket mondottam : úgy értesültem, szó sincs róla, hogy a darab előadását megtiltották volna s bár csak puszta hallomásból beszélek, azt hiszem, Vörösmarty államtitkárnak a kérésére vették le a darabot a színház műsoráról. Minthogy annak a megítélésére, hogy mi sérti valakinek az érzését, egyedül ez a valaki illetékes, meddőnek tartok minden vitatkozást arról, hogy vajon igaza volt-e Vörösmarty államtitkárnak, vagy nem volt igaza, ha kijelentette, hogy nem óhajtja atyjának alakját színpadon látni. Ebbe másnak nem lehet beleszólása. Mindamellett, úgy gondolom, hogy ha a Vörösmarty T család ismerte volna Makai darabját, amely mindenekelőtt csupa kegyelet, a nagy költőnek méltó glorifikálása és mellesleg irodalmi becsű munka, — talán nem tiltakozott volna az ünneplés e kétségen kívül kegyeletes szándékú módja ellen. Ambrus Zoltán: De mára Tóth Béla nyilatkozatát nem részesíthetjük ebben az előzékeny elbánásban. Nyilatkozatának támadó és támadásában fogyatékos hangja kényszerít bennünket arra, hogy bővebben foglalkozzunk vele. Azt mondja Tóth Béla, hogy ő nem is sejtette tudósítónkban az intervieweurt. Azt hitte, hogy egyszerű ismerőse, aki csak épen barátságos eszmecserére látogatott el hozzá, minekutánna ismerősének mondotta magát. Este aztán meglepetten olvasta a Magyar Szóban beszélgetésének ferde közlését és most tiltakozik az ellen, hogy ő Széll Kálmán magánéletét bírálgatta volna. Hátha Tóth Béla, a néhai mozgékony riiporter egy két órai interjúhot magánbeszélgetésnek tart, ám legyen. Ez a naiv tájékozatlanság úri tempó. Megilleti. De az már nem úri tempó, hogy egy két órai beszélgetés anyagából éppen egy lényegi télen szót, egy jelzőt ragadjon ki és azzal radirgumizza ki összes állításait. Tudósítónk; ma szerkesztőségünkben becsületszava megerősítésével ismételte azt, amit különben Tóth Béla sem cáfolt meg, hogy tudniillik antiliberálisnak tartja Széli Kálmánt és valószínűnek tartja, hogy Széli Kálmánnak inkább a zsidó költő, mint a darab ellen volt kifogása. Beismerjük, hogy kár volt Széli Kámán magánéletének emlegetése. De ennek nincs is semmi jelentősége, mert egy szereplő államférfiu liberális, vagy antiliberális érzelmeiről szólván, a közélet és magánélet megkülömböztetése teljesen fölösleges.________________________________j ORSZÁGGYŰLÉS. I. A képviselőház ülése. Budapest, okt. 3. Hogy újat ne mondjunk: Széll Kálmán beszélt. Sőt nemcsak beszélt, hanem mondott is valamit. Formai tekintetben épp oly aprólékos, feleselő, olcsó hatásokat hajhászó volt a mai beszéd, mint a többi.De lényegben különbözött. A formulákba gubádzott, s mindenáron beszélő kormányfő ma helyenkint megtagadta egyéniségét. Nem alkudta el magát és az ügyet végképp. Ideges erőlködéssel bár, de helyt állani igyekezett. Döcögött, de haladt. Sőt sarokba szorittatván, még éles tudott lenni. Mikor kijelentette, hogy bemutatja a házi törvényeknek azt a részét, mely a fehér cégi kvalifikációt meghatározza s a házasságkötésre vonatkozik, Polónyi oda kiáltotta neki !! — Hát a többit mért nem ? — úgy látszik, mondotta Széll Kálmán, a képviselő úr a vagyoni ügyekre vonatkozó részt óhajtaná ismerni Mindenki nevetett s mindenki érezte, hogy ezzel a riposzttal a paktumnak egyik kapcsa szakadt le. A miniszterelnök egyébként majdnem másfél óra hosszat beszélt. Minduntalan ismételte: majd rátérek. És megtartotta ígéretét: rátért’ mindenre. Az 1723-ik törvénycikk felolvasásánál külön kiemelte a pontos vesszőket s azokat a vesszőket, melyek pont nélkül szerepelnek a helyesírásban s az említett törvényben. Beszélt,'