Magyar Szó, 1900. november (1. évfolyam, 234-259. szám)

1900-11-01 / 234. szám

November 1 az időt arra, hogy a magyar nemzeti eszme keretén crivü­l, sőt annak ellenére keressék a maguk céljait, amelyek innen el és más po­litikai perifériákba vezette őket. De még a szerbség is megmozdult, ez a szép és okos faj, amelyet igaz sajnálattal lá­tunk napról-napra pusztulni. Elég talán említenünk egy esetetet. A Duna mentén és a Tisza mentén az egész hajdan erős szerbség kiveszett. Templomaik üre­sen állnak Győrben, Budapesten, Baján, Sze­geden, Egerben és egyebütt. Sőt Szegeden az egykori szerbek egészen magyarokká let­tek, úgy hogy már évek óta a g. kel. hitok­tatás nyelve is a magyar volt. Nem is lehetett máskép, mert hisz a gyerekek máskép nem tudnak, mint magyarul. S most egyszerre közéje csattant ennek az állapotnak a kul­tuszminiszter, a­ki egy hitoktató kívánságára elrendeli, hogy azok a gyerekek, a­kiknek az apái is már csak magyarul tudtak, ezentúl csak szerb nyelven imádhatják az Istent. Ilyen jelenségeket csak a 40-es években láttunk, a­mikor aztán ki is tört a nemzeti­ségi lázadás. Annak az időnek a tanulságai nyomtalanul múltak-e el ránk nézve ? Nincs-e a magyar felelős minisztériumban annyi ér­zék a magyarság állami suremációja iránt, mint volt a régi Helytartó­ Tanácsban ? S ma sem tudja a kormány megértetni ezekkel a nemzetiségekkel, hogy miénk a jog, a­melyet méltányosan megoszthatunk velük, de miénk a hatalom is, és csakis a miénk ? A nemzeti lélek lüktetésének ez a lanyha­­sága, ez a vérpangás, kihozta végre tunyasá­gából a képviselőházat is. A háromszéki és maros-tordai határozat után ma végre inter­pelláció­­­ volt a képviselőházban. Endrey Gyula szólalt fel és — fájdalom — nem ok nélkül, a következőket kérdezte: Interpelláció a miniszterelnök úrhoz, úgy is mint belügyminiszterhez, a t. miniszterelnök úrtól, úgy is mint belügy­minisztertől : 1. mi okból késlekedik a kormány a hivat­kozott törvény végrehajtásával ? 2. tett-e és miféle intézkedéseket tett an­nak végrehajtása érdekében ? 3. szándékozik-e azt állami és nemzeti ér­dekeinknek megfelelő teljes szigorral mielőbb végrehajtani ? Széll Kálmán felelni fog az interpellációra, lesznek talán még szónoki sikerei is. De az oláhok tovább merészkednek, a szászok to­vább szemtelenkednek, a tótok tovább pró­bálnak, a szerbek tovább reménykednek. A magyarok közül pedig ezután is akad talán valaki, aki interpellál. Ez a Széll Kálmán fehér kendője. Miután a községi és egyéb helynevekről szóló 1898. évi IV. törvénycikk szentesítése óta már több mint harmadi­él év telt el s ezen törvény végrehajtásával a minisztérium bíza­tott meg, — tekintettel arra, hogy ezen tör­vény erélyes végrehajtása annak dacára is •késik, hogy azt fontos nemzeti érdekeink egye­nesen megkövetelik, — tisztelettel kérdezem A parton állókhoz egyszer csak szent ének hangjait hozta a távol és a sötétség. A teme­tőbe menők szent dalait énekelte nyolc tiszta, erős férfihang. — Oh isten, tördelt hangokkal — Én is hozzád fordulok. — Míg itt küzdök a habok­kal — Kormányodhoz fordulok! A kálvinisták egyházi gyászéneke ez. Egy szélroham jött, a parton állók nem hal­lottak semmit. Azután újra elhullámzott a parton állókhoz a szent ének dallama: — Én kedvesim, szerelmesim — Már ne sírjatok — Jóságtokért az istentől — Áldást várjatok! A jó öreg lelkész sírva mormolta magá­ban : ezt már nem nyolcan éneklik, hanem csak négyen. — Nincs már szívem félelmére — Nézni sírom fenekére. — Változzatok félelmeim — Reménységgé, örömökké — Mert nem alszom el örökké! Elhallgatott ez 13. De a másik pillanatban, mint a harang kondulása, még egyszer felharsant az ifjú hangja. — Örökké! Azután csak a szél zúgott, csak a jég har­sogott. Egy szép ifjú hajadon lány ott a parton fürtönként szaggatta selyem haját. És vonag­­lott ott a fagyos kövön. Ö megismerte az utolsó dal hangját. -------Kis gyermek-koroflában hallottam ezt az esetet. Nagyanyám testvérre beszélte el, Bozzayné, szegény kis nemes asszony, aki Alsó-Őrsön lakott. Ö tanúja volt ennek az esetnek s még husz esztendő múlva is ké­­nyezve emlékezett rá. MAGYAR SZÓ §34. szám. 3 Széll Kálmán apósa. Az első cáfolat. Budapest, okt. 31. Rákosi Jenő, a magyar újságírás nagy­fejedelme jellemezte legjobban a helyzetet. Makai Emilnél megrendeltek egy darabot és megfizették a munkáját. Hogy mi történt aztán a­­ darabbal, ahhoz Makai Emilnek semmi köze. A belügyminiszteri tárca Széll Kálmáné, a Nemzeti Színház Széll Kálmáné, a nemzeti irodalom is a Széll Kálmáné. Ha Széll Kálmán szeletekbe apróz egy darabot, az ő úri kedvtelése. Megfizet érte, punktum. Ma megszólalt a Széli-sajtó is. Cáfol és e cáfolatával beismer. Azt cáfolják, hogy Széli Kálmán tiltotta volna be a Makai darabjá­nak előadását. Az egész csak Vörösmarty Béla államtitkár privát kérésére történt. Széli Kálmán ártatlan fehér bárányka; szegény csak utólag értesült róla, a­mikor alaptalan vádakkal szennyezik be szűz ruháját. Tehát a Széli-sajtó meg sem kísérli, hogy mente­gesse a Széli eljárását. Letagadja, a­mivel beismeri, hogy bűn. Nos, mi még egyszer ismételjük, hogy Széli Kálmánt maga Keglevich István gróf informálta a Makai darabjáról és igyekezett őt meggyőzni arról, hogy eb­ben a mű­ben semmi olyasmi nem foglal­tatik, a­mi a családi kegyeletet sértené. És pedig akkor történt ez, a­mikor még a „Magyar Szó“ még nem hozta nyilvánosságra az esetet. Ez konkrét állítás, a­mit nem lehet névtelen kommünikékkel általánosságban le­tagadni. Lássuk, van-e bátorsága Széll Kál­mánnak arra, hogy letagadjon olyan ese­ményt, a­melyet annak másik szereplője valószínűleg férfias becsülettel fog igazolni. Tegnapi interjúkjaink közül kettőre ma cáfolat érkezett Ambrus Zoltántól és Tóth Bélától. Az előbbi helyreigazítja azokat a szavakat, amelyekkel tudósítónk szólaltatta meg és mi köteles készséggel adunk helyet e pontosabb, átjavított véleménynek, annál is inkább, mert lényegében mit sem külömbözik az a tegnap közlöttektől:­­A következőket mondottam : úgy értesültem, szó sincs róla, hogy a darab előadását megtil­tották volna s bár csak puszta hallomásból be­szélek, azt hiszem, Vörösmarty államtitkárnak a kérésére vették le a darabot a színház mű­soráról. Minthogy annak a megítélésére, hogy mi sérti valakinek az érzését, egyedül ez a va­laki illetékes, meddőnek tartok minden vitatko­zást arról, hogy vajon igaza volt-e Vörösmarty államtitkárnak, vagy nem volt igaza, ha kijelen­tette, hogy nem óhajtja atyjának alakját szín­padon látni. Ebbe másnak nem lehet beleszó­lása. Mindamellett, úgy gondolom, hogy ha a­­ V­örös­m­arty T c­s­a­lád ismerte volna Makai darab­ját, amely mindenekelőtt csupa kegyelet, a nagy költőnek méltó glorifikálása és mellesleg iro­dalmi becsű munka, — talán nem tiltakozott­ volna az ünneplés e kétségen kívül kegyeletes szándékú módja ellen. Ambrus Zoltán: De már­a Tóth Béla nyilatkozatát nem­ részesíthetjük ebben az előzékeny elbánás­ban. Nyilatkozatának támadó és támadásában fogyatékos hangja kényszerít bennünket arra, hogy bővebben foglalkozzunk vele. Azt­ mondja Tóth Béla, hogy ő nem is sejtette­ tudósítónkban az intervieweurt. Azt hitte, hogy egyszerű ismerőse, a­ki csak épen barát­ságos eszmecserére látogatott el hozzá, mi­­­nekutánna ismerősének mondotta magát.­ Este aztán meglepetten olvasta a Magyar Szóban beszélgetésének ferde közlését és­ most tiltakozik az ellen, hogy ő Széll Kálmán­ magánéletét bírálgatta volna. Hát­ha Tóth Béla, a néhai mozgékony ri­i­porter egy két órai interjúhot magánbeszél­­­getésnek tart, ám legyen. Ez a naiv tájéko­­­zatlanság úri tempó. Megilleti. De az már nem úri tempó, hogy egy két­­ órai beszélgetés anyagából éppen egy lényeg­­i télen szót, egy jelzőt ragadjon ki és azzal­ radirgumizza ki összes állításait. Tudósítónk; ma szerkesztőségünkben becsületszava meg­­­erősítésével ismételte azt, a­mit külön­­­­ben Tóth Béla sem cáfolt meg, hogy tudniillik antiliberálisnak tartja Széli Kál­­­­mánt és valószínűnek tartja, hogy Széli Kál­­­­mánnak inkább a zsidó költő, mint a darab ellen volt kifogása. Beismerjük, hogy kár volt Széli Ká­mán magánéletének emlegetése. De ennek nincs is semmi jelentősége, mert­­ egy szereplő államférfiu liberális, vagy anti­­liberális érzelmeiről szólván, a közélet és magánélet megkülömböztetése teljesen fölös­­­leges.________________________________j ORSZÁGGYŰLÉS. I. A képviselőház ülése. Budapest, okt. 3. Hogy újat ne mondjunk: Széll Kálmán be­­­­szélt. Sőt nemcsak beszélt, hanem mondott­­ is valamit. Formai tekintetben épp oly aprólé­­­­kos, feleselő, olcsó hatásokat hajhászó volt a­­ mai beszéd, mint a többi.­­De lényegben külön­­­­bözött. A formulákba gubádzott, s mindenáron be­­­szélő kormányfő ma helyenkint megtagadta­­ egyéniségét. Nem alkudta el magát és az­ ügyet végképp. Ideges erőlködéssel bár,­ de helyt állani igyekezett. Döcögött, de haladt. Sőt sarokba szorittatván, még éles tudott­­ lenni. Mikor kijelentette, hogy bemutatja a­ házi törvényeknek azt a részét, mely a fehér­­ cégi kvalifikációt meghatározza s a házasság­­kötésre vonatkozik, Polónyi oda kiáltotta neki !! — Hát a többit mért nem ? — úgy látszik, mondotta Széll Kálmán, a­ képviselő úr a vagyoni ügyekre vonatkozó részt­ óhajtaná ismerni Mindenki nevetett s mindenki érezte, hogy­ ezzel a riposzttal a paktumnak egyik kapcsa szakadt le. A miniszterelnök egyébként majdnem másfél­­ óra hos­szat beszélt. Minduntalan ismételte:­ majd rátérek. És megtartotta ígéretét: rátért’ mindenre. Az 1723-ik törvénycikk felolvasásánál külön kiemelte a pontos­ vesszőket s azokat a vesszőket, melyek pont nélkül szerepelnek a­­ helyesírásban s az említett törvényben. Beszélt,'

Next