Magyar Szó, 1901. szeptember (2. évfolyam, 206-230. szám)
1901-09-01 / 206. szám
2206. szám, el a kormányelnökséget, hogy az országot a zűrzavaros helyzetből kivezérelje. S amint én Széll gondolkodását ismerem, mondhatom, hogy csak addig akar a kormányelnöki székben maradni, amíg rendezett viszonyok lesznek az országban. Mindezeket azért írtam meg önöknek, mert rokonszenvezem a Magyar Szó irányával, nagyrabecsülöm annak a lelkes kis ujságíró-gárdának küzdelmét, szeretem a magyaros, radikális irányt és azt a protestáns szellemet, amely belőle kiárad. Azért bocsátottam e tanácsokat, ezt a levelet rendelkezésükre. MAGYAR SZÓ Szeptember 1. Budapest színházai. Budapest, augusztus 31. Holnap, szeptember elsején, az Operaház kivételével újból megnyílnak a kőszínházak kapui. Kéthónapi pihenés után ismét megkezdődik a főváros színházainak művészi élete, s a nyári színházak könnyűvérű, ledér múzsája a téli színházakba költözik át. Komoly s igazi művészetet, őszintén szólva, az új idény alatt sem remélünk : színházainknak az utóbbi évek alatt követett iránya már hozzászoktatott bennünket ahoz, hogy a színházakat ne a nemzeti művelődés hajlékainak, hanem csakis oly közönséges üzleti vállalkozásnak tekintsük, amelyek a jövedelem fokozása érdekében eléggé tudnak egymáson túltenni, de művészi vers any kifejtésére már szinte képtelenek. A magánszínházakat terheli elsősorban a felelősség, hogy színművészeti tekintetben Budapest színházai a vidékkel szemben kiejtették kezükből a vezető szerepet. Az övék az a dicstelen dicsőség, hogy a még meg nem romlott ízlésű vidéki városok egymás után utasítják vissza az itt már őrültségig hajszolt erkölcstelen s gyakran botrányos irányzatot. A magánszínházak válogatott műsora riasztotta el a színházaktól a komoly művészet barátait s azokat a tisztes polgári családokat, amelyek nem abban látják a színházak hivatását, hogy azok a nagyközönségnek már nem is kétértelmű, hanem félreérthetetlen erkölcstelenségekből esténkint leczkéket adjanak. Elszomorító s megdöbbentő valóság, hogy a durva, sikamlós, erkölcstelen s gyakran undorító idegen színpadi termékek bemutatása iránt kifejlődött lázas igyekezet már csaknem teljesen lehetetlenné teszi, hogy serdülő leányok s szeméremérzettel bíró asszonyok Budapesten színházba járjanak. A következetesen bocsátott dalcsarnokok erkölcsi tekintetben már színházaink fölé kezdenek emelkedni. Sokszor halljuk azt a védekezést, hogy a magánszínházak nemcsak a művészi czélt, hanem a vállalkozás anyagi hasznát is kénytelenek figyelembe venni, s azért csak oly darabokat adhatnak elő, amely a közönség ízlésének megfelel s amely éppen ezért pénztári sikerre is számíthat. Az ily védekezés igaztalan vád a színházat látogató közönség ellen, mintha ennek az elromlott ízlése rontotta volna meg a színházak művészi irányát, holott éppen a színházak voltak a közönség ízlésének a nyilvánvaló megrontói. Közelfekvő példák igazolják, hogy a budapesti közönség a valóban szép s komoly irányú művészet iránt színházaink ebbeli igyekezetének daczára sem vesztette még el az érzékét, a szépet, a jót s a tisztességeset is megérteni és élvezni tudja; tehát semmi ok sincs arra, hogy színházaink az érzékiségben dühöngő irányzatukkal ne szakíthassanak. Előttünk fekszik a színházak most megnyíló új idényének előzetesen összeállított műsorterve, melyből nagy és maradandó művészi eredményeket ez alkalommal sem lehet jósolni. A programmban ismét az idegen színpadi termékek vannak túlsúlyban, s abban, hogy ezek valóban színre is kerülnek, semmi okunk nincs kételkedni. Azt azonban, hogy a kilátásba vett eredeti mai gyar darabok mind bevonuljanak a világot j jelentő deszkákra, már kötve hisszük. Színházaink a magyar szerzők iránt elfogultak s szűkkeblűek. Ezeknek a támogatását nem igen tartják feladatuknak. Még jobbnevű írók is sokszor éveken át várnak egyegy darabjuk szinrehozatalára, mert az idegen művek mindenkor háttérbe szorítják őket. A magyar irodalomban még névtelen s kezdő drámaíróknak pedig bizonyára czélszerűbb lett volna nem is születniük. Nem azt kívánjuk, hogy a titkos drámaírók sületlenségei színre kerüljenek, de az mégis hihetetlen, hogy a magyar nyelven egy év alatt gyártani szokott egy pár száz színdarab közül csak öt-hat legyen előadható, s hogy a többi mind silány és haszontalan férczmunka. A színházak könyv- és lomtáraiban bizonyára nem egy oly színművet lop a a por és köt be a pók, amely egy kevés simítással, a siker reményében előadható lett volna. Azért, hogy a magyar színműirodalom oly hosszú évek óta meddőségben szenved, megint csak a budapesti színházakat lehet okolni, amelyek az eredeti művek színrehozatalától idegenkedve, az írók között nem is próbálnak nemes versenyt kelteni, hanem arra várunk, hogy valami csodás nagy tehetség teljesen készen fog kiugrani a mesebeli Jupiter fejéből. A magánszínházakat kétségkívül nem lehet arra kördezni, hogy a magyar színpadi termékek különös gondozására áldozatokat hozzanak. Erre legfölebb csak a saját érdekük és érzékük ösztönözheti őket, de az ország első műinntézetének, a Nemzeti Színháznak mindenesetre az volna a legszebb hivatása, ha műsorából kidobva a könyvvérü, léha s harmadrendű idegen színműveket, a magyar drámairodalom megteremtésére és támogatására teljes erejéből igyekeznek. A Nemzeti Színháznak semmi szüksége nincs arra, hogy a Vígszínház műsorával keljen versenyre. Erre nem kényszeríti a pénztári bevételek minden áron való fokozása sem s csak akkor emelkedhetik hivatása magaslatára, ha az idegen művek közül Szent házasság. — A Magyar Szó eredeti tárczája. — írta : Zsoldos László. Itt ülök a kertben, s farkasszemet nézek a holddal, a Föld e méla tisztelőjével, akiről, Istenem, annyi sokat pletykázhatnának az emberek. — A vén bolond, — mondhatnák — szerelmes szegény a szép, az élettől duzzadó Föld-asszonyba, holott az rá sem hederít, mert az ő ura a Nap, igen. S a szerencsétlen flótás azért mégis mindig a szép asszony körül lebzsel, s mivel nappal nem mer mutatkozni, csak mikor a Nap meg a a Föld már együtt nyugovóra tért, éjjel lopózik elő, hogy a felhőfüggönyök mögül sóvár tekintettel lesse ki a «szeretett lény» álmát. Ah, a szerelem sok bolondságra képes ! S mint valami kaleidoszkópban, megjelennek előttem a mai emberek a szerelem jegyében. Mennyi csók és mennyi sóhajtás, mennyi gyönyör és mennyi kétségbeesés, amig két ember szerelmi regénye véget ér ! S a kedves, öreg néni, akinek minap a szerelemről beszéltem, hogy kikelt nekipirosodó arczczal az emberek ellen, akik — úgymond — már nem tudnak szeretni ! Nem tudnak, mert a pénz, az anyagi érdek annyira rabszolgáivá tette őket, hogy rövidáru-kereskedést nyitnak a szívükből, s annak adják oda legszentebb érzelmeiket, aki — mondta a néni — legtöbbet igér érettük. A mai leányok — úgymond — többé nem ahoz mennek feleségül, akit szeretnek, hanem akinek aránylag a legjobb állása, a legnagyobb jövedelme van ; a férfiak pedig — óh, a római jellemek! — néma mátkájukat, de ezek hozományát veszik el. — Hanem — csevegte,, mialatt aranykeretes pápaszemét szelíd mozdulattal föltette a homlokára — hanem azért olyan esetet, aminőt egy rokonomnál láttam, maga is még aligha hallott az életben. Tudja, ez a rokonom, — most már meglehetősen jó állásban van — fiatal korában, öt-hat esztendő előtt, szerelmes volt egy leányba. A leányt, mondjuk, Gizellának hívták, s valóban kedves, házias, amellett pedig rendkívül csinos nő volt; olyan, hogy bármelyik férfi bátran boldognak érezhette volna magát, ha ilyen asszonyt kap feleségül. Azaz hogy: nem. Rosszul mondtam. Gizella csúf volt, kiállhatatlan és egyáltalában nem asszonynak való , hiszen: nem volt hozománya. Legalább is nem annyi, hogy jóravaló ember, aki tizenöthúsz-harminczezer forinton alul nem házasodhatok, elvehette volna feleségül. Mindössze ötezer forint készpénze volt. Rokonomnak a szülei, akik szeretett fiukban alkalmasint egy szebb jövő letéteményesét látták, keveselték ezt az összeget, s az apa, e Cato, kitagadással fenyegette Rudolfot — ez volt a fiú neve — ha Gizellát veszi feleségül. Rudolf — egy jó fiú ugyan mi mást is tehetett volna? — a sok rábeszélésre végül maga is belátta a dolgot, s néhány havi széttevés után egyszer csak sarkon fordult és otthagyta a leányt, akinek — mondtam — csak ötezer forint volt a hozománya. 3 — Nem lehet — nyugtatta, meg magamagát — ilyen kevés pénzzel elvenni valakit. Apámnak igaza van : ha már házasodom, legyen mit aprítani a tejbe. Koldus egyedül is tudok lenni. A férfiak tudniillik gyávák és jellemtelenek, s nincs lelki erejük hozzá, hogy a gondjaikba merjenek venni egy nőt, akiről — a hitvestársról — tudvalevő, hogy teljesen, föltétlenül, vakon rábízza magát a férfiúra, akinek — szerelemből — feleségévé lesz. Tudja, mondok egy hasonlatot, hogy milyen az, amikor egy leány férjhez megy valakihez, aki — bárhogyan forgassuk is a kérdést — egészen az utolsó perczig merőben idegen ember ránézve. Tehát a dolog ’ egészen olyan, mint mikor valakit «vigyázz» állásban fölállítanak például egy lépéssel maga elé — háttal, maga pedig odaáll egy lépéssel ő mögéje, s azt mondja neki: — Na most, dőlj a karomba ! Ekkor az illető, aki háttal áll önnek, kezét a lábához tapasztva, egymáshoz szorított térddel, összetett sarkkal, mint a felbillentett fatuskó, elkezd lassan dőlni hátrafelé , anélkül, hogy — elül lévén a szeme — látná, tudná, vagy egyáltalában biztos lehetne felőle, hogy ön, akinek vakon dől a karjai közé, valóban el fogja-e kapni, vagy pedig — ilyen ember is akadhat,— az utolsó pillanatban félreugrik, ő pedig hanyatt vágódik, hogy csak úgy nyekken. Nos, így dől háttal jegyese karjába a leány, s bizony akárhány-