Magyar Szó, 1961. május (18. évfolyam, 101-125. szám)

1961-05-16 / 112. szám

r "TS. Ша! . •— Mit tette­k azután, Hogy felébredtek? — Néhány pillanatig hall­gatóztunk, de csend volt. Akkor felkeltem, az ablak­hoz mentem és kinéztem az Udvarra. Korromsötét volt. Úgyhogy nem láttam sem­mit. — Mi történt azután? — Lefeküdtünk, de nem sokára újra lármát hallot­tunk, felülről. Úgy hang­zott mintha bútort mozdí­tanának el a helyéből. — Ez volt minden? — Igen, uram. Az államügyész ezután a következő napokra vonat­kozó kérdéseket intéz a tanúhoz és Christie habo­zás nélkül válaszol minden kérdésre. November 9, szerda: — Este fél 11 óra tájban­­­láttam Evanst. Feleségem a folyosóra ment, hogy vi­lágosságot gyújtson. Én megkérdeztem tőle: „Hol Van Beryl és a kislány?” Ő azt mondta, hogy felesé­ge a kislánnyal Bristolba utazott. Novem­ber 10. csütörtök: — Ezen a napon Evans fél hétkor jött haza és rög­tön felment a szobájába. Negyed órával később be­kopogtatott nálunk a kony­haajtón és így szólt: „Fel­­mondtam állásomat, mert összevesztem a főnököm­mel.” Én megkérdeztem: „Most mihez kezd?” Ő így válaszolt: „Kilátásom van egy állásra Bristolban. A hét végén talán oda utazok és ha re­ndbejön minden, ott is maradok.” — Milyen benyomást­­tett önre Evans ezen az estén? — kérdezi az ügyész a tanút. Meglehetősen izgatott és zavart volt. Izgatott és zavart. Ter­mészetesen a teremben mindenki tudja, hogy Evans ezen a napon gyil­kolta meg feleségét és kis­lányát. És általános véle­mény szerint, ez elegendő ok volt arra, hogy izgatott és zavarodott legyen ... November 11, péntek: — Késő este láttam Evanst. Feleségem megkér­dezte: „Hallott valamit Be­­rylről.” Ő így válaszolt: „Igen, ma délután felhí­vott. Nagyon jól érzi ma­gát a gyerekkel együtt és egy-két napon belül önök­nek is ír.” Az ügyész nem hagy fel a kérdező­sködéssel és Christie minden kérdésre válaszol. Csak egy kicsit halkan beszél. Olyan Halkan, Hogy a védő végül is türelmét veszti. — Mr. Christie beszél­jen kissé hangosabban! Hi­szen alig értem, amit mond. Christie idegesen nyalo­gatja az ajkát. A bíróhoz fordul. — Méltóságos uram... bocsánatot kérek, de az első világháborúban gáz­mérgezést szenvedtem és azóta a hangom kissé gyönge. A terem fölmorajlik. Mérges gáz ... sérülés ... első világháború. A hallgatóság soraiban nagy rokonszenv támadt a tanú iránt. Christie kihallgatása a vége felé közeledik, már majdnem négy óra és ak­kor a bíró berekeszti a tár­gyalást. Az államügyész jól tudja, mi vár a korona­tanúra másnap, amikor a védő intézi hozzá kereszt­­kérdéseit. Ezért jól ki­akarja használni az utolsó perceket, hogy minél na­gyobb rokonszenvet kelt­sen Christie iránt, nem is annyira a hallgatóságban, mint inkább az esküdtek­ben. — Sérülése után orvosi kezelésben részesült? — kérdezi részvétteljesen. — Igen. — És még ma is orvosi kezelés alatt áll? — Igen, sajnos. Szegény sajnálatraméltó Christie... — És mit csinált a leg­utóbbi háború alatt? — A rendőrségen telje­sítettem­ szolgálatot. Derék, bátor Christie ... — Milyen hosszú ideig? — 1939 szeptember 1-étől 1943 szeptemberéig. — Szóval négy évig? — Igen, négy évig. — És még mindig or­vosi kezelés alatt áll? Még mindig beteg? — Igen. Most aztán mindenki tudja a teremben, tudja a hallgatóság, a bíró, a ri­porterek és mindenekelőtt tudják az esküdtek, hogy ez a Christie derék, becsü­letes ember, félelem és gáncs nélküli angol, aki életét és egészségét felál­dozta hazájáért. A derék, becsületes Christie ólomnehéz lába­kon jön le a tanúk emel­vényéről, amikor néhány perccel később Lewis bíró berekeszti a tárgyalást. Az újságírók a telefonok­hoz rohannak, hogy lead­ják tudósításukat, a hall­gatóság kitódul a terem­ből, Tim Evanst pedig őrei visszavezetik a cellába. A bírósági épület hosszú folyosóin keresztül Christie a szabadba ér. Hideg ned­ves levegő csapja meg az arcát. Fázékonyan felhajt­ja esőkabátjának gallérját. Még fél öt sincs, de már kigyulladnak az első fény­reklámok. Újságot vesz, de olvasás nélkül köpenyének zsebébe dugja, azután lemegy a földalatti megállóhelyére és beszáll egy zsúfolt vonat­ba. Nem megy egyenesen haza, hanem felkeresi ke­zelőorvosát és csillapító­­szert kér tőle, hogy lecsil­lapítsa fáradt idegeit. Az orvos brómtablettákat írt elő, de hiába vett be Chris­tie kettős adagot, mégsem tudott nyugodtan aludni ezen az éjszakán. A BÍRÓSÁG NEM ENGED MEG EGY KÉRDÉST ... 1950 január 12. csütör­tök. Timothy John Evans gyilkossági bűnperének má­sodik napja. Az Old Bailey bíróság egyes számú tárgyalóter­mében éppen olyan min­den, mint az előző nap: Lewis bíró skarlátvörös ta­lárban, fehér parókásan ül az emelvényen. Egy kissé sápadtabb mint tegnap, mert alig aludt az éjsza­ka. Nagy fájdalmai voltak. Az államügyész éppen olyan magabiztos mint elő­ző nap, a védő pedig még reménytelenebbnek látja a helyzetet. A sajtó részére fenntar­tott padsorokban még ke­vesebb az újságíró mint teg­nap, viszont a karzaton több a hallgatóság, nagyon sokan jöttek Notting Hal­ből. Újra Reginald Christie áll a tanúk emelvényén. Most azért, hogy a védő keresztkérdéseire válaszol­jon. Malcom Morris védőügy­véd ünnepélyes, amikor fel­teszi az első kérdést: — Mr. Christie tudja-e, hogy a tegnap letett eskü ma is érvényes és ma is arra kötelezi, hogy csak igazat mondjon? — Igen. — Nos, jól van. Gondol­jon tegnapi esküjére mi­előtt következő kérdésem­re válaszol: Ismer-e egy fiatal házaspárt Actonban. — Nincsenek barátaim Actonban. — Ha nem is barátai, de ismerősei? — Ismerőseim sincsenek. *— Biztosan? — Egészen biztosan. — De a váldott azt ál­lítja, hogy ön, Mr. Christie egy Actonban lakó fiatal házaspárhoz küldte a kis Geraldinet. — Ez nem igaz! így megy tovább­. A védő tudja, hogy ne­héz tüzérséget kell felvo­nultatnia a koronatanú el­len. (Folytatjuk) 92. KISKERESZTREJTVÉNY VÍZSZINTES SOROK: 1. For­­gás közkeletű idegen szóval, 6. Nem halott, 7. Az ismeretlen név jele, 8. Tengeralatti mészkővázú élőlény, ékkő­ként használják, 11. Élvezet (jói), 12. Nagyanyó becézve, 14. Leplez, 16. NT, 18. Kiejtett mássalhangzó, 19. Tüzr oltással foglalkozik, FÜGGŐLEGES SOROK: 1. In­validus, 2. Megfizeti a kárt, 3. Nem fölé (ék. föl), 4. -ba -be ( németül, 5. Észak-amerikai tó, 9% DÉ, 10. Kocsma közkeletű ide­gen szóval, 13. Nem tegnap, 15.­­Régi űr­mérték, 17. Varrnak vele* Timothy Evans cellája. Innen vezették a tárgyaló­terembe Mégsem ez a látvány nyugtalanította apámat. A maga keservesen megszerzett és körülkerített kis világáért aggódott. Sehogy sem tudta elképzelni, még kevésbé belenyugodni abba, hogy a háború för­­dúlhatja, tönkre teheti. Éjszakai töprenkedései, ál­matlan vergődései során végül is arra a meggyőző­désre jutott, hogy annyi verejtékkel teremtette meg, olyan drágán fizette meg a maga kis birodalmát, hogy nem lehet olyan katonaság a föld kerekségén, amely rá merné tenni a kezét. Hiszen ugyanazzal az erővel ártatlan embereket is megölhetnének! Őt is, aki világéletében senkinek sem vétett, semmi rosszat sem tett, mégsem várt jólét helyébe jót sen­kitől. Otthagyta az utcát és gondosan becsukta maga után a kaput. Megvédheti őt a rácsos kapu attól, amitől tartott, ami most még a kerítésen kívül les­kelődik, mint az ugrásra kész fenevad? Lassú lép­tekkel, elgondolkozva ment a palánkhoz, amely Trt­­nikék kertjét elválasztotta a miénktől. Rákönyökölt az alacsony kerítésre, éppen ott, ahol Trtnik tanár fehér ingben, fekete mellényben — messziről olyan volt, mint egy pincér — egy keskeny ágyas fekete földjét forgatta. Kabátja ott lógott a kerítésen. — Jó reggelt, tanár úr! Trtnik kiegyenesedett, és megigazította szem­üvegét. Gondoktól barázdált arca vörös volt a haj­­longástól. Lesimította ritka, őszülő haját, majd visz­­szaköszönt: — Adjisten, szomszéd! Apám kiváncsi pillantással vizsgálgatta szom­szédja arcát. Azt szerette volna tudni, mi járhat egy ilyen tanult ember fejében. — Ideje, hogy hozzáfogjunk, a munkához, nem­de? A háborús zenebona, úgy látszik, elcsendese­dett már. Ostobaság volt az egész, és a kertem, lám, itt maradt megmunkálatlanul... A tanár szaporán hunyorgott rövidlátó szemével. Elvakí­totta a napsütés. Áttette az ásót­ a másik ke­zébe és rosszkedvűen kérdezte: — Úgy gondolja, hogy már elmúlt? — Es hát! Éppen az a jó benne, hogy már túl vagyunk rajta. Ne felejtse el, hogy akár bombáz­hattak is volna bennünket! Azt beszélik, hogy Bel­­grádban egy szempillantás alatt harmincezer em­ber halt meg. De ne politizáljunk! Álnok dolog a politika! Holnap én is nekifogok, fölásom azokat az ágyásokat a ház mögött. Úgy sejtem, baj lesz az el­látással. De jól van ez így, legalább a magunkfajta kisgazda nép is szóhoz jut. Több házinyulat meg csirkét tartok majd. El sem hinné, milyen kiadós tud lenni egy szép kövérre hizlalt nyúl! Aztán a bő­rét sem kell eldobni! Télen ... A tanár szótlanul hallgatta és hunyorogva né­zett rá. Volt valami a tekintetében, mert apám za­vartan elhallgatott. Körülnézett majd így folytatta: — Szép időnk van. Az idén még az április is megemberelte magát, nem járta a bolondját. ■— Nem, valóban nem ■— bólogatott a tanár, J. Apám úgy vélte, hogy szomszédját bántja valami. — Talán valami baj van? A tanár arcán reszketés futott végig, minden arcizma megrándult a ráncos bőr alatt. Erőlködve ejtette ki a szavakat. — Nekem, szomszéd, nem esett bajom. De ránk, mindannyiunkra, szörnyű csapás zúdult. Legszíve­sebben elsírnám magam. Most apám jött zavarba. Olyasvalami került szó­ba, amire még gondolni sem szeretett. Tehetetlenül emelintette meg mindkét kezét, aztán le is ejtette őket. Talpával a fagytól porhanyós földet dörzsöl­­getve, elnézett a tanár feje fölött és az ablakban megpillantotta Máriát. A lány éppen abban a pilla­natban kiáltott le a kertbe: — Apa, egy-kettő vedd föl a kabátot! Megfázol! A tanár először megrezzent, azután elmosolyo­dott. — Ejnye! Hát látja, milyen ez a gyerek? Egyre csak leckéztet. Hogy így, meg úgy, öltözzem föl. Már azt is ő magyarázza, milyen orvosságot vegyek be, ha náthás vagyok, és mi használ álmatlanság ellen. — Nem kell azért panaszkodni, tanár úr, hiszen gyermeki szeretetből teszi. Vagy azt hiszi, valami más oka van rá? Ugyan, ugyan! Ilyesmiért nem kel­lene haragudnia. Az enyémek? Törődnek is azok vele, hogy megfázom-e vagy sem! Legföljebb rám­­förmednek, hogy miért nem vigyázok magamra, és azt is hozzá­teszik, hogy vén bolond. Fütyülnek rám! A tanár leakasztotta kabátját a kerítésről és engedelmesen magára öltötte. — Mondhatom magának, nem is tudom, mit csi­nálnék enélkül a lány nélkül. •­­ (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ Keaa, Ш. V. II. Nyald le nyugodtan anya, eperlekvár!

Next