Magyar Szó, 1965. április (22. évfolyam, 89-118. szám)
1965-04-18 / 106. szám
st oldal A józanság nagysága és bukása* , Vegel László Vannak költők, akikben a szív és az ész harca olyan jellegű, hogy sohasem jutnak el az önkifejezéshez, nem azért, mert ez a harc túl nehéz, hanem mert túl határozatlan. Az első eset szüli a szenvedélyes, soha be nem fejezett torzókat, a második a halk, meditáló, elégikus, tompított hangú verseket. Tanasije Mladenovic tagadhatatlanul az utóbbiak közé tartozik, bár az ilyen gazdag életmű magába foglalja a kivételeket is. Hangja majdnem mindig elégikus. Verseinek üteme, ritmikája epikus. Szereti hoszszasan nézegetni a tájakat, tárgyakat és hosszasan énekel róluk Nem tagadhatjuk, hogy verseiben ott lappang egy kimért, mély, mondhatnánk méltóságteljes szenzualizmus, de a mélység fárasztó lesz, mert jól tudjuk, hogy a hangot sohasem környékezi meg az elcsuklás veszélye, a szót sohasem robbantja ki a felismerés láza. A sorok közt mindig ott van a rutin. E verseket a kesernyés fáradtság jellemzi, amely, mint az utolsó ciklusban láthatjuk, a vers elhagyásához szeretne eljutni. Tanasije Mladenovic nem a szélsőségekbe, hanem a közzépszerűségbe bukik bele. Ugyanez a megfontolt hang szólal meg akkor is, amikor verseiben a kontemplatív struktúrákat helyezi előtérbe. Ilyenkor a filozofikus hang annyira kimért, hogy nem jut tovább a tények regisztrálásánál, a filozófiai gondolatokról való referálásnál. Az effajta ítélet mégis túl egyoldalú lenne, igazságta- lan a költővel szemben, és az olvasót is félrevezetné.. . Mert Tanasije Mladenovic jó- Jzansága nemegyszer elképesztő lesz és sötét. Egyik szép versében felbukkanó (a különben annyiszor felbukkanó) kaktusz-motívum segítségével szenzualizmusát szinte apokaliptikus látványnyá emeli fel, a dolgok, a tárgyak magánosságát pedig kozmikus méretűvé teszi. AzÉn vagyok a hallgatás vagy A semmi csírája című versében pedig megmutatja, hogy a józanság is tud égető lánggal égni. Ha Tanasije Mladenovicnak a filozófiát sikerül egy egészen intim psziichológiával egyesíteni, akkor a filozófiai mondanivaló elért a költészetig, a látomásig. Az utóbbi versében például azt a jövőt mutatja be, melyben az ember elér tiszta létéig, fenomén lesz, vagyis „az, ami”, megtisztul minden fölöslegestől és fenségestől, groteszktől és destruktívtól, az apollói és a dionüszoszi jelzők elvesznek és az ember marad tiszta állapotában — a tisztaság önmaga ellen fordul. Tanasije Mladenovicnak még számtalan ilyen verse van, ám nem tartjuk ezeket a verseket általánosaknak. Életművére mégiscsak az írásunk elején felmutatott koncepciók érvényesek. Ám ez nem jelent negatív ítéletet, hisz ha Tanasije Mladenovic nem hagyott hátra jó köteteket, jó verseket, mégiscsak tudott alkotni olyan verseket, amelyek felülmúlták hibáit és amelyek csakis őrá jellemzőek . Tanasije Mladenovié: Vetar vremena. Válogatott versek. Válogatta és az utószót Zoran Glušćević írta. Prosveta kiadás, Beograd, 1964. TANASIJE MLADENOVIC: semmi csírája Jön majd egy idő, bizonyos, hogy jön majd jósolni a múltat, amiről nem tudtunk. A mindennel takaródzó pőreség szívében. Jön majd egy idő, aminek senki Semmiképp sem fontos, semmiképp sem erős. Semmiképp sem szomorú, semmiképp sem boldog. Jön majd egy idő, fáradt és vágyak nélküli, Hogy megmutassa a verdeső szárnyú madarat, Hogy megmutassa az eget, melyről leszöktek a napok, Hogy megmutassa a csillagokat, amikből olvasni semenged. Jön majd egy idő, bizonyos, hogy jön majd, És úgy fog tűnni minden misztérium, Mint maga a rideg valóság. Jön majd egy idő, ami nem lesz idő. Időtlen idő, képtelenség lényege. (fordította: BRASNYÓ István) VardasA sót már résen felfedezték a filmszámára. Sok filmet forgattak itt, játékfilmet és dokumentumfilmet egyaránt. A játékfilmek tekintetében azonban az a helyzet, hogy tájunkat, városainkat, történelmi emlékeinket csak kölcsönvették a filmcselekmények számára, a tájak és színhelyek tehát nem saját lobogónk alatt kerültek a kinematográfiába, hanem csak mint háttér, szimbólum. Jelentős nemzetközi sikert elért darabokhoz, vagy a világ nagy filmtermésében elmerült gyenge alkotásokhoz egyaránt kölcsön adtuk a péterváradi várat, várkazamatáit. Növi Sad belterét, Szerémség lankásait, elsősorban azonban a bánátisztyeppékét”, ahol számtalan orosz tárgyú film készült. Kölcsön adtuk háttérnek és cselekmény színhelynek a Dunát, a Tiszát, a nagy folyók közét, adtunk seregestől statisztákat, újabban már a deliblatói homokpusztát is felfedezték filmtárnak, ki tudja, milyen sivatagi vagy sivatagszéli film forgatására, önmaga azonban — a bácskai, bánáti, szerémségi t tái — csak egynéhány filmünk, főként irodalomtörténeti illusztrálása keretében jutott kifejezésre. Vagyis ahol a cselekmény és a táj, a város, falu és környék magában a szorvban is vanasági. Dokumentumfilmünk sem volt sok, elsősorban a csatorna környékén készültek a DTD nagy vállalkozásáról — bár itt sincs meg az arány a vállalkozás gigantikus nagysága és az elkészült filmek valódi értéke között. Egy belgrádi filmgyár, a Dunav Filmvállalat — szinte meglepetésnek hat a bejelentés — még ebben az ívben négy dokumentumfilmet akar kihozni Vajdaságiról. Ezek a filmek mind a vajdasági ember arculatáról, törekvéseiről, életéről és munkájáról szólnak. Dokumentumfilmek mind, de nem e műfaj szó szerinti, régi értelmében, hanem a játékfilmek elemeinek bőséges kihasználásával, a filmnyelv gazdag kifejező erejével. Vera Jocic például — aki Oberhausenben legutóbb a náci táborok életéről szóló APPEL című rövidfilmjével dicséretben részesült, most költői témához nyúlt: Bogdán Cipriének A TISZÁNÁL című verséből kiindulva készít itt filmet. A táinak és a táj emberének érzésbeli összehangolását szándékozó rövidfilm kétségtelenül érdeklődésre tarthat számot. Érdekes lesz talán Dragoslav Lázic rövidfémia, amely a filmvígjáték eszközeivel mutatja be a Pereskedéseket, a ,,nekem fütyül” változatot a tyúkperektől a mezsgyeviszályokig. (N, hány bíróságot keserítenek el az ilyen perek!) Petar Stojanovic viszont városainkról készít kultúrtörténeti filmet, régi városainkról és műemlékeinkről, történelmi aláfestéssel. Különös figyelmet érdemel ebben a sorozatban Dénes Ottó filmrendező rövidfilmje, amelynek ezt a címet adhatnánk: A FÖLD SZERELMESE. Dénes Ottó a vajdasági környezetünkből származott művész jelentős filmsikereket aratott már. Legutóbb a lipcsei hetedik nemzetközi filmfesztiválon egyik rövidfilmjével, melyről később szólunk, megszerezte a második díjat (az első díjat ebben a csoportban nem adták ki). Vele tehát külön foglalkozunk, mert a forgatásra előkészített vajdasági filmje voltaképpen egy teljes filmtrilógia befejező, harmadik része. Dénesnek az az elgondolása — mint ő maga mesélte nekünk —, hogy rövidfilmekben fejezze ki az embert és vele párhuzamosan a munkát. Az ember harcol, legyűri az anyagot, megfékezi a természetet, ebben a harcban és munkában azonban maga is nagyra nő és megnemesedik. Ez az elgondolás hatja át A MAGASKOHÓ TÜZÉNÉL című filmjét is: az ember és az acél fárasztó és hatalma birkózását mutatja be a kohók fényénél. Az anyagot le kell győzni meg kell szelidíteni, az ember fáradozása hősöket termel — ezeket a hősöket sajnos nem tárja elénk a filmszalag. Legalábbis nem eléggé, filmnyelven is kidomborítva, ami mégis más, mint az elmondott kísérőszöveg. A dokumentumfilmek hos* szú sora talán kiemelt egy-* néhányat az ismeretlenségből, hogy arcukkal, jelenlétükkel közelebb kerüljenek hozzánk— életünk mélyebb ábrázolásával azonban adós maradt. A bányászok világát és életét például — ez általános tünet — csak akkor ismerjük meg, ha szerencsétlenség történik, vagy amikor télen nincs elég szén... akkor is főleg a filmhíradók rövid szalagjain tűnnek fel; igazi dokumentumfilm magaskohóinkról, igazi életszinkron bányáink-ról, bányáink életéről, úgyszólván alig volt még! A film ábrázoló erejével és a film nyelvén közelíti meg — művészi igényre is törekedve — a bányászok mindennapi és intimebb életébe is behatoló filmjáték, a trilógia második darabja. A Bányák éneke a film egy bányászfalu föld feletti és föld alatti huszonnégy óráját ábrázolja. A szaggatott cselekmény, a szinte drámai ütemű áttételek, az ezer apró megfigyelés, a meggyőző filmnyelv elsősorban azonban az elmélyültebb és tartósabb érzésmozgósítás (stem filmriport, majdnem játékfilm) különös érdeklődést biztosított ennek a filmjátéknak a nemzetközi versenyen. Érdekes a film zenei kontrapunktja: a bányászfalu mindennapi életét átszövi a fúrógépek zaja és a csillék majdnem muzsikáló, örök csilingelése, mindez a bányát az otthonban is állandóan jelenvalóvá teszi. Míg odalent a bánya mélyén hangzó muzsika és ének, népi melosz teszi nyilván* valóvá, utólérhetővé, tálhoz kötötté — filmszempontból tehát vonzóvá és egzotikussá ezt az egész filmalkotást. Mintha a munka, kenyérharc hatalmas szellemeként nőne ki a hegyvidék óriása, a bányász.. . Nos, most ebből a hegyvilágból lép ki a díjnyertes filmrendező, amikor A FÖLD SZERELMESEI című dokumentumfilmjét forgatja, s felvevőgépét a vajdasági tájra irányítja. Huszonnégy óra története ez is, a kétórai hajnali felkeléstől az újabb riadóig, amikor hajnali kettőre fordul ismét az óramutató ... vagy még inkább a csillagok állása és jósztebegés jelentik a munkára való nógatást. Dénes elgondolása szerint ebbe az időbeli dimenzióba az évszakok dimenziójának is bele kell férnie, a tavasznak, nyárnak, ősznek és így érdekes kompozíciójét kapjuk falvaink tárulkozásának. Egyetlen napba sűrítve averejtékező, az időjárással dacoló, kemény és optimista paraszt életét. Hogy valósul meg mindebből az ígéretből (Dénes Ottó filmtrilógiájának két első darabja már műsoron fut, hiszen korábbi munkaterveinek volt sikeres megvalósítása) pillanatnyilag nem tudni. Reméljük azonban, hogy ezek a rövidfilmnekilendülések meghozzák majd az első mai tárgyú (vagy a közelmúltban játszódó) vajdasági nagyjátékfilmet is. MAJTÉNYI Mihály ÉLETSZINKRON Négy új vajdasági rövidülni az év végéig MEGSZÜLETHET-E HAMAROSAN A VAJDASÁGI JÁTÉKFILM? MAGYAR SZÓ Vasárnap, 165. április . ÉLŐ KÉPZŐMŰVÉSZET Richard Hamilton Az angol Richard Hamilton egyike a pop-art inspirálóinak. Az 1964 novemberében a londoni Hanover Galériában megrendezett kiállítása első ízben adott betekintést művészetébe. Ennek a kiállításnak a katalógusa, melyet a Das Kunstwerk januári száma ítéz, bepillantást nyújt munkásságába. Hamilton művészetének szelleme polemikus, a társadalomból eredő problémákat agresszíven és kritikai szemmel értékeli. Az ötvenes évek vége felé Londonban és New Yorkban ,,egy bizonyos hangulat” uralkodott, ami egy pár festőt kísérletezésre késztette. Ezek a festők megkíséreltek egy új művészetei sremlein, hogy a nuuetg változékony alapnak éneimet adjanak. A divatos utakra, melyek a világ képét közvetítik, kívánják dokumentálni vizuális módszerekkel. Hamilton azt állítja, hogy a televízió hatását és az ausztrakt expresszionizmust kötötte össze, ugynogy a televízio aktualitásan at, illetve annak szellemetlen programot ad minden kepenek, és azt mondja, hogy az egyeni kifejezeshez a kompozíció egysége elegendő mérték, mellyel a művésznek szamolnia kell. „Számomra fontogabb volt az érlekvizsgálat, mint új művészi forma teremtése”, mondja Hamilton, és így folytatja: „Mi ellentétben állunk azokkal, akik azzal vannak elfoglalva, hogy egy új stílust alakítsanak ki. Mi elutasítjuk azt a véleményt, mely szerint a holnapot merev formafogalmak létesítésével lehet kifejezni. Nekünk nem kell a tartalmas műalkotás definíciója, hanem a távlati fejlődés lehetősége, hogy a látási év menytallandóan gazdagíthassuk és azt használni tudjuk”. . Tehát nem az egyes alkotás teljessége a fontos, hanem a továbbfejlődés biztosítása.. Ez a szempont egészen megváltoztatja a remekműről kialakított klasszikus fogalmakat. Hamilton az autózásból meríti első inspirációit. A „Chrysler Corp iránti hódolat’-ról azt írta az Image című művészeti lap, hogy ennek az autónak a banális simasága az élet melletti kiállást szimbolizálja anélkül, hogy a művészetről lemondana. Hamilton az autók reklámanyagából (Plymouth, Imperial Wagon, Chrysler, General Motors és Pontiac) olyan késeket készít és fest, amelyeknek a véghatása egy óriási rovar szeme. A végeredmény túlzottan leegyszerűsített, és az asszociáció félelmetes, de természeti jellegű. Ebből is látszik, hogy a pop-art a dadaizmusból is örökölt (tiltakozás, humor, gúny). A nemiség is belekapcsolódik ebbe a témakörbe, mint ahogy a reklámművészet sem létezik enélkül, és Hamilton a reklám közegén át is Inspirálódik. Azex szimbólumai az utazáshoz alkalmazkodnak, és kért fő elemből állanak: egy melltartó különleges formájából és a mosolygó ajkakból. „Ahogy én a képen dolgoztam, sűrűn elébem ötlött egy női figura gyenge visszhangja: Samothrakes Nike. Az én reakcióm erre az összehasonlításra onnan ered, hogy egy versenyautó szebb, mint a Samothrakei Nike levegő győzelme. Ez az összehasonlítás levertséget eredményezett, dacára az én ellenszegülésemnek. Laurence Alloway a művészetről egy közbeszélgetés alkalmával azt mondta: Marcel Duchamps szerint a használati cikkekre kiterjesztett tiszta és higiénikus felszínt a konyhaberendezéseknek rendelték. A reklámokon gondosan kiemelt ropogós, finom részek a használati utasítás és az előnyök erejével hatnak. Hamilton képein felhasználja ezt a ropogós formát. Folyóiratok fényképrészeit, prospektusok kliséit iktatja be a képek felületébe, collage vagy egyes részeknek kiemelkedő domborúságot ad, ha a téma megkívánja ezt. Művészetében a fölvilágosításnak nagy szerepe van. Úgy tetszik, azangol popart egy didaktikus szellemet is örökölt, és jelenleg azt képviseli. Olyan művészi törekvés ez angol változatban, mely a társadalmi jelenségeket szívesen értékeli egy éles erkölcsi nézőpont szerint. Szakítanak az előbbi modern művészet magas szellemi céljaival. Hamilton álláspontja szerint a fogyasztókat fel kell világosítani. „Műveiben látható egy intenzív megfigyelés, ami Renoire felfogására utal ... Nagyrészt a test terebélyes formáit, a vizuális élvezet hedonizmusát teremtette meg, és az életműből egy olyan forma állt össze, amely az értelmet alárendelte a szociális szempontnak. Az európai pop-art törekvéseire jellemző a kultúra előítéleteihez való igazodás. Azt mondja Hamilton: „amit az USA festőiben megcsodáltam, az az eldobás hűvössége. Erre Európa nem lett volna képes még a dadaizmus korában sem, mely annyira nemtörődöm volt a tradícióval szemben". ÁCS József Richard Hamilton: Desk, olaj, collage, fénykép