Magyar Szó, 1967. május (24. évfolyam, 117-146. szám)

1967-05-26 / 141. szám

10. oldal (33) Az egykori rulettista most már világhírű po­litikus. Minden szavára felfigyelnek Európában. Most politikai diadalai­nak éveiben alig ér rá a rulettel foglalkozni. De azért leszökik néhány nap­ra Monte-Carlóba, hogy a szerencsét és főként szisz­témáját kipróbálja. Cle­menceau-nak hű kísérője a titkára, egy sima modo­rú, csendes, de rendkívül művelt, pallérozott agyú, férfi, Georges Mandel. Gály néhányszor Clemen­­ceau-ék társaságában töl­ti estéjét. — Azóta ön meghódí­totta a világot, én még mindig itt vagyok — mondja Clemenceau-nak elégik­usan. Clemenceau elutazik, ő pedig továbbra is ott ma­rad. Lát nagy feltörése­ket, óriási csatákat, új csillagokat. Megismerke­dik Citroennel, az autó­királlyal és az új nagy „cápákkal”, akik a bank­kal csatáznak. Közben pe­dig azon gondolkozik, hogy haza kellene utazni. Az öregedéssel megérke­zett a honvágya is. Kezdi tisztán látni, hogy az egyetlen életforma az ott­honi ... Gyakran kifejti, hogy az ember az anya­nyelvén beszéljen, ne él­jen idegenek között, mert azok felfalják. Soha nem volt nyájas ember, de öre­gedésében egyenesen mo­gorvának látszik. Csak az­zal törődik, hogy inkasz­­szálja kinnlevőségeit. A tartozások nehezen folynak be. Rudini márki például csak olyankor fizet, ami­kor az édesapja Olaszor­szágban kormányra jut. Minthogy gyakran van Itáliában kormányválság, Rudini pénzére csak ritkán lehet számítani. Egy délután odahaza ül nizzai hoteljében, amikor a postás keresi. Éppen va­lami öreg könyvet lapoz, és a postás csak többszö­ri kopogtatás után tud be­jutni szobájába. — Tegye le az asztalra, amit hozott — mondja a postásnak, és tovább olvas. Aztán körülményesen felöltözik, és még mindig nem nézi meg, mit hozott a postás. Régi álláspontja, hogy levél vagy egyéb küldemény után nem érde­mes mohón kapkodni, mert a levél mindig annak fon­tos, aki küldi és nem an­nak, aki kapja. Komótos öltözködés után végre megnézi a levelet, amely a bécsi Osztrák—Magyar Bank főintézetének hiva­talos átirata. A bank értesíti Gály La­jost, hogy Gold és Banc­roft philadelphiai urak át­utaltak számára hetven­ezer dollárt, amelyet Gály úr bármikor átvehet. Az összeg rendelkezésére áll. Gály bámulja az átira­tot és nem érti. Egy pillanatig sem hitt abban, hogy ezt a pénzt meg fogja kapni. Itt van­nak előkelő adósai, herce­gek és márkik, akik bon­jaikat csak immel-ámmal, nagy időközökben váltják be. A két amerikai, a „vi­zesnyolcasok”, pontosan fizetnek. Pedig olyan, messze laknak... És senki nem kényszeríti őket... Eltűnődik az átiraton, né­zegeti, forgatja ... Az ég­ből pottyant le az a het­venezer dollár. Megvalósít­hatja álmait. Hazautazik Budapestre, hatalmas bér­házat vásárol, és annak a jövedelméből szépen, csen­desen eléldegél. Kicirkal­­mazza magában terveit. Egyelőre Bécsbe utazik, hogy pénzét felvegye. És a szíve meleg lesz,­­ ahogyan Mr. Goldra és Mr. Bancroftra gondol. Nem hitt bennük. Gon­dolatban bocsánatot kér tőlük. Mégiscsak rendes emberek... Gály nem titkolta isme­rősei előtt, hogy milyen kolosszális szerencse érte. Monte-Carlóban ismét be­szédtéma lett a magyar já­tékos. Megrögzött, öreg kártyarókák hitetlenkedve hallgatták a csodálatos tündérmesét, hogy a két amerikai elküldte azt a hetvenezer dollárt, amivel az écartéban adós maradt. Erre a summára Gály La­jos egyáltalán nem számí­tott. Mostanában, ahány­szor belépett a monte­­carlói kaszinóba, körüláll­ták és faggatták, hogy igaz-e a különös história? És amikor megerősítette a hírt, mindenki a fejét csó­válta. Akadtak egyesek, akik azt hitték, "hogy Gály az egész mesét csak kita­lálta a hitelének erősíté­sére. Ezek nem tudták, hogy Gálynak van pénze, nincs szüksége hitelre, és különben is kéznél volt nála az Osztrák—Magyar Bank bécsi főintézetének hivatalos átirata a hetven­ezer dollár megérkezésé­ről, és ez­­ bizonyíték­nak számított. Ebben az időben kérel­mező levelekkel lepték el Gály Lajost. Letört játé­kosok, elszánt szerencse­­vadászok, reménykedő kokottok és képzelődő fan­taszták ostromolták, hogy az égből pottyant pénzből adjon nekik is. Gály sor­ban eldobta a könyörgő leveleket, ó, részvét iga­zán nem­­ volt benne egy parányi sem. Egyetlenegy levél találta meg az utat a szívéhez. Egy fiatal ma­gyar­­ festőművész írta le kálváriáját hosszú levél­ben. (Folytatjuk) 1 112. kiskeresztrejtvény Vízszintes sorok: 1. Gyarmat, 7. Elem, 8. Gyorsan oxidálódik, 9. Sportöltözék, 11. ÖA, 13. Tá­voli rokona, 15. Orvos rövidít­ve, 17. Megfelelő, 18. Kitár, 20. Sír — népiesen, 22. Asszony, rö­vidítve, angolul, 24. Határozott névelő, 26. Női név, 28. A ká­vé hatóanyaga. Függőleges sorok: 1. Gyomnö­vény, 2. Állatlakás, 3. Ócskaság, 4. Baljóslatú jel, 5. Igaz ma­gánhangzói, 6. Film­márka, 10 Lárma, 12. Magyar költő, 14. Piszok, 16. Verskellék, 18. Test­rész, 19. Előd, angolul visszafe­lé, 21. Közel-keleti ország, ékezethiány, 23. Les betűi ke­verve, 25. ZO, 27. Gál­ Imre. — Fordította: Dr. Radó György (201) — Mennyi robbanótöltetet helyeztek el a zsilip alatt?­­— kérdezte a vezérőrnagy Levikétől. Tizenhat tonna ammonak­ az alagútnál! „Velem még csak n­em is közölték” — villant át Heinrich agyán. — Minden készen áll a robbantáshoz? — Az ön utasítása értelmében ,a parancsnok helyet­tese maga fogja ellenőrizni. A telefon szakította félbe beszélgetésüket. Kubis volt, segítséget kért. Félt a felkelők kitörésétől, mert tüzelé­sük jelentősen fokozódott.­­ A zsiliptől egy szakasz feketeingest elvezényelni, hogy segítsenek ennek a pánikkeltőnek! — rendelkezett a vezérőrnagy. Heinrich továbbította a parancsot. — A zsilipet húsz óra harminckor robbantjuk. Előtte tíz perccel a sziklának és a kastélynak már el kell tor­laszolnia a víz útját. Hallotta, Lemke? Ezért ön felelt Heinrich, a robbantás előtt te veszed át a zsilip őrségét. Ön pedig, Stengel, a gyárat körülzáró csapatok parancs­nokságát veszi át Kubistól. Feladata: nem szabad meg­engednie, hogy a gyárból akár egyetlenegy ember élet­ben maradjon. Akik kiúsznak a víz szinére,­ azokat­­le kell lőni. Vigyen magával elég sok röppentyűt, a látási lehetőségeket alkonyat után is maximálisan biztosítani kell. Megértették?... Van valami kérdésük? Valamennyien hallgattak, megdöbbenve Berthold ter­vétől. — Hány ember dolgozott a gyárban? — kérdezte a vezérőrnagy Stengertől. — Kétezerháromszáznyolcvan hadifogoly és száz­negyvenkét német mérnök meg munkavezető. — A németek most hol vannak? — Majdnem mind bennmaradtak a gyárban. A lá­zadás kitörésekor bezárták őket a készáruraktárba ... Velük mi legyen? — A sötétségben nem lehet felismerni, ki hová tar­tozik. Lőjék le mind! Berthold újra teletöltötte a poharát. — Ha mindent értenek, akkor induljanak. — Vezérőrnagy úr, megengedi? — kérdezte Stengel, olyan rekedt hangon, mintha meghalt volna. — Valamit mondani akar? — Ez a kastély Ramoni grófnőé, ő a menyasszonyom, tehát... — Tudom. Emiatt azonban nem kockáztathatom egy ilyen fontos akció sikerét. — A kastélyban értékes gyűjtemények vannak... A hozománya ... Kérném ... — Kicsire nem nézünk, őrnagy! Most t­e gondoljon a menyasszonyára. Vegyen példát rólam. Jó barátom, az öreg Ramoni gróf is itt van a kastélyban. És még csak nem is figyelmeztetem őt... Indulás! Stengel merev léptekkel indult az ajtó felé. Álma, amelyet az egész háború folyamán dédelgetett, a meg­gazdagodás álma, amelyért mindenre hajlandó lett vol­na, egyszeriben úgy szétfoszlott, mint a füst — éppen akkor, amikor már-már majdnem megvalósult. — Most pedig, Heinrich, pihenjünk egy kissé, mert ma éjszaka nem lesz alkalmunk aludni — javasolta Berthold, kéjesen nyújtózkodva. — Mi ketten mikor indulhatur.k?4 — érdeklődött Heinrich. — A robbantás után azonnal! Azonnal! Majd Lemke és Stengel befejezik a dolgot. Mi elvégeztük a felada­tunkat, s egy óra múlva már a svájci határon leszünk Horch-kocsival vagyok és az bírja az iramot... Ott pe­dig vár a pihenés, a nyugalmas élet! Mégiscsak jó, hogy mi ketten életben maradtunk! Gyere, igyunk a jö­­vőnkre! Heinrich teletöltötte poharát, és észrevette, hogy re­meg a keze. Ez Berthold figyelmét sem kerülte el. — Mi az, remeg a kezed? — Ha még egy-két évig tartana a háború, én ugyan­olyan nyugodt volnék, mint eddig. Most azonban, hogy már csak néhány órát kell várnunk... Berthold elnevette magát. — Megvallom, pontosan ugyanez van velem is. Csakhogy én jobban uralkodom magamon ... Váratlanul kitárult az ajtó, és berohant Maria­ Luisa. — Vezérőrnagy úr! Könyörgök! Esedezem! Ne tegye ezt! Ez minden vagyonom! — Szinte önkívületi állapot­ban térdre vetette magát Berthold előtt. A küszöbön megjelent halálra dermedve Stengel. — Mi ez? Mit akar? — kiáltotta türelmetlenül és dühösen Berthold. Heinrich a karjánál fogva felemelte Maria-Luisát, és erőszakkal leültette egy székbe. A grófnő tovább csengett. — Mindenre, ami szent, vezérőrnagy úr, ne robbant­sa fel a kastélyt... — Ön mondta meg neki? — kérdezte Berthold hal­kan. Stengertől. Az őrnagy hallgatott. Maria-Luisa felzokogott, és Heinrich egy pohár vízzel sietett feléje, de ebben a pillanatban háta mögött két lövés dördült. Maria-Luisa hátrahanyatlott a karosszékben, karját szélesre tárva. Stengel úgy terült el a földön, mintha lekaszálták volna. Két SS-legény rohant a szobába. — Kivinni ezeket! — rendelkezett a vezérőrnagy megvető fintorral az arcán. — Gyerünk a másik szo­bába — javasolta nyugodtan Heinrichnek. Elsőnek ő maga ment át a hálószobába. A félig üres konyakos üveget sem felejtette el magával vinni. — Itt Olaszországban mindenki elpuhult! Te is ilyen lettél, Heinrich? — Én r­em! Én most is olyan kemény vagyok, mint más kettő! Heinrich csak most ürítette ki a poharát, melyet Berthold betöltött. Ezúttal nem remegett a keze. Berthold rendelkezett. — A tervet módosítani kell. Telefonálj Lemkének, hogy a zsiliprobbantás után Stengel feladatát is neki kell végrehajtania. A kastély az én dolgom. Ennek vég­rehajtása után azonnal a zsiliphez robogok, ott fogok veled találkozni. (Folytatjuk) MAGYAR SZŐ Féntélf, 1967. május 26. -------------------------------------------------—--------------------— FÄWulgifofrdfl -- ——Јдд^,ц^татаиндазд^л1 ВииД Szöveg nélkül

Next