Magyar Szó, 1970. március (27. évfolyam, 58-88. szám)
1970-03-26 / 83. szám
4. oldal Erfurttól Kasselig „Bármilyen nagy nézeteltérések is nyilvánultak meg az erfurti találkozón, az a fontos, hogy a megbeszéléseket megtartottuk, és hogy május 21-én egy másik megbeszélés követi őket Kasselban.” (Willy Brandt.) „A megbeszélések józan légkörben folytak le, de továbbra is megmaradtak az alapvető kérdésekről alkotott ellentétes nézetek.” (Willi Stoph.) Úgy látszik ez a lényege a találkozó értékelésének, amelyet egyszer talán mégis történelmi jelentőségűnek minősítenek. Mindenesetre ezekben az annyira várt és oly nagy érdeklődéssel kísért megbeszélésekben olyasmi nem hangzott el, ami eltérne a korábbi, ismert nézetektől. A Német Szövetségi Köztársaság a következő indítványokkal állt elő: a két német állam kössön szerződést az erőszak kirekesztéséről egymás közötti viszonyában; meg kell oldani a közlekedéssel kapcsolatos vitás kérdéseket, a kereskedelmi politikában, az emberek közötti viszonyban felmerülő problémákat, s mindezt a „kis lépések” politikájának értelmében, amelynek eredményeképpen csillapul majd a feszültség a két német állam viszonyában, s a két német állam fokozatosan közeledik egymáshoz. A Német Demokratikus Köztársaság a maga részéről a következő igényekkel lépett fel: követelte az államközi kapcsolatok formális felvételét, Nyugat- Berlinnek külön politikai egységként történő elismerését, valamint százmilliárd márkát is követelt azon a címen, hogy az NSZK a berlini fal felépítéséig kimerítette gazdaságát. Ezek kétségtelenül igen eltérő és ellentétes kiindulópontok. Ugyanakkor azonban az erfurti találkozóról elhangzott elismerő nyilatkozatok arra mutatnak, hogy a két német állam tanácskozásának megindítására irányuló első próbálkozást az adott feltételek között mégis sikeresnek tekintik. Ez azzal a reménnyel tölt el bennünket, hogy a következő párbeszéd a nyugat-németországi Kasselban szintén zavartalanul folyik majd. Ekkor már alkalom nyílik arra, hogy konkrétabban megvitassák a kérdéseket. Már most is nyilvánvaló, hogy a két Németország dialógusa megkezdődött. Az erfurti találkozó éppen ilyen értelemben nagy jelentőségű. Egyesek számára még többet is nyújtott mint amennyit reméltek tőle, a két miniszterelnök két órán át négyszemközt is beszélgetett. A jelekből ítélve napirendre tűztek olyan vitás kérdéseket is, amelyek két évtizeddel ezelőtt merültek fel, amikor a háború következményeként német területen két állam alakult. Nem várhatjuk el, hogy az említett kérdéseket meg is oldják, sőt, az sem biztos, hogy a problémákat a kasseli találkozón világosan körvonalazni lehet. Ez ugyanis nemcsak a tárgyalásokban részt vevő kormányok lehetőségeitől és szándékaitól függ, hanem a két országban uralkodó állapotoktól és a nemzetközi helyzettől is. Másrészt a próbálkozás legcsekélyebb sikere is javíthatja a nemzetközi légkört, különösen a két német állam szomszédságában, s ez kiváló lehetőséget nyújt Bonn „keleti politikájának” sikerére, valamint a Német Demokratikus Köztársaság nemzetközi tevékenységének érvényesülésére. Lenin születésének századik évfordulójára Ilija Miikić és Lenin levélváltása Zinovjev helytelen értékelése A második levél is francia nyelven volt megírva. Miikic tudta, hogy Lenin jól beszél franciául és németül, Svájcban ezeken a nyelveken tartott előadásokat. Ezért a Jugoszláviából érkező öszszes anyagot lefordította franciára. Leveléhez mellékelte a Jugoszláv Szocialista Munkás- (kommunista) Párt központi végrehajtó bizottságának 1920. március 20-i keltű és a Kominternhez címzett jelentéseit. Lenin ugyanis akkor már a Komintern második kongresszusát készítette elő, és Mirkic feltételezte, hogy a jelentéseknek hasznát veszi, a Jugoszláv Szocialista Munkás (kommunista) Párt, azaz a Jugoszláv Kommunista Párt értékelését illetően. Levelében azért is hangsúlyozza, hogy „rendkívül nagy jelentőségű dokumentumok” és sugalmazza benne, ezt a következtetést: „a jugoszláviai kommunista mozgalom erős és viszonylag jól szervezett”. Miskic jól tette, hogy Leninnek elküldte a jelentéseket. Mint a Komintern végrehajtó bizottságának tagja, ugyanis tudta, hogy a fórum egyes tagjai, Zinovjev, a végrehajtó bizottság elnöke, a Jugoszláv Kommunista Pártról kész értékeléssel akarnak előállni a kongresszuson. Viszont nagyon fontos volt, hogy Lenin miképpen vélekedik minderről. A Komintern második kongresszusán Miskiének alkalma nyílott arra, hogy újra találkozzon Leninnel. Noha a Jugoszláv Kommunista Párt Filip Filipovic, Zivko Jovanovic, Lazo Stefanovic és Ilija Miskic összetételben választotta meg kongresszusi küldöttségét, a körülmények alakulása miatt a Jugoszláv Kommunista Pártot csupán Miskic képviselte. A küldöttség többi tagja ugyanis csak Szófiáig jutott el. Ezen a kongresszuson is Lenin állt a külföldi kommunista küldöttségek érdeklődésének a központjában. Több beszámolót olvasott fel és több beszédet tartott. Egyidejűleg irányította az ellenforradalmi erőkkel szembeni hadműveletet is. Ahogy Miskic feltételezte, a kongresszuson Zinovjev a Jugoszláv Kommunista Pártot valóban opportunista szervezetnek nyilvánította. Ő azonban nem hagyta annyiban a dolgot, szót kért, és szembeszegült Zinovjev állításaival. Egy hónappal a kongresszus után, amelyen Milkiéet újra beválasztották a végrehajtó bizottságba, Zinovjev levelet küldött hozzá, és sajnálatát fejezte ki benne, hogy szavait félremagyarázták. Milkié előbb Leninnek írt, majd utána válaszolt Zinovjevnek is. Leninhez intézett harmadik levelét Miskic szintén Harkovból küldte 1920. szeptember 10-i dátummal. A levél valójában a Kommunista Internacionálé végrehajtó bizottságához volt címezve, de Miskié sajátkezűleg hozzáírt néhány sort Lenin számára. Azt akarta, hogy mindenképpen eljusson hozzá a jugoszláv Kommunista Párt tevékenységéről és a jugoszláviai állapotokról készített anyag, annál is inkább, mert akkor készült Zinovjevnek is válaszolni. A levélhez mellékelte a Jugoszláv Kommunista Párt központi végrehajtó bizottságának jelentését, a SKOJ központi vezetőségének a tstvéri Komszomolhoz intézett levelét, továbbá Trebinjac Filipovic, Markovic és Copic írását, a kragujevaci munkások üdvözlő levelét, a Jugoszláv Kommunista Párt programtervezetét, amely a Radničke novine 145. számában jelent meg. Mirkic biztos volt abban, hogy ezek az okiratok elegendően bizonyítják: „a Jugoszláv Kommunista Párt a Komintern egyik legnagyobb és legkomolyabb pártja”. A levél így hangzott: „Kedves elvtársaim! A napokban érkezett meg Jugoszláviából B. elvtárs (Belošević), jelentéseket, igazolásokat, leveleket, újságokat és brosúrákat hozott magával, amelyeket a Jugoszláv Kommunista Párt küldött. B. elvtársat két hónappal ezelőtt futári megbízatással Harkovból küldték Jugoszláviába. Oda és vissza is a Fekete-tengerért és Bulgárián keresztül utazott. A Bolgár Kommunista Párttól szintén hozott jelentéseket, leveleket és pártirodalmi anyagot. Ezeket átadtam Kabakcsijev és Makszimov bolgár elvtársaknak. A Jugoszláviából érkezett leveleket és jelentéseket mellékelve küldöm, kérem, hogy szenteljenek nekik teljes figyelmet. A többi anyagot — nyilatkozatokat és határozatokat, — most fordítjuk, mihelyt elkészülünk vele, szintén elküldöm őket. A szerb nyelvű eredeti anyagot 10—15 napon belül továbbítom, amikor magam is Moszkvába szándékozom utazni. A jelentésekből megállapítható, hogy a Jugoszláv Kommunista Párt a Kommunista Internacionálé egyik legkomolyabb pártja. Kitűnik azonban az is, hogy még mindig a szervezeti megszilárdítás és a nem kommunista elemek tisztogatásának szakaszában él, továbbá az is, hogy a jugoszláv burzsoázia minden erejével küzd pártunk ellen. Az eredményes harc érdekében pártom számít a Kommunista Internacionálé támogatására. Ezért kérem a végrehajtó bizottságot, nyújtson nekünk minél nagyobb támogatást. Kommunista üdvözlettel. Kedves Lenin elvtárs! Meggyőződésem, hogy komolyan érdeklődik a jugoszláviai események iránt, ezért a Jugoszláviából kapott okiratok másolatát mellékelve küldöm önnek. Szívélyes kommunista üdvözlettel. I. Dr. Miikié” Zinovjevnek küldött válaszát Miikié 1920. szeptember 30-án írta. A Jugoszláv Kommunista Párt számos iratához mellékelte Bevezető című írását is, amelyben alapos érvekkel cáfolja Zinovjev állításait. Írásában először is áttekintést ad a Jugoszláv Szocialista Munkás (kommunista) Párt, illetve a Jugoszláv Kommunista Párt megalakításának történetéről és azokról a feltételekről, amelyek között a párt tevékenykedett és harcolt a burzsoázia az árulók, a szociálpatrióták és az opportunisták ellen, majd hangsúlyozza: „Proletariátusunk, miután lenyeste testéről a megfertőzött szociálpatrióta részeket — jóllehet sebei még nem gyógyultak be teljesen —, erélyes harcba kezdett egy egészséges és hatalmas pártszervezet megteremtéséért. Tekintet nélkül a nehézségekre, ez sikerült is neki. A Jugoszláv Kommunista Pártot azonban sem az orosz elvtársak, sem más kommunista pártok és a Kommunista Internacionálé sem ismeri eléggé. Pedig egy 12 milliós ország munkásaira és szegény parasztjaira gyakorol hatást. Hetvenezer szervezett tagja van, s elválaszthatatlanul hozzátartozik a Szakszervezet Szövetség is, amely több mint 150 000 tagot számlál (Oroszországon kívül hasonló példa sehol sem található...). Már most 18 sajtószerve van —, köztük három napilap. Ez a párt a háború utáni első választásokon maximális programmal lépett fel: szociális forradalmat, proletárdiktatúrát, tanácshatalmat és kommunizmust követelt... Hát íme, ezt a pártot szerettem volna jobban megismertetni az orosz elvtársakkal és a III. Internacionáléval. Mert csak a helyzet nem ismerőse — és egyes elvtársak megengedhetetlen és célzatos tájékoztatásai, akik azt hiszik, hogy a kommunizmus hangzatos szólamokból áll, akik azt hiszik, hogy egyedül ők az igazi forradalmárok — adhatnak magyarázatot Zinovjev állításaira, amelyeket brosúrájában és a Kommunista Internacionálé II. kongresszusán kifejtett a Jugoszláv Kommunista Párt opportunista fertőzöttségéről. Ezért tiltakoztam a II. kongresszuson, ezért teszem ezt most, és fogom tenni a jövőben is__” A továbbiakban Miskic hivatkozik Zinovjev 1920. augusztus 23-i levelére, amelyben kiemeli, hogy: „Igen sajnálom, ha mindazt, amit a II. kongresszuson és a végrehajtó bizottságon az ön pártjáról beszéltem, félremagyaráznák. Újabban rendszeresen kapom a Radnicki Novinet és más lapokat is. Mindinkább meggyőződésem, hogy a Jugoszláv Párt a III. Internacionálé egyik legjobb pártja...” Mirkic azonban nem volt megelégedve a helyesbítéssel, hanem azt írja: „...Pártunkról szóló elmarasztaló értékelését Zinovjev elvtárs az Internacionálé legfőbb fóruma és a nyilvánosság előtt mondta el. Értékelését a világ munkásainak és proletárjainak millió olvassák... A helyesbített állásfoglalást csak én, vagy jobbik esetben még néhány elvtárs tudja. Ezért Zinovjevnek kötelessége jó véleményét is nyilvánosan elmondani, mint ahogyan szigorú ítéletét is nyilvánosan mondta ki.. Miskic két-három hónappal később elhagyta Moszkvát. Bécsbe költözött, mert újra a Jugoszláv Kommunista Pártban akart dolgozni. 1921 nyarán a Komintern III. kongresszusára, mint a Jugoszláv Kommunista Párt küldötte újra Moszkvába utazik. Beválasztják a kongresszus elnökségébe. Ez egyúttal utolsó szereplése is a nemzetközi munkásmozgalom színpadán. Ilija Miskic 1924-ben teljesen visszavonult a mozgalmi munkától. Abban az évben halt meg Lenin, de a nemzetközi proletariátus vezérének korai halála valószínűleg nem volt hatással Ilija Miskiének e váratlan lépé-Djordje MOMCILOVIC »Az úgynevezett el nem kötelezettség« A napokban Varsóban megjelent a Lengyel Kis Enciklopédia új kiadása, amely, akár a többi országokkal, Jugoszláviával is foglalkozik néhány tömör jellemzés formájában. Ami a felsorolt tényeket, Jugoszlávia korrekt és tárgyilagos ismertetését illeti, ez nem keltené fel figyelmünket, ha az enciklopédia szerkesztői nem tartották volna szükségesnek, hogy kijelentsék: Jugoszlávia „az úgynevezett el nem kötelezettség” politikáját folytatja. Mivel úgy látszik, nem tartották elegendőnek, hogy az el nem kötelezettséget úgynevezettnek mondják, az egész kifejezést még idézőjelek közé is tették. A lengyel olvasók számára, akiknek az enciklopédiát szánták, ez a kategorikus megfogalmazás — azzal a sugalmazással, hogy hetvenvalahány modern állam külpolitikája, azaz az el nem kötelezettség „úgynevezett”, vagyis valami más — nem újdonság. Nemrégen néhány tekintélyes lengyel publicista és néhány névtelen közíró éppen Jugoszlávia példáján meglehetősen sokat foglalkozott ezzel az „úgynevezett” jelenséggel, s az így díszített terminus polgárjogot nyert a lengyel politikai irodalomban. A lengyel szerzők, valamint néhány más ország szerzői alapvető tételüket — hogy az el nem kötelezettség nem el nem kötelezettség — tulajdonképpen két feltételezésre alapozzák: az első szerint korunk világa éles határvonalakkal véglegesen a szocializmus és a kapitalizmus világára tagolódik, a nemzetközi viszonyok pedig lényegében véve az ilyen módon értelmezett két rendszer harcára korlátozódnak. A két rendszeren kívül tehát nincs helye semmi másnak, nincs semmilyen feltétel bármilyen más nemzetközi tevékenységre — vagy az egyik, vagy a másik tömb irányvonalával összhangban lehet csak tevékenykedni. Ergo, az el nem kötelezettség „úgynevezett”, s ezt egy „konrét bizonyítékkal” is alátámasztják. Jugoszlávia, amely azt állítja, hogy az el nem kötelezettség politikáját folytatja, a csehszlovákiai intervencióval kapcsolatos álláspontjával (a lengyel elemzések erre az időszakra vonatkoznak) világosan kinyilvánította, hogy nem el nem kötelezett, hanem nagyon is elkötelezett, és mivel nem támogatta az intervenciót, tudnivaló, hogy kinek az oldalán áll. Az ily módon összetákolt elmélet — ebben helyt kapott az álláspont is, hogy az el nem kötelezettek csak azért játszhatnak el nem kötelezősdit, mert a Varsói Szerződésnek fegyveres erői vannak — amint láttuk, tartós nyomokat hagyott a gondolkodásmódban és a terminológiában is. Igaz, a lengyel lapok az utóbbi hónapokban kevesebbet foglalkoznak a megfogalmazással, a definíciót azonban használják. Az el nem kötelezett országok ez évi tevékenységének alakulására várva, a varsói sajtó eléggé tartózkodó, meg kell ugyanis várnia, hogy az „el nem kötelezettséget” talán mégis el nem kötelezettségnek kell-e tolmácsolnia. A helyi jellegű lengyel lapok (a Gazeta Krakowska például) azonban felteszik a kérdést, hogy az úgynevezett el nem kötelezett országok, amelyeknek egyébként nincsenek nagy lehetőségeik, hozzájárulhatnak-e a közel-keleti válság megoldásához. A lengyel olvasóknak nyilvánvalóan nincs sok lehetőségük arra, hogy reális fogalmat alkossanak arról, mit is jelent valójában, korunkban az el nem kötelezettség fogalma, az el nem kötelezettség mozgalma. KOMMUNISTA Csütörtök, 1970. márc. 26. Szakavatalanok a szakemberei munkahelyén (Folytatás a 2. oldalról) vetik a „kedvezőtlen szerkezetet”. Szerintem ehelyett inkább nem teljes szakösszetételről kellene beszélnünk, aminek több oka is van. Mindenekelőtt az, hogy nálunk nincs folyamatos képzés, nincs sok lehetőség a munka közbeni továbbképzésre. Kétszeres járulékot kell fizetnie annak a dolgozónak, aki képezni akarja magát: egyrészt hozzá kell járulnia az oktatási alaphoz, másrészt — ettől függetlenül — tandíjat fizetnie. Az egyetemeknek nem érdeke a szélesebb körű oktatás, például a munkásegyetemi oktatás. A legtöbb egyetemi tanár úgy tartja, hogy ily módon túl könnyen lehet diplomát szerezni, s hogy ezáltal szétfolyik és vulgárissá válik a tudomány és az oktatás. Nemrégiben épp ezzel indokolta meg az egyik belgrádi főiskola, hogy miért ellenzi külön tagozat megnyitását az egyik ipari központban. Egyetemeink nem adnak olyan kádereket a gazdaságnak, amelyekre annak szüksége van. Nincs például munkaszervezési mérnököt képző főiskolánk, ezeknek a szakembereknek a helyét másfajta főiskolát végzettek vagy képzetlenek foglalják el. A fiatal szakemberek 70 százaléka — nemrégiben hallottam ezt az adatot — különféle intézményekben helyezkedik el, s csak 30 százalékuk megy a gazdaságba. Ennek egyszerű oka van: a gazdaságban viszonylag alacsonyak a keresetek. A belgrádi egyetem egyetemista szövetségének bizottsága a napokban közvitára adja a főiskolai oktatás reformjának tervezetét, mely a folyamatos oktatáson alapszik. Ennek értelmében az egyes karok gazdálkodási egységgé válnának, s az egyetemisták dolgozói státusba kerülnének, úgyhogy az egyetemen eltöltött éveket is beszámítanák a munkakörba. Az egyetemisták ugyanis eddig hátrányosabb helyzetben voltak azoknál, akik a középiskola elvégzése után azonnal munkába álltak. összeállította: Miroslav KORAKSIC KOMMUNISTA Kiadja a Komunist Lap- és Könyvkiadó Vállalat. Szerkesztőség: Belgrád, Marx—Engels tér 11. Telefon: központ 335—OSI (003-ig), titkárság 330-184 és 130-185.