Magyar Szó, 1971. április (28. évfolyam, 89-117. szám)
1971-04-08 / 96. szám
A gazdasági bizonytalanság okai Beruházási mánia Hogy a mértéktelen beruházási fogyasztás az infláció egyik fő forrása, azt már régen megállapítottuk. Bármikor nagyobb méretű társadalmigazdasági vállalkozásba kezdtünk, amilyen az első és a második reform volt, vagy a most folyamatban levő gazdaságszilárdítási program, mindig abból indultunk ki, hogy elsősorban a beruházások terén kell rendet teremteni. Az utóbbi évtized alatt kevés politikai dokumentum született, amely ne hívta volna fel a figyelmet arra, hogy a beruházást a rendelkezésünkre álló eszközök kereteibe kell szorítani és inkább a gazdaság korszerűsítésére, elsősorban pedig termelési bázisának fejlesztésére kell törekedni. Különben is, ha az önigazgatás anyagi alapját erősítjük és a társult munkát valóban a bővített újratermelés eszközeinek hordozójává tesszük, ennek eredménye mindenképpen a beruházások lényeges megváltozása. Mégis ezek az anyagi és pénzügyi folyamatok már évek óta óhajunktól és meghirdetett elveinktől ellentétes irányban haladnak. Az utóbbi években, különösképpen 1968 óta, a beruházási fogyasztás évről évre igen magas, 15—30 százalékos arányban növekszik. Csak tavaly 38,5 milliárd új dinárt fordítottunk beruházásra. Az invesztíciók tényleges értéke azonban ennél még nagyobb, például 1970- ben teljes 6,5 milliárd dinárral több volt. Az idei év első két hónapjában is 22 százalékkal nagyobb volt a beruházás, mint tavaly. Mindez pedig jóval túlhaladja gazdaságunk reális anyagi lehetőségeit. Tekintettel a beruházási javak, elsősorban az építőanyaghiányra, áruk állandóan növekszik, és csak az idei év első két hónapjában 15 százalékkal drágult. Az invesztíciók nemcsak a gazdasági tevékenységben okoznak áremelkedést, hanem azon kívül is, mert az áru és a szolgáltatások árába még mindig sokszor beleszámítjuk a különféle nagyravágyó fejlesztési tervek költségeit. A beruházási fogyasztás nemcsak az ország áru- és pénzzavarainak, hanem a fizetési mérleg egyensúlytalanságának is fő okozója. A legutóbbi elemzések azt mutatják, hogy a különféle felszerelés, építőanyag és a beruházásokhoz szükséges nyersanyag behozatala összimportunk kétharmadát teszi, azaz jelenlegi árucsere-forgalmi hiányunk kétharmadát éppen a beruházások okozzák. A beruházások gazdasági összetétele szintén romlik. Már néhány éve fokozódnak a gazdaságon kívüli beruházások, viszont csökkennek az invesztíciók az iparban és a bányászatban. Tehát nemcsak mértéktelen a beruházási fogyasztás, hanem célszerűtlen is, s ezért hátráltatja az egész gazdálkodás eredményességét. Felvetődik a kérdés, honnan vannak eszközök ehhez a beruházáshoz és miért extenzív még mindig a beruházás. Hogyan lehetséges, hogy a gazdaság fokozódó fizetésképtelenségével egy időben, amely szinte megfojtja ügykezelését, mégis óriási eszközöket teremtenek elő új gyárak, utak és más létesítmények építésére. A választ megtalálhatjuk, ha megállapítjuk, ki végzi a beruházást az országban. A statisztika azt mutatja, hogy néhány évre visszamenőleg az összes beruházási kifizetések 50 százaléka a bankokból történik. Honnan van a bankoknak enynyi pénzük? Beruházásra fordított összegeik jó része a gazdaság lekötött eszközeiből ered. A gazdasági szervezetek még mindig nagy mértékben függnek a bankoktól, hitelük nélkül képtelenek a zavartalan termelésre, s arra kényszerülnek, hogy a rövid lejáratú hitelek felhasználásával egyidőben mind jelentősebb öszszegeket kössenek le. Csak az elmúlt év tíz hónapja alatt a vállalatok 2,36 milliárd dinárt kötöttek le, ez pedig kétharmada annak a hitelnek, amelyet ugyanezek a bankok a gazdasági szervezetek folyó szükségleteire kifizettek. Ezenkívül a bankok a fő okai a külföldi eladósodásnak is, amely szintén évről évre mind nagyobb mértékű. Naivitás volna azonban valamennyi beruházási bűnünkért a bankapparátust kárhoztatni. Ha a liberális rendszer nem tenné lehetővé, hogy mindazt a pénzt, amelyet a vállalatok egy évnél akárcsak egy nappal hosszabb időre kötnek le, máris hosszú lejáratú beruházásokra használják fel, lehetetlen lenne a gazdaság ilyen mértéktelen kifosztása. Valószínűleg nem adósodnánk el ennyire külföldön sem nagyravágyó invesztícióink kielégítése végett. A jelenlegi rendszer intézményeiben valószínűleg még más kiváltságokat is találhatnánk, amelyek a beruházási fogyasztást ösztönzik, és amelyek még abból az időből erednek, amikor a „beruházni vagy meghalni” jelszó uralkodott és a beruházások fő hordozója a föderáció volt. Évek óta tart az inflációs pszichózis, amely fogyasztásra késztet, a pénznek beruházási felszerelésbe vagy építkezésbe való befektetésére. Ez azonban csak egyik része az igazságnak, mert felvetődik még néhány lényeges kérdés: hogyan lehetséges új objektumok építése vagy bővítése, ha nincsenek szavatolva a megfelelő forgóeszközök; hogyan lehetséges, hogy a beruházási fogyasztás nagy része még mindig a felszerelést szállító vagy a munkálatokat végző vállalat számlájára történik, ami egyre inkább szűkíti a gazdaság mozgási lehetőségeit; hogyan lehetséges, hogy hónaprólhónapra növekednek a fedezet nélküli beruházások, noha szigorú előírások vannak annak megakadályozására ; hogyan lehetséges például, hogy a Társadalmi Könyvviteli Szolgálathoz beterjesztett 25 feljelentés közül, amely az építkezés beszüntetését követeli, csak (Folytatása a 4. oldalot*) — Sok ellentmondó értekezés, eszmei zűrzavar, valamint az államiság és az önigazgatás közötti viszony meg nem értése tapasztalható azokban a vitákban, amelyek erről az igen érdekes témáról folynak — kezdte felszólalását Zdravko Tornác. — Bizonyos tudományos körökben az utóbbi időben szándékos zavarkeltés és félrevezetés is észlelhető az államiság és a köztársaság, mint állam megszilárdításával kapcsolatban. Véleményem szerint ez az alkotmány megreformálásával szembeni tudatos ellenállás egyik formája, amely olyan próbálkozásként jut kifejezésre, hogy az államiságot szembeállítsák az önigazgatással. Igen tekintélyes nyiatkozatokban egyesek nyíltan kimondják, hogy a JESZ a nacionalista erők nyomására felhagy az önigazgatás ideológiájával, hogy a köztársaság, mint állam erősödése illetve a köztársasági államiság megszilárdulása mindenképpen korlátozza az önigazgatás fejlődését. Fenyeget-e hat etatizmus veszélye? — Az államiság és az önigazgatás ilyen szembehelyezzéséből arra következtetnek, hogy társadalmunkat az a veszély fenyegeti, hogy egy helyett hat etatizmust kap, mások szerint nyolcat, vagyis hat, illetve nyolc zárt társadalmat és államot, amelyek lehetetlenné teszik a jugoszláv társadalom önigazgatási alapokon végbemenő integrálódását. E nézetekkel ellentétben, véleményem szerint, először is vitágos, hogy az alkotmány megreformálása és az egész politikai rendszer megváltozása a szocialista forradalom egyik szakasza, amelynek végcélja és értelme elsősorban az, hogy a társult munkát végző dolgozó döntsön a társadalom anyagi reprodukálásáról. Másodszor, az önigazgatási struktúrának magára kell vállalnia az állam számos funkcióját, elsősorban gazdasági funkcióit, mégpedig minden szinten, s ily módon kell korlátoznia az államnak a többletmunkával való rendelkezéssel kapcsolatos jogát. Az alkotmányreformnak ez a tényleges értelme. Következésképp tehát meg kell változnia az állam tartalmának és lényegének olyan értelemben, hogy „szolgálja”, ne pedig ura legyen a társadalomnak, hogy kialakuljon a mi munkátállamunk típusa, s az ál- i . Elméletünkben és politikai dokumentumainkban, az AVNOJ II. ülésezésétől napjainkig, pártunkban pedig 1937, vagyis azóta, amióta Tito elvtárs titkár lett, kétségtelenné vált, hogy a nép szuverén joga megszervezni saját közösségét, saját államát — hangsúlyozta Milka Planinc. — Mondhatnám, hogy ezekkel az alkotmányfüggelékekkel valójában lerójuk adósságunkat éppen a forradalomból származó forradalmi dokumentumokkal és azokkal a dokumentumokkal szemben, amelyek a háború után is összhangban álltak ezzel az irányvonallal. A JKSZ VIII. és IX. kongresszusa is ezt az irányvonalat követte. A gyakorlatban azonban ez nem így fejlődött. A központosítottan megszervezett államban, különösen a gazdasági funkciók tekintetében ezt lehetetlen volt valóra váltani. Összeütközésben állt tehát a gyakorlat, illetve az állam tényleges szervezete és eszménk, hogy a népnek joga van saját államára. KOMUNIST: — Szubjektív hiba volt-e ez a folyamat, vagy pedig történelmi szükséglet? Azért kérdezzük ezt, mert mindkét nézet elhangzott az alkotmánymódosításról folyó vitákban. A háború alatt ezek a viszonyok világosak voltak. Egyáltalán nem volt vitás, hogy minden köztársaságnak, nemzeti közösségnek megvárt a maga katonasága, a legfelsőbb vezérkar útján egyesíti harcát és akcióját a többi köztársaság harcával. A háború után szükségszerűségből centralista módon szervezkedtünk. A lám minél nagyobb mértékben épüljön be önmaga társadalmi alapjába azáltal, hogy az állami közösségek önigazgatási közösséggé alakulnak, amelyben az ember a rendszernek értelme, nem pedig funkciója. KOMUNIST: — Véleménye szerint a köztársasági államiság érvényesülésének és a dolgozó pozíciója megszilárdulásának folyamata bizonyos értelemben milyen mértékben kölcsönösen felté-telezett? — Úgy gondolom, hogy elsősorban a XXI. és a XXII. alkotmányfüggelék, de általában véve valamennyi altörténelemnek kell megítélnie, hogy túl sokáig tartott-e ez. Most azonban már világos, hogy az önigazgatás nem fejlődhet tovább adminisztratív-centralista módon megszervezett államban. Ez a két folyamat tehát kölcsönösen feltételezett, ha szem előtt tartjuk, hogy nem vagyunk akármilyen állam, hanem szocialista közösség, önigazgatási közösség. — Ezért tehát, ha köztársaságról beszélünk, nem akármilyen, hanem önigazgatású köztársaságról van szó, amelynek éppen önigazgatási alapokon kell a népek közösségévé fejlődnie. Azért helyezem a hangsúlyt inkább az államiságra, mint az államra, hogy rámutassak: az elhaló államért, az önigazgatású közösségért szállok síkra. Az adminisztratívcentralista föderáció fékezi az önigazgatást . Az adminisztratív-centralista módon megszervezett föderáció nem segíti az önigazgatás fejlődését, hanem valójában fékezik. S nemcsak hogy gátolja az önigazgatás fejlődését, hanem megnehezíti a szilárd és békés egzisztenciát és megegyezést a soknemzetiségű közösségben. Míg ugyanis a gazdasági és egyéb funkciók a föderáció szintjén összpontosulnak, minden probléma gazdasági vagy bármely más kérdés a nemzetek közötti súrlódás és összetűzés jellegét ölti. Ellentmondó érdekek továbbra is lesznek a köztársaságban, ezeket azonban könnyebb lesz megszünkotmányfüggelék lényegesen módosítja az állam (tehá mind a szövetségi, mind köztársasági állam) és az önigazgatás viszonyait az önigazgatás javára, s tere nyit az önigazgatási struktúra megszilárdulása előtti politikai rendszerben. Az említett alkotmányfüggelékek elfogadása után az egységes önigazgatási rendszer alapja elsősorban a társult munkát végző ember önigazgatási helyzete kell hogy legyen, nem pedig a társadalom szervezkedése a társadalmi-politikai közösségeiben. Lényegesen változik tehát az egész társadalom szerkezete és jellege, s ennek mindenképpen ki kell hatnia az állam szerkezetének és jellegének megváltozására. Jóllehet az alkotmányfüggelékek értelme elsősorban az, hogy lényegesen változtatja a társult munkát végző ember helyzetét, és csökkenti az állam szerepét minden szinten (különösen az állam gazdasági funkcióit), le kell szögeznünk, hogy az alkotmányfüggelékek teret nyitnak a köztársaság mint állam megszilárdulása, szuverenitásának és államiságának erősödése előtt is. Ez az alkotmányfüggelékek másik alapvető értelme — fejezte be Zdravko Tornác. I tenni, mert nem fajulnak nemzetek közötti összetűzéssé. — Ha feltesszük a kérdést — folytatta gondolatmenetét Zdravko Tornác — • milyen irányban erősödjön a köztársaság, mint állam, ki kell mondanunk, hogy • szuverenitásának, államiságának elsősorban a szövet■ régi államhoz viszonyítva kell megszilárdulnia. Felbomlik egy rendszer, amelyben a szövetségi államnak központi szervei révén hatalma volt a köztársaságok fölött, s amelyben a szuverenitás mégis a legfelsőbb vezetőségben volt, nem pedig a társadalom alapjában; ez a legfelsőbb szövetségi vezetőség osztotta meg a jogokat a köztársaságok között, ahelyett, hogy fordítva lett volna. A köztársaság mint állam és a köztársasági államiság erősödésének lényege tehát azon elv érvényesítésében van, hogy a dolgozók minden szervezkedési joga nemzeti államukat, illetve köztársaságukat illeti meg, a köztársaság pedig megbeszélés és közös érdekek alapján ennek az államiságnak és szuverenitásnak egy hányadát —, mint ahogyan az alkotmány is leszögezi —, a föderáció szintjén az összes közös szervekben valósítja meg. Úgyszintén ki kell mondani, hogy a köztársasági államiság erősödése megköveteli az önigazgatási rendszerű munkásállam elméletének és gyakorlatának kiépítését, s ezzel kapcsolatban külön rá kell mutatni arra, hogy ebben az államban a munkásostálynak kell uralkodónak lennie, nem pedig az egész népnek. Ez a társult munka azon funkciójából következik, amely lehetővé teszi a munkás számára, hogy mindinkább ő döntsön nemcsak a többletmunkának a munkaszervezet belső szükségletei kielégítésére szánt részéről, hanem a társadalom egész újratermeléséről A köztársasági államiság erősödésének fontos jellegzetessége tehát az kell hogy legyen, hogy az állam nem társadalom és munkásosztály feletti politikai hatalom, a szervezett társadalom fontos funkcióit nem a többletmunka etatista elidegenítésével végzi, hanem az önigazgatási viszonyok, a különféle önigazgatási struktúrák és a társult munka társulásai útján, amelyek mindinkább átveszik az állam hagyományos gazdasági funkcióit. A Horvát SZK horvát állam, mert túlnyomórészt horvátok lakják, ugyanakkor azonban minden más olyan nemzet és nemzetiség állama is, amelyek területén élnek, tehát minden megoszlás, minden elhatárolás nemcsak hogy helytelen, hanem lehetetlen is. Az állam elírása gazdasági funkcióinál kezdődik . Az állam elhalásának folyamata gazdasági funkcióinak csökkentését jelenti. E folyamatról beszélve Lenin azt mondta, hol először a (Folytatása a 2. oldalon) ! Államiság és önigazgatás KEREKASZTAL-ÉRTEKEZLET ZÁGRÁBBAN A KÖZTÁRSASÁGI államiság erősödése nem teszi kérdésessé az önigazgatási viszonyok gyorsabb fejlődését — mint ahogyan az alkotmányfüggelékek tervezetéről szóló vitákban olykor elhangzik — tehát a Jugoszláv Kommunista Szövetség e javaslatok lényegéért síkraszállva a dolgozó önigazgatási helyzetének megszilárdításáért folytatott harc irányvonalán maradt. E viszonyok megértése egyik feltétele annak, hogy felfogjuk, merre irányítja társadalmunkat az időszerű alkotmányreform. Ezzel kapcsolatban a Komunist szerkesztősége Zágrábban beszélgetést szervezett az államiság és önigazgatás témájára, amelyben részt vettek. Cedo Grbic, a Horvát SZK Száborának alelnöke, Milka Planinc, a Horvát KSZ KB végrehajtó bizottságánk tagja, dr. Ivan Kristan, a Szlovén KSZ KB politikai rendszerrel foglalkozó bizottságának elnöke, Zdravko Tomac, a DNSZSZ horvátországi választmánya elnökségének végrehajtó bizottságának tagja, valamint Djuro Djurašković és Živko Gruden, a Komunist szerkesztői. Az alábbiakban részleteket közlünk a kerekasztal-értekezleten elhangzott beszélgetésekből. A népek szuverén joga hogy megszervezzék saját államukat I Újvidék, 1971. április 8. — V. évfolyam — 166. szám VILAC PROLETÁRJA! EGYESÜLJETEK! KOMMUNISTA A JUGOSZLÁV KOMMUNISTA SZÖVETSÉG LAPJA