Magyar Szó, 1971. április (28. évfolyam, 89-117. szám)
1971-04-08 / 96. szám
4. oldal A társult munka az alkotmányfüggelékek javaslattervezeteinek szemszögéből (JIL) Bizonyos következetlenségek Roman Albrecht Az alkotmányfüggelékek javaslattervezeteiben felkínált megoldások, amelyek a gazdasági viszonyok alapjainak a megfogalmazását tartalmazzák, a rájuk való első reagálásokból ítélve elég gyakran azt a benyomást keltették, hogy sokkal sikeresebb megfogalmazást nyertek a társult munkának a közvetlen gazdasági vetületeire, a jövedelemszerzésre és a jövedelem elosztásában való részvételre vonatkozó kitételei. Sokkal kevésbé egyértelműen, gazdaságilag kevésbé megokoltan vannak feldolgozva a termelőerők, a munka és az eszközök tényezőinek társításából adódó olyan társult munkabeli viszonyok, amelyek a termelőerők és a munka lényege alkotóelemeiként jönnek létre és alakulnak ki (a képzés, a közoktatás, a gyermekekről való gondoskodás, a tudományos kutatómunka stb.), de amelyek csak közvetve, igen gyakran mind az egész társadalom munkatermelékenységét befolyásoló tényezőként jutnak kifejezésre a javadalmazás rendszerében. Az alkotmányfüggelékek javaslattervezetei által felkínált megoldásokban jelen van ez a felismerés, hiszen a javaslatok a személyi jövedelemszerzés egyik társadalmi mércéjéül „az egész társult munka termelékenységének a növekedését” határozza meg. Az említett megoldások ezenkívül hangsúlyozzák, hogy „a társadalmi újratermelés összes ügyeiről a dolgozó emberek döntenek a kölcsönös függőség és felelősség viszonyai alapján”, valamint hogy „a kölcsönös függőség és felelősség viszonyai alapján a munkásoknak joguk van felhasználniuk mind a saját munkájuk, mind pedig az egyetemes anyagi és társaAz alkotmányfüggelékek előterjesztett javaslattervezeteinek felkínált megoldásaiból meg lehet állapítani, hogy a javaslatok megfogalmazása során túlsúlyba került az a felismerés, amely szerint az önigazgatói megbeszélések útján társadalmilag megállapított „munkabeli hozzájárulás egységes kifejezői és mércéi” nélkül nem lehet érvényesíteni a munka szerinti elosztást és a dolgozóknak a társult munka szervezeteiben való tényleges önállóságát az elosztás ügyeinek intézésében, mertegységes kifejezők és mércék hiányában a munkabeli hozzájárulást minden munkaszervezetben másmás elképzelések és szempontok alapján értékelik. Ez a mozzanat is rendkívül jelentős, mert az egyik alapvető feltétele annak, hogy egyidejűleg biztosítsuk a munkaszervezeteknek a személyi jövedelem elosztásában való önigazgatói önállóságát és a munka szerinti elosztás érvényesítését, ami pedig csak akkor lehetséges, hogyha a munkabeli hozzájárulást egyazon kifejezők és mércék alapján mérjük. Az alkotmányfüggelékek javaslattervezeteiben körvonalazott gazdasági viszonyok meghatározásában a munkabeli együttműködés új alakzatként szerepel a pénzeszközökkel való hozzájárulás révén történő együttműködés (a hitelezés, a közös befektetés, a megbeszélés útján való ráfordítás stb.). Ily módon a munkabeli együttműködés révén előteremtett jövedelem elosztásában való részvétel gazdasági alapját képezik majd a pénzbeli befektetés tényezői is, halmi fejlődés eredményeit”. Úgy látszik, a viszonyoknak ezek az összetevői nincsenek kidolgozva eléggé konkrétan a munkabeli együttműködés olyan területeire vonatkozóan is, amelyeken a termelőerők, a munka és az eszközök tényezőinek a társulásából adódó hatáskifejtés a javadalmazásban, szabály szerint közvetve és igen bonyolult módon nyilvánul meg. Voltaképpen ez is okoz zavart, ez is vált ki olyan téves következtetéseket, amelyek egyszerűen tagadják az ilyen nemű munkabeli együttműködés „gazdasági jellegét” és annak lehetőségét, hogy ezek a viszonyok is gazdasági szempontok és mércék alapján jöjjenek létre. Lehet, hogy túlságosan ambiciózus, illetve irreális volna azt követelni, hogy az alkotmányreform jelenlegi szakaszában sikeresebb és kidolgozottabb megoldásokat találjunk és kínáljunk fel az említett, mindenképpen bonyolultabb és gazdaságilag érzékenyebb viszonyok szabályozására. Valószínűleg irreális volna ezt követelni azért is, mert nem titok, hogy a szóban forgó észrevételek elhangzottak már az alkotmánymódosítási munkálatok kezdetén is, de pillanatnyilag egyszerűen nem lehetett jobb megoldásokat találni. Az alkotmányreform további teendői során mindenképpen újabb erőfeszítéseket kellene tenni arra, hogy elfogadhatóbb és konkrétabb gazdasági megoldásokat találjunk a munkabeli együttműködés olyan bonyolultabb viszonyainak a kialakítására is, amelyekben az ilyen nemű együttműködés eredményei megannyi közvetett és közvetlen formában jutnak kifejezésre a javadalmazási rendszer egészében. Ez a megoldás is lényegbevágó újdonságot jelent a javadalmazási viszonyok rendszerében, mégpedig a viszonyoknak azon a területén, amelyen az önigazgatási együttműködés eddig leginkább kuszált volt, mert nem léteztek megfelelő szempontok és megoldások. A társadalmi akkumuláció pénz formájában (önállósult eszközök alakjában) való körforgásáról van szó, ami nélkül szinte el sem lehet képzelni a piaci gazdálkodást. A piac alapvető gazdasági funkcióinak egyike ugyanis az, hogy gazdaságilag befolyásolja a társadalmi akkumulációt, amely pénzbeli jelleget ölt, valamint hogy szüntelenül megtermékenyülésre törekszik, ezért gazdaságilag mozgékonnyá válik a társadalmi újratermelésen belül, és az akkumulációt a társadalmi munkának azokra a pontjaira irányítja, amelyeken kedvező úton-módon meg tud termékenyülni. Az eddigi javadalmazási viszonyok rendszerében a piaci gazdálkodásnak ez a vetülete hiányzott, egyszerűen fejletlen volt. Ezért a társadalmi viszonyok állandóan két lehetőség között ingadoztak, de egyik sem felel meg e társadalom önigazgató gazdaságának. Egyfelől a pénzeszközök áramlása a társadalmi tulajdonjogi viszonyok alapján történik, amelyeket két tényező határoz meg: az akkumulációnak a társult munka szervezeteitől való állami elidegenítése és állami tőkévé való átalakítása. Ily módon a „társadalmasított állami tőke” két egymástól teljesen eltérő úton tér vissza a gazdaságba: adminisztratív juttatása az eszközöknek a társadalmi munka egy részétől való államkincstári elvonása és más részének való adminisztratív átfolyósítása) útján és hitelnyújtással, amelynek során azállam a „társadalmi tőke” hordozójaként lép fel, és oly módon termékenyíti meg ezt a tőkét, hogy ismét csak elidegeníti a társult munka állami hitelt igénylő szervezeteinek jövedelmét. Ennek következtében kétféle termelési viszony alakul ki (társadalmi tulajdonjogi és önigazgatási), ami pedig a társadalmi munka rétegeződéséhez és a belső gazdasági ellentmondások kiéleződéséhez vezet. Másfelől az állami tulajdonjogi viszonyok egyetlen lehetséges alternatívájaként úgynevezett csoportos tulajdonviszonyok alakulnak ki. Ezekre jellemző, hogy a pénzeszközöket csoportos tulajdonnak tekintik azok, akiknek az igazgatása alatt állnak. A hátrahúzó egyenlősdi ellenállása Az alkotmányfüggelékek tervezeteiben ismertetett törekvések szemmel láthatólag két alapvető célt szolgálnak. Először, át kell törni azt a „hangfalat”, amellyel a javadalmazási viszonyok bezárulnak a „termelés szférájába”, és összegabalyodnak benne, mert képtelenek arra, hogy társadalmi jellegükkel hatalmukba kerítsék az „értékesítés szféráját”, jóllehet senki sem tagadja, hogy a mi gazdaságunk piaci jellegű, és hogy ily módon, tehát az értékesítés révén igazolják létjogosultságukat. Másodszor, gazdasági meghatározásokkal világosan el kell határolni a társadalmi újratermelésbeli önigazgatói gazdasági viszonyokat (beleértve az értékesítést is) és a tulajdonjogi viszonyokat. Ezzel az intézkedéssel mindenképpen egy másik, a termelési viszonyok szempontjából legérzékenyebb kérdés megoldására törekszünk. A probléma ugyanis igen bonyolult és rendkívül érzékeny, mert azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a megoldás keresése során önkéntelenül is a pénzeszközök gazdasági áramlását és az értékesítést már kipróbált módon szabályozó, kitaposott utakra tévedünk. Ezenkívül kötelező tisztelettek kell viszonyulnunk a munkás forradalmi ösztönéhez, amely már meglehetősen érzékennyé vált azokkal a gazdálkodási viszonyokban tapasztalható nem éppen jelentéktelen haszonlesési, uzsoráskodási, járadékkivetési stb. jelenségekkel szemben, amelyek annak a törekvésnek az eredményeképpen jönnek létre, hogy az állami tulajdonviszonyok ellen irányuló, általános támadást kihasználva az önigazgatás ürügyén teret kell biztosítani a csoportos tulajdonviszonyok érvényesítése számára. A társadalmi munka csak akkor lesz képes sikeresen szembeszállni azzal a nyomásgyakorlással, amely akár a csoportos, akár az állami tulajdonviszonyok hátrahúzó útjára akarja kényszeríteni, hogyha megfelelő mechanizmust teremt erre, ily módon világosan el tudja majd határolni azt az ellenállást, amely egyfelől a pénzzelmint a munkabeli együttműködés viszonyaiban való elidegenítés egyik alapvető eszközével) szemben mind az egyenlősdi, mind a pénz szerepének a tőke szerepével való kiegyenlítése szemszögéből jelentkezik — attól az ellenállástól, amely másfelől a társadalmi munka tulajdonviszonyokká való elferdítésével mint ténylegesen fennálló veszéllyel szemben megnyilvánul. Nyíltan meg kell mondani, nincs igazuk azoknak, akik nem látnak lényeges különbséget abban, hogy pillanatnyilag milyen meggondolásokból származik tanácstalanság vagy fenntartás a javasolt megoldásokkal kapcsolatban. Amennyiben nem vesszük észre, hogy a társult munkában lényegében két különböző meggondolásból jelentkezik tanácstalanság és fenntartás, az a tényleges veszély fenyeget bennünket, hogy a munkás haladó osztályösztöne a konzervatív egyenlőndi szövetségesévé válik, és ily módon legalább ideiglenesen lehetetlenné teszi a javasolt megoldások valóra váltását. Nem szabad elfelejteni, hogy az alkotmányfüggelékekben ismertetett meghatározásokat gyakorlatilag csakis a munkások válthatják valóra. E harcot nem lehet megvívni semmilyen jogi eszközökkel, az alkotmánnyal csak jogi alapokat lehet teremteni, és némi ösztönzést lehet nyújtani az alkotmányfüggelékek által javasolt gazdasági viszonyok kialakítására. Más szóval ez annyit jelent, hogy a munkás gazdasági helyzetének a megváltoztatása és a társult munka megszervezése csak meddő próbálkozás maradna, hogyha a társult munka dolgozói el nem fogadnák és nem tekintenék magukénak a viszonyok megváltoztatására irányuló alapvető elképzeléseket, hogyha nem látnák meg bennük ügyvezetési tevékenységük rugóját és saját önigazgatói gazdasági és társadalmi biztonságuk ösztönzőjét A munka szerinti elosztás érvényesítésének feltételi Beruházási mánia (Folytatás az 1. oldalról) négy helyen hagyták abba a munkálatokat. Nyilvánvaló, hogy a bankok, a beruházási csoportok és maguk a beruházók mögött is teljhatalmú politikaiterületi tényezők állnak, amelyek a mozgatói a beruházások vitustáncának. E tényezők legtöbbjének a gazdasághoz csak annyi köze van, hogy fejlődésében látja saját személyi ambícióinak megvalósulását, a monumentális létesítményekben pedig saját nevének dicsfényét. Nem az a lényeges, hogy mindezt az egyének vagy egész politikai vezetőségek a községekben és a köztársaságokban abban a hiszemben teszik, hogy saját vidékük, népük vagy nemzetiségük javát szolgálják, hanem az, hogy milyen gazdasági és társadalmi következményei vannak ennek a már régen megbélyegzett gyakorlatnak. Nem kevésbé fontos az sem, hogy ezek a jelenségek a gazdaság és a piac törvényszerűségeinek semmibevételével háttérbe szorítják és lehetetlenné teszik a meglevő pozitív intézkedések hatását is. Természetesen, amikor hangsúlyozzuk a politikaiterületi közösségek, elsősorban a köztársaságok felelősségét a jelenlegi beruházási hóbortért, bizonyos különbségeket is kell tenni. Míg egyes köztársaságokban valóban igyekeznek a beruházási fogyasztást reális keretekbe szorítani, másokban nem hallgatnak semmiféle figyelmeztetésre. Legfőbb ideje tehát, hogy minderről nyíltan beszéljünk, és hogy sürgősen változtassunk a gyakorlaton. KOMMUNISTA A jövedelemelosztás próbakövei A szerbiai jövedelemelosztási törvénytervezetről folytatott vitákban elhangzott az a megjegyzés, hogy ez a törvény nem is törvény a szó hagyományos értelmében, mert nem tartalmaz szankciókat. A megjegyzés formálisan indokolt és jó alkalmat nyújt, hogy rámutassunk a változások lényegére. E megjegyzést szem előtt tartva, a Szerb KSZ Központi Bizottsága társadalmi-gazdasági viszonyokkal foglalkozó csoportjának nemrégi ülésén egyes részvevők hangoztatták, hogy tulajdonképpen új meghatalmazások és felelősségek átruházásáról van szó az önigazgatás és a termelők asszociációinak szerveire, és hogy kétség kívül a legfontosabb, hogy a törvénnyel megteremtik a feltételeket az önigazgatás erőinek az elosztásban való nagyobb befolyására. Ezekben a teljesen elfogadható értelmezésekben nem nehéz megsejteni, hogy a termelők és szervezeteik, a társadalmi viszonyok kialakításának irányvonalát követve, egy új próba elé kerülnek. Ez korántsem lesz könnyű, nemcsak azért, mert megszokták már, hogy az állam határozza meg az elosztás elveit, és mert pillanatnyilag nem éppen irigylésre méltó helyzetben van a gazdaság egy része, hanem azért is, mert a termelők és az önigazgatási döntések részvevői nem eléggé készültek fel arra, hogy felfogják ennek az újdonságnak a jelentőségét, és azt a felelősséget, amely ezzel kapcsolatban rájuk hárul. Az önigazgatási megállapodás intézménye még mindig nem eléggé világos jelszónak hangzik, ezen a téren még kevés a gyakorlat. Ezzel magyarázhatók többek között azok a szórványos megjegyzések, hogy az elosztást „törvénnyel kell meghatározni” és hogy a „törvény nem eléggé precíz, mert a törvény részletezésével és a szankciókkal elejét vennénk annak, hogy a dolgozók tömegesen vegyenek részt az elosztási politika meghatározásában. Ez pedig ellentétben állna a társadalmi fejlődés alapvető irányvonalával. Reméljük, hogy az ilyen természetű figyelmeztetések nem azt jelentik, hogy kétségbe vonják a munkásosztály érettségét, hogy a jól gazdálkodó elveivel és szokásaival összhangban eloszsza a jövedelmet. Tulajdonképpen arról az egyszerű igazságról van szó, hogy a részvevők felelőssége a reájuk háruló megbízatásokkal párhuzamosan nő. Az elosztásban jelentkező újabb törekvéseket és jelenségeket, amelyekről előre nem állíthatjuk, hogy kivétel nélkül pozitívak lesznek, bizonyára nem tulajdoníthatjuk, mint eddig a „külső tényezők” befolyásának: egyenként kell majd őket megvitatnunk és leküzdenünk saját munkánkkal. Kommentár A nemzeti kulcs nem nyitja a világirodmom kapuját A brazil nemzeti könyvintézet azzal a kérelemmel fordult a Jugoszláv Írószövetséghez, hogy javasoljon néhány jugoszláviai irodalmi alkotást, amely helyet kapna az egész világ regényirodalmát felölelő gyűjteményben. A brazil intézet valószínűleg nem számított rá, hogy a szaktanács helyett alapos kioktatást kap Jugoszlávia nemzeti összetételéről. Az intézetet ugyanis tájékoztatták, hogy hazánkban nincs Jugoszláv irodalom, amelyet egyetlenegy regény képviselhetne, hanem az itt élő népeknek és nemzetiségeknek külön-külön irodalmuk van, amelyekben fellelhetők világirodalmi értékű művek is, ezek szerint a gyűjteményben minden népet és nemzetiséget képviseltetni kellene egy-egy művel. A kioktatásnak esetleg akkor lett volna valami értelme, ha a brazil kiadó bármily formában is érintette volna a jugoszláviai nemzeti kérdést. Nehéz elképzelni, hogy a nemzeti egyenjogúság védelmének e téves értelmezése mögött a brazil kiadó szándéka iránti bizalmatlanság rejlik. Jugoszlávia nem az egyetlen ország a világon, ahol több nép és nemzetiség él, mint ahogy a brazil kiad7fn£, sem akar egy nemzetek fölötti világi regényt felmutatni, s így az az elképzelés, hogy a jugoszláv irodalmat egyetlen mű képviselje, csak feltételes jelentőségű. E logika szerint a Szovjetunió követelhetné, hogy 140 művet iktassanak be a kiadványba, amikor a kiadó valószínűleg az egész világirodalomból nem fog ennyi könyvet kiválasztani. A Jugoszláv írószövetség képviselői minden bizonynyal jól tudják, hogy a „világirodalomba” vezető kaput nem lehetnemzeti kulcscsal kinyitni, és hogy a kis népek számára tövises út vezet a világirodalmi gyűjteményekig. Mi magunk sem tudunk sokat Brazília irodalmáról. A háború után mindössze néhány művet fordítottunk le, azokat is a „világnyelvek” közvetítésével. A brazil kiadóintézet csak segítséget kért a váalsztásban, és már ez a tény is sokat jelent. A brazil kiadónak semmiféle kötelezettsége sincsen, hogy programját hozzáidomítsa egy külföldi művészeti egyesület követeléseihez, és valószínűleg sokkal jobban járt volna, ha valamilyen tudományos intézethez, jeles íróhoz vagy kritikushoz fordult volna tanácsért. Ez az eljárás tehát inkább felelőtlen furcsaságot jelent mintsem a gondoskodást valamilyen érdekekről, de nem az írók érdekeiről, és legkevésbé sincs összhangban népeink egyenrangúságával. A Jugoszláv Írószövetség önkéntes szervezet, amelynek feladata, hogy védje tagjainak, az íróknak érdekeit. A szervezet képviselőinek lehetnek álláspontjaik egy külföldi kiadási tevékenységről, és teljes joggal utasíthatja el az együttműködést. Az azonban a tagság ügye, hogy megítélje: jól képviselte-e a szervezet érdekeit az ilyen eljárással. Csütörtök, 1971. ápr. 8.