Magyar Szó, 1979. augusztus (36. évfolyam, 209-239. szám)
1979-08-06 / 214. szám
4 KILÁTÓ A lélekbúvárok szerint egyetlenegy emberről legalább 10 kilónyi feljegyzést kell készíteni, hogy teljes egészében kirajzolódjon egyénisége. Minden mozzanat számít: születésének, felcseperedésének körülményei kinyilvánított óhajai, titkos vágyai, még az is, hogy min nevet, milyen színek tetszenek neki, mi a kedvenc étele, itala. Szabadkáról tíz vagonnyi levéltári anyagot őriznek. Mondják is, hogy 1743 óta nem volt olyan esemény, amelyről ne maradt volna fenn írás. Ilyen megőrzött magisztrátusi anyaga egy helységnek sincs nálunk. Nem is csoda, hogy a város egyik legelmélyültebb krónikása, az annyit idézett Iványi István a szó szoros értelmében belevakult a tömérdek poros irat böngészésébe és feldolgozásába. Persze, az érdekelteknek nem kell attól tartaniuk, hogy újabban nincs miben búvárkodniuk, hiszen a még parlagon heverő megsárgult adathalmaz minduntalan kiegészül. Jelenleg 600 helyről gyűjtik a dokumentumokat, aki kíváncsi, könynyen megtudhatja, hogy milyen utat tett meg bármelyik vállalat, intézmény vagy gazdasági ágazat a községben. A polcokon számtalan korrajz, doktori értekezés témája — csak érte kell nyúlni, no meg valamicskét verejtékezni. Az avatatlanoknak elárulhatjuk, hogy ezt a kimeríthetetlen adatforrást a Zsolnay-pikkelyes városházán őrzik, amely afféle 05 méter magas óriásként terpeszkedik a város kellős közepén. Bárhonnan érkezik az utas, már messziről megpillantja, hozzá és toronyórájához igazodik a falubeli is, aki, ha már mást nem, legalább annyit tud róla, hogy árkádjai alatt a legtikkasztóbb hőségben is kellemes léghuzam áramlik. S mint tapasztaljuk, bármely szempontból is vizsgáljuk a várost, minduntalan beleütközünk legmonumentálisabb és leghíresebb építményébe. A múlt A régészek — akik szintén az 1908—1912 között épült műremekben tanyáznak — bízvást állítják, hogy ezen a vidéken legalább 8000 éves emberi nyomok találhatók, öt évezrede pedig települések maradványai. A homok és a sárga föld találkozóhelyén, annak öblében ősidők óta tavak, rétek vonzották az embert. Az eszményi természeti feltételek lehetővé tették számára, hogy minden ismert történelmi korszakban letelepedjen és éljen. Minden társadalmi-gazdasági alakulatnak akadnak itt nyomai. Szarmaták, hunok, avarok, magyarok, szlávok, törökök, németek megfordultak errefelé jöttek is, mentek is, maradtak is. A legrégibb írásos emlék Zabotka nevéről egy bírósági okmány 1391-ből, Losonczy Bács-Bodrog megyei főispán által vétkesnek találtatott és megbüntettetett egy Augustin nevű zabotkai jobbágy — ki más! —, azaz Augustinum de Zabotka. A középkori Zabatka vagy Zabadka a magyar királyok, majd 1493-tól a török hódoltságig a feudális urak tulajdona. Ennek az időszaknak egyik ismert epizódja Jovan Jenádnak, a fekete embernek esete, aki a mai barátok templomának helyén levő erődöt megszállva független fejedelem akart lenni, de a hatalmasabbak 1527 nyarán lefejeztették. Jött aztán a torok, hívatlanul, leigázva az akkori magyar - és szláv lakosságot. Evlija Cselebi, a török világutazó jegyezte fel 1660- ban, hogy Szopocska palánkainak parancsnoka és 150 vitéz várkatonája, továbbá janicsár szerdája, helyettes bírája, adószedője van. Álljunk meg, csak egy pillanatra! A törökök remekül értettek a mindenféle adórend kifundálásához. Megvámoltak mindent, a disznóöléstől kezdve a lakodalomig. Egyik eredeti leleményük volt a gatyaadó. Emiatt aztán Szabadkán a férfiak — igaz, később már szokásból, — egészen a múlt századig, 18 éves korukban is pöndölben jártak. Mindenesetre a védtelen lakosságot hol a német, hol a török, hol a lobbancs meg a kuruc sarcolta, s menekültek is minduntalan a mocsarakba. De hogy meggyorsítsuk a történelem lépteit, még csak annyit, hogy Szabadka a törökök elűzése után 1698-tól 1743-ig határváros. A megerősített sánc határőrének köszönhető, hogy az Osztrák—Magyar Monarchia kebelében 1743-ban kamarai mezőváros, 1779-ben pedig szabad királyi város lett, nem másnak, mint Mária Teréziának kegyelméből. No meg 266 666 forint lefizetésének ellenében. S attól kezdve egy ideig nem Zabatka, nem Subotic, nem Szabadika, hanem Szentmária. A német Johann Matthias Korabinsky jegyezte fel 1788- ban Szabadkáról: „Területe öt német mérföld hosszú és széles, s rengeteg lábasjószág, ló és birka látható itt. Maga a város 2380 házból áll. A főutcán kívül a házak rendszertelenül épültek. A barátok temploma, a kaszárnyák és néhány nemesi ház a legjelentősebb épületek. A lakosság mintegy 23 000 lelket számlál, ennek egynegyede a görögkeleti, a többi a római egyházhoz tartozik. A városon át egy patak folyik, és három mocsár van, amelyekben a békák sohasem kuruttyolnak.” S mint a hajdani Jószics Boldizsár, azaz Božidar Josić 1779-ben papírra vetette: népesedése öregkedvén, iparosodása növekedvén, a föld alatt épült kunyhók helyett a föld színén kezdtek házakat építeni, hogy aztán a XIX. században az előrehaladás felgyorsuljon, íme, egy röpke áttekintés: 1840-ben az utcák nevet és számot kaptak, megnyílt az első nyomda; 1848-ban üzembe helyezték a villanytelepet és a gázgyárat; 1853-ban felépült az első szálloda; 1856-ban kigyulladtak az utcán az első gázlámpák; 1862-ben működni kezdett az első távíró; 1869-ben a Szabadka— Zombor vonalon elindult az első vonat; 1872-ben fölépült a posta; 1878-ban lerakták az első utcakövezetet; 1883-ban vasúti összeköttetés létesült Újvidékkel; 1896-ban végiggördüllt a síneken az első villamos ... A szabadkaiak nemcsak szorgoskodtak, hanem szórakoztak is, mint azt tanúsítja egy 1886-ból fennmaradt feljegyzés az Orbánnapi ünnepségről. Ekkor tartották meg az első szépségkirálynő-választást, továbbá zsákbafutást, táncversenyt, oszlopmászást, nagyság- és súlyversenyt rendeztek. (A győztes 131 kilót nyomott.) 1900- ban még látványos párbajra is sor került a Sándor melletti Szentkútnál, amely egyébként mindmáig kegy- és zarándokhely. A tudatosodás korszaka Amikor 1910. október 16-án délután Ivan Sárié, vagy mint az akkori plakátok meghirdették, Szá Irits János ezen a vidéken elsőként rozoga repülőgépén a magasba röppen, vajon észrevette-e, hogy Szabadkát három gyűrű alkotja. Mintha az akkortájt még félig felépült városháza, e körül a hatalmas tengely körül óriási körhintaként megpördült volna a város, és a centrifugális erőtől taszítva helyezkedtek el volna a házak: a külteleken a béresek, szolgák, cselédek, napszámosok és egyéb nincstelenek viskói, a belvárosban az iparosok, kiskereskedők, hivatalnokok, tetszetősebb házai és a szűkebb központban a gazdák, nagykereskedők, vállalkozók, főtisztviselők és egyéb jeles polgárok emeletes palotái. Az 1910-es népszámlálás szerint a 94 610 lakos közül 12 436 munkás és napszámos, 10 földtulajdonos pedig egyenként ezernél több termőfölddel rendelkezik. Szabadkán az idelátogatók által emlegetett jólét csak látszólagos. A munkások képzettebb részét a kisipar és a gyáripar foglalkoztatja, a mezőgazdaságon kívüli tevékenységek 5000 embernek adnak kenyeret. A társadalmi erjedés azonban már nagyban folyik. Mint erőteljesebben jelentkezik a maga történelmi szerepét betöltő munkásosztály. Még 1871-ben megalakult az első munkásegyesület, a Szabadkai Iparos- és Kereskedősegédek önképző- és Segélyegylete. 1890-ben már megünneplik május elsejét, mint azt a helyi Szabadság megírta: „Május első napját nálunk is megünnepelte egy lelkes kis csapat, a helybeli nyomdászsegédek összessége. Vagy tizenhatan kirándultak Palicsra, s szórakozva, mulatva töltötték el a nevezetes napot, a legnagyobb rendben. Az András uraknak (rendőröknek) még ez is feltűnt, nem tudjuk miféle ribilliótól tartottak, de tény az, hogy a kis menetet jelvényeik leszedésére kényszerítették az úton. Vajon a kapitányság melyik tagja ijedt meg annyira?” Szabadka munkásmozgalma történetének nyilvántartásába vehetik az első mártírt is, Grgo Milankovic személyében, akit 1895. május 15- én a régi városházán vallatás közben kegyetlenül megtapostak a rendőrök, úgyhogy belehalt sérüléseibe. A Bácskai Ellenőr beszámolt az eseményről, persze kiforgatva a tényeket. „Kedden és szerdán reggel mintegy 150—200 tagból álló néptömeg — ásókkal és kapákkal — a városháza elé vonult, s ott fenyegetődzőleg azt követelték, hogy a város által fizetni szokott 50 krajcárnyi napszámbért a polgármester egy forintra emelje fel, mert ők nagyon jól tudják, hogy a minisztérium ezt így rendelte el. A rendőrség az elbolondított népséget mind a két napon szétoszlatta, szerdán reggel azonban a főkolomposok közül néhányat lefogtak, kik közül Milánkovics Gergely főlázító a dutyiban annyira megijedt, hogy a börtönajtó sarokvasára felakasztotta magát, s mire észrevették, már meg volt halva. Hulláját boncolás végett beszállították a kórházba. „Milyen árulkodó lehet a megmásított eseménybeszámoló is! Mondhatni, hogy 1897-et, a nagy aratósztrájk esztendejét követően nem volt olyan év, hogy ne történt volna valamilyen jelentős megmozdulás: sztrájkok, tüntetések, tiltakozó nagygyűlések követték egymást, haladó szellemű újságok, folyóiratok jelentek meg. A minduntalan előtérbe kerülő városháza felső emeletén, ahol újabban a levéltár kapott helyet, egykor hírhedt börtön volt. Ennek vaspántos ajtajára karcolták fel magyarul és szerbhorvátul a buzdító szavakat: „Győzni fog a kommün. A munkásokat nem lehet kiirtani, éljen a forradalom!” Itt sínylődött a JKP szabadkai szervezetének elnöke, a sánta Josip Zelić is, akit 1920 májusában úgy gyilkoltak meg a rendőrkopók, hogy letaszították a városháza harmadik emeletéről. Történt ez a nagy vasutassztrájk és a parlamenti választások esztendejében, amikor is Szabadkán a kommunista Párt a legtöbb szavazatot kapta. A történészek szerint Szabadkán is megcsapta a szele mindazokat a megmozdulásoknak, amelyek végigviharzottak Európán. Az 1848-as forradalmak előrelendítették a polgári társadalmat; az 1867-es osztrák—magyar kiegyezés után megszűnt a céhrendszer, s megjelent a munkásosztály. 1918—1919- ben az oroszországi forradalom hatására megalakultak a szocialista és kommunista pártok. Az 1941. évi megszállás és az 1944. évi felszabadulás körülményei közismertek. Mindenesetre 1929 és 1937 között Szabadkán olyan erős pártszervezet tevékenykedett, hogy háromszor is mandátumot kapott tartományi pártvezetőség alakítására. Hatékony szerepet játszott a mozgalmi sajtó is, amely mindig síkraszállt az éppen időszerű bajok orvoslásáért. 1926 novemberében írta a szabadkai Munkás: „Nehéz sorsa van a földmunkásnak, aki nem rendelkezik kellő földdel, sőt mint látjuk, még a kisgazdáknak is. Ezt ma már mindenki tudja, és különösen maguk a földművesek, akik bíztak azokban az ígéretekben, amelyeket csak úgy szórtak az összes kormányok, különösen a háború után, de már a háború előtt is. Mit ígértek? Földet. És mit adtak? Semmit. Földet azért ígértek, mert látták, hogy a földművesek olyan rosszul élnek és olyan nyomorban tengődnek, hogy a jobb élet reménye nélkül képtelenek lettek volna és nem is akarták volna szolgálni a tőkések érdekeit, akiket a kormányok képviseltek. Adni meg azért nem adtak semmit, mert a földművesek nagyon kevés osztályöntudattal rendelkeztek, és vakon bíztak abban, hogy a földbirtokos urak és kormányaik szép szóval és barátságosan majd a háború után azt fogják mondani: nesze, testvér, itt a föld, szolgáltál érte, te dolgoztál rajta úgyis, legyen a tiéd. Dehogy mondták, hanem azt a keveset is, ami volt, elvették uzsorával, adóval.. A legnehezebb volt az 1941-től 1944 derekáig tartó időszak. Nem hiába fordult Szabadka lakosságához is 1941 júniusában a JKP tartományi vezetősége: „Magyar munkások és parasztok, nem állhattak a magyarországi grófok és bárók oldalára, akik a német imperialistákkal együtt a hódító háború bűnös módszereivel nyúltak Vajdaságban a nemzeti kérdéshez. Lehet, a magyarországi urak majd megkönyörülnek rajtatok, s adnak pár barázda földet, de ezzel csak port hintenek a szemetekbe, az osztályharc élét csorbítják, miközben a földek javát visszajátsszák a grófok és bárók kezére.” Ebben a véres időszakban a városban több mint ezren áldozták fel életüket eszméikért, ugyanannyian a háborúban pusztultak el, 4000 zsidót pedig a náci haláltáborokba hurcoltak. A félelmetes Sárgaház intő jele lett annak, mit művelhet az elvetemültség és a gonoszság. Toma Holandié emlékműve pedig jelképe a szabadságharcos hőstettnek, őrzője 15 kommunista tettvállalásának, köztük Mayer Ottmárének, Lukács Istvánénak, Schwalb Miklósénak, Konstantin Lakenbachénak, Sime Tikvickiének és társaiknak, akiket 1941 novemberében végeztek ki a fasiszta megszállók. A sebek azóta behegedtek, s nemcsak az idő gyógyította őket, hanem mindaz, ami a forradalmárok törekvéséből kézzelfoghatóan megvalósult. A gazdaság útja A város — mint a városháza levéltári adatai tanúsítják — a múlt század utolsó évtizedeiben lépett a tőkés gazdasági felendülés korszakába. Lakóházak, gyárak épültek, fejlődött a vasúti és közúti közlekedés, megkezdődött az iparosodás. (Bár a parasztság jelenlétére nyarmatékkal figyelmeztettek a központhoz közel levő sertéshizlaldák bűze, főleg nyáridőben.) A kisipar azonban már a XVIII. században fellendült, elsők között a molnárok, ácsok, kovácsok, takácsok mézeskalács-készítők, csizmadiák megjelenésével. Persze, az összes gazdasági, társadalmi mozgásokat nem mutathatjuk be, annyi azonban bizonyos, hogy 1918-tól kezdve, amikor Szabadka határváros lett, nagyon lelassult a gazdasági fejlődés és ez az állapot úgyszólván a közelmúltig tartott. Időközben ide-oda hullámzott a lakosság, sokan kivándoroltak, a szakemberek távoztak, a falvak lakói a városba áramlottak. Mindez komoly problémát okozott, mint azt Petkovics Kálmán: A mostoha barázda című társadalomrajzában tömören megfogalmazta: „Észak-Bácska mezőgazdaságának magánszektorától 1950 és 1960 között húszezer ember szakadt el. A népesség 10,6 százaléka indult az iparba vagy más tevékenységek felé. Jó részük Szabadka felé váltotta meg a jegyet... Az első és a második bevándorlási hullám idejében majdnem tízezer ember költözött el Szabadkáról. Az ötvenes évek derekáig elég mostoha körülmények voltak itt a tájékoztatóirodás érában uralkodó bizonytalanság miatt, a gyáripar műszaki fejlesztése későn kezdődik, a műszaki értelmiség iránt gyér a kereslet, a fiatal szakmunkások egy része az ország más vidékein próbál szerencsét, ahol kedvezőbbek a kereseti lehetőségek... A városiasodás intenzív korszaka a hatvanas évek közepétől napjainkig tart. Rengeteg kérdés megoldását sürgetik: a lakáshelyzet javítása, a közművek fejlesztése, a helyi közlekedés átszervezése, korszerűsítése, a művelődési élet fellendítése, sport, szórakozás, a szabadidő kérdései mind egyszerre kerülnek terítékre és a közérdeklődés előterébe ... Közben a falusi népelem beszivárgása folytatódik, és kiéleződik a fejlődési folyamat erős szociális feszültségeket hordozó ellentmondása: az átmeneti munkanélküliek létszáma 3000 fölé emelkedik ... Szabadka egyrészt szakembereket toboroz, másrészt görcsösen küzd a szakképzetlen munkások (a nyilvántartottak 85 százaléka) elhelyezéséért... Szabadka intenzíven urbanizálódik, s ha elfogadjuk a szociológusok ismert következtetéseit, miszerint ez a folyamat arányos a műszaki haladással, akkor nincs ok az aggodalomra. A jövő nemzedékek hálásak lesznek a mostani áldozatokért.” A stagnálás valójában 1976-ig tartott, az akkor kezdődött ötéves terv hozott fordulatot, a munka és az eszközök társítása jegyében SZABADKA- JEGYZETEK EGY VÁROSRÓL Az első fénykép az 1860-as évekből A Sever villanymotorgyár szerelőcsarnoka MAGYAR SZÓ 1979. augusztus 6., hétfő