Magyar Szó, 1983. február (40. évfolyam, 30-44. szám)
1983-02-02 / 31. szám
14 A bácskai Ferenc-csatorna regényes története Folytatásos tárcánkat Nikola Petrović: Plovidba i privreda srednjeg Podunavlja u doba merkantilizma (A Közép-Duna vidékének hajózása és gazdasága a merkantilizmus korában) című monográfiája alapján készítettük. A könyv 1978-ban, a belgrádi Történelmi Intézet kiadásában jelent meg. (5) Magáról a „Ferenc-csatornai Királyi Szabadalmazott Hajózási Társaság” megalapításáról vajmi keveset tudunk. A társaság levéltárát Zomborban őrizték 1941-ig, ahonnan a megszállás után Budapestre került, és ott a világháború forgatagában nyoma veszett. Az a néhány, a társaság évi közgyűléseiről készített jegyzőköny, amelyekre a továbbiakban hivatkozni fogunk, a bécsi kamarai levéltárból került elő. Ezeken kívül még egy fontos forrásból értesülhetünk a társaságról: Kiss József és Gábor „testvér atyafiaknak”, a Magyar Hírmondó című lapban 1793. március 29-én és április 19-én megjelent cikkeiből. Az első cikk elé írt szerkesztőségi előszó felhívja az olvasók figyelmét arra a körülményre, hogy Magyarország bővelkedik „a természetnek majd minden adományában’’. Ha a közúti hálózata nem lenne annyira fejletlen, nem beszélve a hajózható csatornák teljes hiányáról, írja a lap. Magyarország polgárai élénk bel- és külkereskedelmet űzhetnének. A rossz közlekedési viszonyok és a magas szállítási költségek miatt azonban a magyarországi kereskedelem kevés haszonnal kénytelen megelégedni. Az újság tájékoztatja olvasóit, hogy a két érdemes hazafi, a Kiss testvérek többéves munkával kidolgozta a Dunát és a Tiszát összekötő csatorna tervét, amely a jelenlegi utat húsz nappal lerövidítené. Ők már megkapták az engedélyt, hogy angol mintára részvénytársaságot alapíthassanak ennek felépítésére és kiaknázására. A kincstár 200 000 forint kölcsönt fog folyósítani számukra, a király pedig hozzájárult ahhoz, hogy az új csatorna az ő nevét viselhesse. A munkálatok, amint az időjárás megengedi, azonnal megkezdődnek, áll a lap előszavában. Ezután a Kiss testvérek felhívása következik, amelyben részvényjegyzésre biztatják a nagyközönséget, majd a jegyzés módjáról és a várható haszonról adnak tájékoztatót. Ugyanitt közlik a csatorna legfontosabb műszaki adatait is: hosszúsága 13,5 mérföld, mélysége 1 öl, szélessége pedig elegendő lesz arra, hogy két, akkoriban legnagyobb Dunán közlekedő hajó, elhaladhasson egymás mellett. A csatornát mindkét végén és Verbásznál ’’angol fajta” zsilipekkel fogják ellátni. A cikk következő részében a Magyar Kamarával kötött szerződésről tájékoztatja a Magyar Hírmondó olvasóit. Elmondták, hogy a szerződés értelmében 25 évre szóló koncessziót nyertek a só-, dohány- és rézszállítás kizárólagos jogára. Az új részvénytársaság nyeresége tehát nem a véletlenre, s nem is holmi „veszélyes spekulációra” lesz bízva, hanem ez „miként Angliában”, előre lekötött szállítások díjából és a csatornán áthaladó hajók után befolyt pénzből fog megvalósulni. A Kiss testvérek tájékoztatása itt nem fedi a valóságot. Számukra a szerződés csak a só szállításának kizárólagos jogát biztosította, a dohányét és a rezét nem. Megígérték nekik ugyan, hogy ezeknek az áruknak a szállításánál elsőbbséget fognak élvezni, de ez még igen messze áll a kizárólagos jogtól. Nem nehéz kitalálni, miért említették a só mellett a rezet és a dohányt is: mindhárom termék állami monopólium volt. Ez a kegyes hazugság, reklám (!), döntő fontosságú lehetett egy olyan társadalomban, ahol nem ismerték az „angol” kapitalizmus üzleti formáit. Arról szerették volna meggyőzni jövendőbeli részvényeseiket, hogy monopóliumai révén az állam is érdekelt a részvénytársaság sikeres működésében. Csalogatónak szánták azt a kijelentésüket is, hogy a társaság legalább 9, de megtörténhet, hogy 10 százalék kamatot fog fizetni a befektetett tőkepénzre. A várható hozam reményében fokozták tovább a hatást —, nem meglepő, hogy „sok hercegi, grófi és egyéb famíliák Bécsből és lentről, Magyarországról’’ siettek a Szabadalmazott Hajózási Társaság részvényeseivé válni. Ők már vagy befektették, vagy írásban adták, hogy tőkéjüket a csatorna építésébe fektetik. Példának a Dietrichstein hercegi családot hozzák fel, akik — a Kiss testvérek szerint — 300 000 forint befektetésre kötelezték magukat. Jellemző a kor viszonyaira, hogy Kissék, mielőtt még a részvények jegyzésére serkentették volna az olvasót, azt is szükségesnek érezték megmagyarázni, mi is az a részvény. A részvények eladását egy nagy bécsi kereskedő- és bankházra, a Baldtauff cégre, bízták. Ez azzal magyarázható, hogy a fejlettebb nyugati országrészekből várták a részvényesek zömét, nem beszélve arról, hogy a legtehetősebb magyarországi főurak is Bécsben éltek. Az akkori Magyarországon egyébként a Baldtauff céghez hasonló nagyságú és tekintélyű cég nem is létezett. Arra a kérdésre, milyen eredménnyel járt a Kiss fivérek felhívása, a második cikkben találhatunk választ. A Magyar Hírmondó április 14-i számában arról értesülhetünk, hogy a csatornarészvényekből csak 30 darab ezer és 60 darab ötszáz forint névértékű részvény maradt eladatlan. Ez átütő siker volt, ha számításba vesszük, hogy a kibocsátott részvények összértéke 800 000 forint volt. Kissék azonban nem elégedtek meg ennyivel, még egy lépésre szánták el magukat. Cikkükben külön kiemelték, hogy csak kilencven részvény maradt, de azokat fenntartják „magyarországi, erdélyi, bánáti, horvátországi és tótországi (Szlavónia)” illetőségű személyek részére. Ezzel az JOHN UPDIKE A város ajándéka (6) — Várjon csak — mondta Liz. — Az én pénztárcámban lesz. A Négernek azt hazudtam, hogy mindössze tíz dollár van itthon. — Megtalálták a pénztárcát, és valóban sikerült papírpénzből és aprópénzből összevakarni Janice járandóságát. Janice így szólt: — Remélem, nem háborgatja többé magunkat. Ezen a kis szigeten sokkal többfajta szélhámos van, semmint maguk vagy én elképzelni is tudnánk. Néhányan még a jó öreg Larry Olivieren is túltesznek. — Tényleg nem értem, hogy birkózik meg azzal a nehéz munkával — mondta Liz, és tapintatosan úgy tett, mintha egyetértene vele. — Az alatt a kis papírzsák alatt is, amit adtam neki, azalatt is majd összerogyott. — Mikor Janice elment, megkérdezte Jamestől: — Nem gondolod, hogy arra számított, hogy azt a másfél órát is kifizetjük neki, amíg itt ezt a négert bámulta? — A jó ég tudja. Pocsékul érzem magam. — Beteg vagy? _ Nem, csak éppen pocsékul érzem magam. _ Miért? Az előbb még olyan remekül voltál. Igazán szörnyű, szörnyű rendesen viselkedtél. Abból a gyors csókból, amit Liz az arcára lehelt, meglepetésére azt vette ki, hogy mindezt Liz komolyan gondolja. A vasárnap, konkoly a hétköznapik között, tele volt rettegéssel. James még a boldog időkben is néha úgy érezte magát ezen a napon, mint egy ürestéren álló névtelen szobor. Most viszont ki sem merte tenni a lábát, sem templomba, se az újságárushoz. A múlt éjszakai epizód utólag a nyilvános megszégyenítés színébe öltözött. A Néger mindenütt ott leselkedett. James bebújt a maga kissé kényelmetlen barlangjába. A falaik áttetszővé váltak, a padló recsegett a lába alatt. A Néger fenyegetése, hogy visszatér, betörte az ablakokat, leverte a lakatot az ajtóról. Nem volt még egyetlen reggel sem, amikor úgy szeretett volna ismét a minnesotai Ontaukban, szülővárosában lenni. Annak a városnak most már több mint hétezer lakosa van, polgármester helyett tanácselnökkel rendelkezik, és a kis patakot, mely a város közepén folyik keresztül és azt a néhány malmot látja el vízzel, a háború óta megfosztották ősi indián nevétől és Douglas MacAarthur-folyóra keresztelték át, de az autók még összevissza parkolnak a kacskaringós árnyékos utcákon, és neki, az apja fiainak, ott még mindig volna helye. Liz és James négy háznyira laktak az epiiszkopális templomtól. Az épületek között egy hüvelyiknyi levegőrés volt. Mikor a templom harangjai megkondosáltak, az ő lakásuk is belereszketett. Ebbea nagy halott búgásiba csomagolva a hét kócos gyerek képével küszködött: bepréselődnek egy teherautó vezetőfülkéjébe, az országúti fények villódznak arcukon, a karolinai földek sötétsége suhan el mellettük, nagy, züllött városok villognak fel s tűnnek el, a gyerekek szundikálnak, kivéve a legnagyobbat, a tízéves fiút, aki ébren van, és meredt szemmel bámulja a Hersey Autósztráda ostorfényeit, míg a repülőszőnyeg viszi őket az elvarázsolt kastélyba, Harlembe, ahol egymást érik a Cadillacek, és a földalattin fehér férfiak adják át a helyüket fekete dámáknak. James legfőképpen azért utálta a Négert, mert tapintatlan volt. Janice anyja, a sebhelyes utcai koldusok — igen, az is nyomorúság, de Olyan nyomorúság, mely ismeri a határait, tudja, meddig merészkedhet, és van modora. De a maga tökéletes tudatlanságában ez a Néger azokhoz a csecsemőkhöz volt hasonlatos, akik úgy születnek, hogy bordájukon kívül viselik a szívüket. Védtelen. Hozzáérsz, és megölöd. Most, hogy rábukkant erre az északi emberre — a beígért emberre —, aki csak úgy szórja a pénzét, visszajön ma is, sőt holnap is, a foga között elmotyogott hálállkodás még áradóbb áradatával. Miért is ne? Az a harminc dollár Jamesnek meg se kottyant. Akár háromezret is odalökhetne neki, aztán minden héten újabb harmincat — mit harmincat! ötvenet —, és ő magast, még mindig gazdagabbak lennének, mint ez a Néger. Közte és a Néger között akadálytalan volt az út, s csak valami bűn torlaszolhatta volna el. Délutánra Jaimes rossz érzésének a fókusza eltolódott: már nem attól a lehetőségtől félt, hogy a Néger igazat mondott, hanem attól, hogy nem. Mikor ennek a fényében idézte föl korábbi viselkedését, egyszerűen kétségbeesett. Lúdbőrzött a háta, ha arra, gondolt, a Néger az é velyefogyott szívélyességében a korlátoltság micsoda mélységeit fedezhette fel. Ha felültették, csak egy valami válthatta meg Jameist a balekségtől: az, hogy jótékonykodásában is türelmetlen volt. A nyerseség elemei, a csúfolódás a taxival — emlékezetében úgy ragyogtak fel, mint a gyémánt a szemétdombon. Minél tovább gondolkodott, annál jobban dühöngött, fennhangon és magában. És minél mérgesebb lett a négerre, annál kevésbé akarta újra látni, annál jobban rettegett tőle, mint olyan ellenféltől, akinek legyőzhetetlen fegyvere, hogy őt egyszer már hülyének látta. És az a hét szutykos gyerek még a feleség, aki majd nem hagy békét Lizának! Bridge-ék tervezett látogatásának menedékébe akarta dugni a fezét, ők olyannak látják, amilyennek mások, tudják, mit ér. Az ő okos, távoli tekintetük fényében egyenesen napfürdőzni fog. Aztán kegyesen beesteledett, és a barátok megérkeztek. Rudy Bridge szinténa minnesotai Ontaukból származott. Két évvel járt James fölött a középiskolában, rendkívül szorgalmas volt, különösen azóta, hogy apjára nem számíthatott — apját abban az évben vitte el a tüdővész, amikor Rudy diplomát szerzett. Az azóta eltelt kilenc évben Rudy szalmasárga haja alaposan megritkult, de az eminens diák kerek feje és húsos ajka változatlan maradt. Az a maigly reményei odáig hervadtak, hogy most éppen három leányosztályt tanított amerikai történelemre. Felesége Marylandstől származott. Augustina sápadt, csinos asszony volt, kihívó, pisze orral, amely látni engedte orrukait. Dús, gesztenyeszínű haját középen szigorúan kettéválasztotta a madonna a Piston korból. Gyerekük nem volt, és mivel módszeresen gazdálkodtak, pénzükből is kijöttek valahogy. James kedvelte őket, mint vendégeket. Odahaza Rudy túl sokat beszélt speciális kutatási területeiről, az amerikai adóügyi politika alakulásáról Grant és Wilson között, erről az unalomsivatagróll, ahol a legközépszerűbb tudós is császár lehet. És Augustina annyira vigyázott a családi perselyre, hogy ott éhezett, szomjazott a szemük láttára, amitől aztán mindenki feszélyezve érezte magát. Otthonától távol viszont szépen ivott és evett. James nehéz felöltőjüket lábujjhegyen bevitte a hálószobába. Martha, mint egy kis álommasina, feküdt a bölcsőben. James hallotta, hogy Liz valamit mesél, és mikor visszatért, megkérdezte: — Azt meséli, hogyan csempészünk Északra négereket? — Ő, nem, James, nem azt — mondta Augustina lassan. — Martha balesetét meséltem el a parkban — mondta Liz. — Igen, szegény kis kölyök, egyenesen nekiszaladt a hintának — mondta, és semmi kétsége nem volt, hogy csak megismétli a történetet. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1983. február 3., csütörtök JELENTÉS. Mlncmđ fizetést és hasznot fognak venn a Munkosk, JMunkáslhozók és Fogadók azon Társkságról, melly az ő Felsége engedelméböl, Báts Vármegyén kerektől, a’ Dunát a’ Tikárai, egy hajókozható tsatorni által egyesiti. A’ Munkások bére, kik á’ csatornát ássak. I. Ezen Társaságnak rs. Májastól fogva 179?. három estendő alatt.lvdíg 3 ezer emberre leszszüknek,kik a’ zsatonából a Földet kih.mnyak. és ethordjlUr. Hogy tehát ezen Munkások többet keressenekmind a’közönséges napi számot, a munka szakmányban fizetődik akképpen, hogy minden Munkás középszerű szorgalommal napjába 34 ért, ’s többa is kereshet, és mivel ott az egés környékben a’Föld nem köves, vagy kövérséges, hanem, könnyen ásható, kivetkezendűképpen fogja a’ Társaság a' Munkások.« fizetni. Egy Bétsi bubikölnyi Fűidnek kih.íny.tsáért, és 10. se. ölmire el.hordásáért és az elbomolt Földnek meg egyengetéséért.......................... 34 *1. ( Egy Kubik ölnyi Ibidnek, mind hoszsza, mind szíle, mind méllysége egy ül ) Továbbá ezen a. első ölön alól, a’ második Ka* bik illőidnek vihányásáért, ’s eltoldásáért, és meg egyengetéséért................................ 40. xr. Ezen két ölön alól, a* harmadik hasonló Kubik ölért...................................................... 46 xr.I. A* Magyar Erdély, Morvát Országból Sklavoniából és Bánatosból jövö Munkások, Bárs Vármegyét kivévén az úti költség fejében egy mértföldre 3 xr. kapnak, szükség mindazonáltal hogy a honnan jönek a Helység Elöljáróitól Bizonyságlevelek legyen. Azok, a’kik Austria, Morva, Cseh, vagy mis idegen Országból hiteles Passus mellett jövek, megérkezvén úti költség fejében 3 forintot kapnak. Munkástoborzás 1793-ban. (A Kiss testvérek felhívásának első oldala) intézkedéssel a magyar nemességet kívánták megnyerni a részvénytársaság számára. Befolyása ugyanis a megyékben, a Magyar Kamarában és a Helytartótanácsban rohamosan nőtt II. József halála (1790) után. Miután így minden tőlük telhetőt megtettek a részvénytársaság sikeres működése érdekében, írásuk nagyobb részét a munkások toborzásának szentelhették. (Folytattuk)