Magyar Szó, 1983. október (40. évfolyam, 285-300. szám)
1983-10-16 / 285. szám
1983. október 16., vasárnap MAGYAR SZÓ . EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN Előre megfontolt következményekkel Fogoly vagyok, de nem első, s nyilván nem is utolsó ízben” — így nyilatkozott a minap egy spanyol újságírónak Jasszer Arafat, a Palesztin Felszabadítási Szervezet vezetője, és a palesztin nép egyedüli legális képviselője az egész világ — értsd ezen az ENSZ-t— előtt. A számos megpróbáltatást kiállt palesztin hadvezér és politikus áldatlan helyzetét ezúttal nem a palesztinok soraiban jelentkező meghasonlás okozta, hanem egy baráti arab állam, Szíria. Mi több, Arafat szerint, még a népe soraiban felmerülő ellentétek is végső soron palesztin—Szíriai nézeteltérésre vezethetők vissza. Általános vélemény szerint Damaszkusz azért fordult ilyen elszántan a palesztinok ellen, mert meg akarja őket védeni. Szíria ugyanis már huzamosabb ideje igényt tart arra, hogy a palesztin nép egyedüli védelmezőjének szerepében tetszelegjen (hasonló ambíciói vannak Libanonnal szemben is), s ezért zokon vette, hogy Arafaték, egy, számukra hatékonyabb politikai folytatása érdekében másutt keresik a mentséget (ezúttal Jordánia szárnya alatt) a puszta létüket is veszélyeztető, egyre bonyolultabb közel-keleti helyzetben. A szíriai csapatok körülfogták tehát a PFSZ mintegy 8000 harcosból álló haderejét, s most nyilván így igyekeznek „meggyőzni” Arafatot, hogy ismét csatlakozzon ahhoz a politikához, amelyből a palesztinoknak eddig csak kára származott. Tapasztalt politikus lévén Arafat nyilván tudni fogja, mitévő legyen, s fennáll a remény, hogy Damaszkusz is tisztában van azzal, hogy e nagy tekintélyű politikusnak a letűnése beláthatatlan következményekkel járna az egész közel-keleti válság kimenetelére. Ezzel szemben elkerülhetetlen és már kézzelfogható következményei vannak a délkoreai miniszterek ellen a minap elkövetett merényletnek. A koreai népet kettéosztó fegyverszüneti vonal egyébként is világunk egyik neuralgikus pontja volt, de ezzel a rangboni vérontással ismét előtérbe kerül az érdekövezetekért folytatott nagy világpolitikai harc Ázsiában is, s a világ még egy lépéssel közelebb került ahhoz a válaszaihoz, amelynél végérvényes döntés születhet valamennyiünk további sorsáról. A merénylet elkövetői után ugyan még lázas nyomozás folyik, de már most is megállapítható, hogy szinte teljesen mindegy, kik a közvetlen tettesek, az értelmi szerzők ugyanis már elérték a kívánt eredményt. A feszült várakozás ezért napjainkban egy másik válsággóc felé irányul: az iraki— iráni háborúba Párizs olyan esetlenül avatkozott be, hogy attól most az egész (elsősorban nyugati) világnak fő a feje. Azáltal ugyanis, hogy Franciaország (jó pénzért) eladott Bagdadnak néhány legkorszerűbb harci repülőgépet, Irakot olyan légierőfölényhez juttatta, amely sorsdöntő lehet a Khomeini által száz évre tervezett háború kimenetelére. Az még hagyján, hogy az ajatollah erre Mitterrandékat is „nagy sátánokká” nyilvánította, de hogy a legkomolyabban azzal fenyegetőzik, hogy lezárja a Hormuzi-szorost, a közép-keleti térség legjelentősebb kőolajútját, annak még a gondolatától is borsózik a háta mindenkinek, aki tudja, hogy ez az út egyike azoknak a világgazdasági ütőereknek amelynek biztonságáért a Nyugat minden erejével kész síkraszállni. Annál az egyszerű oknál fogva, mert az onnan jövő kőolaj nélkül megállna egész mechanizmusának a szívverése. S hogy a világ már megszokta, hogy komolyan vegye Khomeini fenyegetőzéseit, arra vall a tény, hogy Mitterrand eknak az ilyen messzemenő beavatkozását egy, lényegében helyi jellegű háborúban még a nyugati szövetségesei is elítélték. A pénz azonban a baloldali francia kormány számára is döntő tényező, s Claude Cheysson francia külügyminiszter becsületére váljék, hogy ezt nem is rejti véka alá. „Ha mi nem adtuk volna el a gépeket, eladta volna valaki más” — jelentette ki a minap világosan a Keletre utalva. Ebben egyben benne van az is, hogy a franciák mindenáron meg akarják tartani jól bejáródott „fegyverpiacukat”, amely a közép-keleti háború kitörése óta legalább 30 milliárd frankot jövedelmezett Párizsnak. A franciáknak tehát megéri a kockázat, annál inkább, mert az esetleges következményeket úgyis mindannyian viseljük. nemcsak az ilyen és hasonló külpolitikai lépések késztették a francia kommunistákat arra, hogy egyre hangosabban nyilvánítsák ki nemtetszésüketkoalíciós partnereik cselekedetei miatt. „Ha nem térünk vissza a választás előtti hadjáratban kitűzött programunk megvalósításához, akkor semmi sem lesz a sajátos francia szocializmusból” — üzente a minap a szocialistáknak George Machais, a Francia EP főtitkára. A kommunisták ugyanis egyre nehezebben tudják megmagyarázni a párttagságnak a (két és fél évvel ezelőtt megtartott) választások előtti nagy szavak és az időközben megvalósított tettek közötti különbséget, értve ezen számos népszerűtlen belpolitikai lépést, vagy még inkább a ba’oldal hatalomra jutásától várt társadalmi reformok fokozatos elmaradását. Mindenesetre a francia baloldalon hamarosan jelentős változások várhatók. Az országirányítás nehézségeiről cikkezve feltétlenül szólnunk kell az új izraeli kormány helyzetéről is. Ha ugyanis egy kormány, mármint Shamirék, a nemzeti valuta 13 százalékos leértékelésével és ‘'"’az élemiszerek árának átlag 50 százalékos "'növelésével kezdi tevékenységét, akkor az nagy népszerűségre még akkor sem számíthat, ha teljesen világos, hogy ezzel egy hosszú évekig folytatott értelmetlen politika káros következményeit igyekszik jóvátenni. Annyi haszon azért származhat belőle, hogy végre Izraelben is ráeszmélnek a begini politika értelmetlenségére. ENGLESz Lajos D Jitzak Shamir izraeli kormányfő Tüzek a Perzsa-öbölben Lissianni hadüzenet SZOCIALISTA-E A PORTU ’ GÁL SZOCIALISTA KORMÁNY? — mind gyakrabban vetődik fel Lisszabonban ez a kérdés. Felvetését nemcsak az diktálja, hogy a Portugál Szocialista Párt fokozatos jobbratolódása során eljutott addig, hogy az e hónap elején tartott kongresszuson törölte a marxizmusról való hivatkozást és a maxista kifejezéseket programnyilatkozatából. Még ennél is fokozottabban hozzájárul a kérdés felvetéséhez, hogy a portugál kormány mnd élesebben összeütközésbe kerül a szakszervezetekkel, köztük a legerősebb, az Intersindical már be is jelentette, hogy hadat üzen a kormánynak, és a nagyszabású akciók egész sorát szervezi meg a munkásosztály érdekeinek védelmében. Az elemzések szerint a Szocialista Párt jobbraitolódásának hajtóereje a pártnak, elsősorban vezetőjének, Mario Soaresnek az az elképzelése, hogy össznépi összefogásra van szükég az ország súlyos problémáinak megoldására. A gazdaságii helyzet romlása ugyanis már évek óta Portugália legégetőbb gondja — ez a 11 millió lakosú ország 14,2 milliárd dollárral tartozik, és a tavalyi mérleg- hiány majd 4 milliárd dollár volt, 15 százalékos a munkanélküliség, 25 százalékos az infláció stb. A helyzet állandó rosszabbodása az 1974. évi áprilisi pirosszegfűs forradalom után kezdetben a jobboldal szövetségese volt, mert gyengítette a forradalmi mozgalom tömegbázisát, elbátortalanította és elbizonytalanította a forradalom vezetőit, és a tehetetlenség érzését táplálva a katonatisztekben erősítette azt a vágyat, hogy a parlamenti rendszerre bízzák az országot, velük szemben pedig megadta a lendületet ennek követeléséhez. Később azonban a jobboldal ellen fordult, és oda vezetett, hogy háromévi abszolút parlamenti többséggel való kormányzás után nemcsak tehetetlenségüket voltak kénytelenek beismerni, hanem a jobboldali koalíció széthullott, és tagjai csúfos vereséget szenvedtek a választásoron. NEMCSAK AZ EGÉSZ VILÁGOT SÚJTÓ GAZDASÁGI VÁLSÁGGAL kellene ugyanis Portugáliában megbirkózni, hanem a szerkezeti válsággal is, amely súlyosbítja az általános gazdasági gondokat és növeli a kilábalás nehézségeit. Gcmđofiunk itt elsősorban píz ország iparának felaprózódására, arra, hogy csak minden ötödik vállalatnak van 50-nél több munkása. De még ennél is súlyosabb probléma, hogy egy ország, amelyben a lakosság 39 százaléka foglalkozik mezőgazdasággal, az élelmiszerek kétharmadát kénytelen behozni. Ebben a helyzetben a szocialisták szerint össznépi öszszefogásra lenne szükség .ahhoz, hogy az ország gazdaságában radikáli fordulatot hajtsanak végre, felszámolják ezeket a szerkezeti fogyatékosságokat tehát szilárd alapot adjanak nemcsak a gazdasági válság leküzdéséhez, hanem a fejlődés felgyorsításához Másrészt Portugáliában jobban és nyíltabban érződött a gazdaság vezetőinek az az elképzelése, amely részben szerephez jutott a szocialisták győzemében a többi dél-európaii országban is, sőt Moro idején Olaszországban is azt a törekvést szülte, hogy a kommunistákat megnyerjék a kormány támogatásának. Kissé leegyszerűsítve ez az elképzelés azt mondja, hogy a baloldalra kell bízni a nehezen végrehajtható és népszerűtlen intézkedéseket. Nem is annyira a konzervatív számítással, hogy inkább a baloldal járassa le magát, mint inkább azzal az ésszerű kalkulációval, hogyha ezeket az intézkedéseket a baloldal hajtja végre, akkor a tömegek kisebb ellenállással fogadják, tehát a baloldal a fájdalomcstilalpító szerepét töltheti be. Az a körülmény, hogy a jelek szerint forró ősz lesz Portugáliában, arra utal, hogy a problémák megoldásának nagy nemzeti öszszefogása helyett részben a nehézségek, részben a nagy ambíciójú kormánykoalíció belső gyengeségei azt szülték, hogy a kormány ellen fordult a gyárosok szövetsége, mert szerinte nem hajtják végre elég eréllyel. a kormánytól és a bakildalnak adott mandátumtól várt intézkedéseket, de a kormány ellen fordult a szakszervezet is, mert szerinte a kormányintézkedések túlságosan a munkásosztály ellen irányulnak. BETEG A KORMÁNY — ez volt a vélemény már a mostani szocialista-szociáldemokrata kormány megalakulásakor. Ezt a sajátos kompromisszumot ugyanis nem annyira az elképzelések egyeztetése, mint inkább a két pártnak előzőleg szerzett keserű tapasztalatai szülték. A szocrealisták ugyanis hosszú utat tettek meg a mostani koalícióig — a forradalom győzelme utáni első kormányban valló részvételtől, a radikális forradalmi kormánnyal szembeni ellenzéken, két egypártrendszerű kormányon, majd a jobboldal legkonzervatívabb szárnyával, a kereszténydemokratákkal való szövetkezés és ismét ellenzékbe szoruláson át jutottak el az áprilisi választásokon a 37 százaléknyi szavazattal a 299 tagú parlamentben megszerzett 190 képviselőig. A szociáldemokratákat pedig a jobboldali koalíció kudarca, elsősorban a koalíció két tagjának választási veresége — a fő erősségnek, a kereszténydemokratáknak a szavazatok 13 százalékára való visszaesése, a harmadik pártnak, a monarchistáknak pedig Parlamenten kívülire szorulása vitte el a szocialistákkal való szövetségiig. Mivel a két párt között, sőt mind a két párton belül megmaradtak az ellentétek, az új kormány első száz napjára megígért száz intézkedésből a válság leküzdése helyett csak a népszerűtlen intézkedések maradtak: az élelmiszerek árának 20 százalékos, sőt a tej árának 30 százalékos emelése, az „adók csomagja”, elsősorban a gépkocsi- és házadó felemelése a határátlépési illeték bevezetése stb. Olyan intézkedődések, amelyekről a gyárosok szövetségének az a véleménye, hogy ,,a kormány továbbra is dajkameséket mesél kudarcának leleplezésére”, a szakszervezeteké pedig az, hogy „a kormány intézkedéseinek ára a tömeges elbocsátás és a munkások helyzetének rosszabbodása”. MI VÁRHATÓ EZEK UTÁN PORTUGÁLIÁBAN? Lehet, hogy a kormány még átvészeli az őszi csatákat, és az ingatag szövetség eresztékeit nem kezdik ki a megpróbáltatások, de Portugáléban már mind többet emlegetik, hogy a szükséges nemzeti összefogást majd csak az Eanes elnök által alakítandó — miután az elnök megbízatása 1935-ben lejár, és harmadszor már nem jelölteti magát — még a Kommunista Párt által is támogatott, új párt lesz képes létrehozni BÁLINT István A számkivetettek Évtizedek óta a fegyveres összetűzések középpontjában, a belső ellentétek tüzében, a nagyhatalmi érdekütközödések hullámverésében — lassan elvérzik egy nép. Egy jobb sorsra érdemes, rátermett, bátor, képzett nép, amely az arab—izraeli konfrontálódés, az arabközi torzsalkodás éveiben a válság kulcsát tartja kezében, most azonban félő, hogy a kulcs nem találja meg a zárat, amely megnyithatná az utat a közel-keleti helyzet tartós rendezése, illetve a palesztin probléma megoldása felé. A palesztin kérdés rendezésének buktatói fölidézik a távolabbi múlt emlékét, azt, milyen vajúdás árán jött létre például az izraeli állam. Az üldözöttek azóta üldözők lettek, s a Közel-Keleten ma a palesztinok léptek az egykori üldözöttek, a zsidók helyébe. Épp oly képzett, tanult emberek ők is, és épp oly szerencsétlenek, mert a békés országépítés helyett a hadak útját kénytelenek járni ma is. Igaz barátok, támogatók nélkül. Legalábbis nem ott, természetes környezetükben lelhetik fel a pártfogókat, ami szintén jellemzője a közel-keleti állapotoknak. Jasszer Arafat, a PFSZ vezetője valóban egyedül, egykori legközelebbi munkatársaitól elhagyva próbál felülkerekedni a meg nem értés, a gyűlölet, az irigység tornyosuló hullámain. S ugyanakkor: „Arafatot bíróság elé kell állítani, ítélkezni kell fölötte, mert áruló!” — hangsúlyozta Damaszkuszban Nimr Szaleh, Arafat volt fegyvertársa, az Al Fatah radikális szárnyának lázadó vezetője. S némán bólogatott rá Abu Musza ezredes, aki 1967-ben, az arab— izraeli háborúban egy szíriai sorozattól megsebesülve sokáig élet és halál között lebegett. Mi a különbség az Al Fatah két szárnya között? A „lázadók” fölróják Arafatnak, hogy túlságosan békülékeny, hogy elfogadta az USA közel-keleti béketervét, hogy a Fejben tartott arab értekezlet határozatainak szellemében cselekszik. A Szaleh-Musza vezette radikális szárny Szíria védnöksége alatt kizárólag a fegyveres harcot hirdeti, mondván, hogy a Közel-Keleten lehetetlen a békés megoldás. Jellemző azonban, hogy a Damaszkuszban székelő „lázadók”, akik a szíriai biztonsági erők hallgatólagos beleegyezésével a minap megszállták Arafat egykori damaszkuszi főhadiszállást (legerősebb támpontját a Közel-Keleten), jószerivel maguk is foglyok: a szíriai hadsereg beleegyezése nélkül egy tapodtat sem tehetnek. Nem vitás persze, hogy Szíria következetesen kitart a visszautasítás frontján, és annak idején katonákat is küldött Libanonba a palesztinok megsegítésére. Igaz, hogy azóta a palesztinok zöme kivonult Libanonból (noha a bejrúti vérfürdő után Szíria nem szívesen fogadta be őket), a szír csapatok ugyanakkor ma is Libanonban tartózkodnak. Ürügy volt a palesztinok támogatása? Lehet, mert Szíria területileg magáénak tekinti Libanon északi részét. S el kell mondani még egy dolgot: a szíriaiak közvetlenül, katonailag nem konfrontálódtak Izraellel, de messzemenően támogattak minden Izraellel hadban álló tényezőt. Valószínűleg ezzel is magyarázható, hogy megosztottság ütötte fel a fejét a Palesztin Felszabadítási Szervezetben, amikor Arafat a fegyver helyett, a diplomácia eszközével akart élni. A palesztinok számára nem lehet tartós megoldás a huzavona: a fegyveres harc a történelmi fejlődés meghatározott periódusában nélkülözhetetlen volt, bár kérdés, hogy valójában a térség mely országának érdekét is képviselte. Most azonban legalább olyan fontos a tárgyalóasztalnál keresni a megoldást. Ezt a PFSZ-nek is be kellett látnia. Mint ahogyan Kissinger volt amerikai külügyminiszter egy alkalommal kijelentette: Egyiptom nélkül nincs háború, Szíria nélkül nincs béke a Közel-Keleten. Ez a tétel a palesztin kérdésre lebontva így fest: Egyiptom és Arafat kellően fölmérte már, hogy a közel-keleti kérdést, a palesztin probléma rendezése nélkül nem lehet hosszú távon megoldani, a tárgyalásokba tehát be kell vonni a palesztinokat is. Szíriának is el kell fogadnia a gondolatot, hogy a Közel- Keleten a palesztinok fegyveres akciói a kerékkötő szerepét játszhatják. Ha Szíria őszintén kívánja az igazságos békét, akkor oda kell hatnia, hogy a palesztin mozgalom visszanyerje egységét és nemzetközi politikai befolyását, mert államalapítási törekvéseit csak békében valósíthatja meg. Hiszik vagy nem, ez minden arab országnak az érdekében áll. JAKOBSZ István KÜLPOLITIKA