Magyar Szó, 1984. szeptember (41. évfolyam, 241-255. szám)
1984-09-08 / 248. szám
1984. szeptember 8., szombat MAGYAR SZÓ Jugoszláviai magyar irodalom Remek miniatűrök NÉMETH ISTVÁN: ARCOK ZSEBTÜKÖRBEN. FORUM, ÚJVIDÉK, 1984. Közhelyszerű az a megállapítás, hogy Németh István egyszerre író és újságíró, riporter és minden gondolatát feljegyző alkotó. Pedig ez a tény a mozgatója teljes írói-újságírói opusának. Az író kicsit talán köztes helyzetben is van emiatt — választania kell: a riportot (a szociográfiát) irodalmi eszközökkel írni, azaz irodalmi szintre emelni, vagy ripoteri szemmel látó novellistának lenni. Ez utóbbit kisebb sikerrel valósította meg az utóbbi években megjelentetett könyveiben (Vörösbegy, 1983., Kertmozi, 1980.), ahol inkább az alkotó került előtérbe még a riporteri jellegű írásmodor esetében is, a szociográfiai jellegű szövegekbe pedig belopakodott az érzelgősség, a nosztalgia, ballaszt amit a különben kiválóan szerkesztett, és nyelvileg letisztult szövegek nem bírták el. Az Arcok zsebtükörben azonban ismét a régi Németh Istvánt közvetít az olvasónak, a Vadalma, a Zsebtükör szerzőjét, aki minden erényét (újságíróit és íróit egyaránt) felvonultatja öszszegyűjtött, „válogatott” írásaiban. A kötet ugyanis a szerző szavai szerint a több mint egy évtizeddel ezelőtt napvilágot látott Zsebtükör folytatása, és a benne közölt hatvanhét „történet” a Magyar Szóban jelent meg 1973 és 1983 között. Riportok ezek a történetek, méghozzá olyanok, amelyek túlhaladnak a publicisztika műfaján, legtöbbjük önálló kis novella, amely önmagában, alig pár oldalon többet mond el az életről, mint a széles folyamú epikai alkotások némelyike. Remekbe szabott könyvecske, aminek egy hibája van csak: nem lehet egy huzamban elolvasni. Bármenynyire változatos ugyanis a kötet, a portrék formája természetszerűleg ismétlődik, ami folyamatos olvasás esetén csömört okoz. Ez esetben ezért alkalmasabb az egyes írásokat, vagy az írásokat általában értékelni, mint a kötetről beszélni. Persze, téma lehetne az általa felrajzolt szociográfiai , vagy humánus tabló, a szerkesztési koncepció, de a remek miniatűrök ezt szinte feleslegessé teszik. A riport, a publicisztikai irodalom tényközlő műfaja, vagy maga a portréműfaj nem ad módot túl nagy formai változatosságra. Az Arcok zsebtükörben 67 írását első pillantásra, minden belemélyedés nélkül két formai csoportra oszthatjuk: monológokra és dialógusokra. Ez utóbbiak se valódi párbeszédek, de a szerző (riporter) szövegszerűen is megjelenik az írásokban, rövid kérdéseivel igyekszik szóra bírni riportalanyát. Szerencsére ez utóbbiakból van kevesebb — ezek ugyanis a gyengébb írások. Talán épp azért, mert az alanyok kevésbé beszédesek, nem tudják az áradó élőbeszéd sodrásával magukkal ragadni azírói fantáziát. Emiatt a szövegek töredezettebbek, kapkodóbbak a másik csoportba tartozó írásoknál. Például a Cukrász és kutyaidomár című írás többet foglalkozik a mesterséggel, mint a portréval, a szerző nem tud mit kezdeni hatalmas élményanyagával, minél többet szeretne elmondani minél rövidebb írásban. Ugyanez miatt rossz dialógus A tűzvezetőről szóló írás is, de ez a „rossz”meghatározás csak annyit jelent, hogy a riportműfajnak még mindig valahol a csúcsai körül helyezkednek el, korántsem tartoznak viszont a legjobb Németh-írások közé. Oly mértékben azonban nem általánosíthatunk, hogy a monológok jó írások, a dialógusok rosszak. Kitűnő ellenpélda erre a Mester fehér köpenyben vagy a Sörte mester, amelyekben aktív párbeszédben bontakozik ki az alany, vagy a Resicai üllő és A bőrszedő, ahol a riporter inkább csak beleszól a beszélgetésbe, mintsem hogy vezetné. A jó riport iskolapéldája lehetne A kompépítő, ami tulajdonképpen monológ, de kitűnő riporteri öszszekötőszöveggel. Németh István jól tudja, hogy felesleges megszólalnia írásáiban, rá csak az tartozik, hogy végighallgassa (kifaggassa) alanyát, majd az elmondottakat nyelvileg megformálja — szigorúan megőrizve az alany szóhasználatát, szóösszetételeit, nyelvi fordulatait — persze, minden eredetiségre való törekvés mellőzésével. Érdekesen jelenik meg ennek a háttérben maradásnak a szándéka a Kökény András szerszámai című riportban, ahol a riporter gondolatait teljesen elkülönítve, zárójelben közli. Ezzel homlokegyenesen ellentmondó önfeltárulkozásról tesz bizonyságot A kútásó portréját megragadó írás. Több, személyes jellegű utalás sejelenik meg a szövegben a riporter szülőfaluját, lakását, munkáját illetőleg, ami bizony rontja az összhatást. Lényegében azonban objektív távolságban marad a szerző, minden változásra érzékeny szemével szemlélődik, és beszélteti az önmagukért szóló tényeket. Mindezt tökéletesen csiszolt nyelvérzékkel, kristálytiszta megfogalmazásban, ami távol maga mögött hagyja az újságírás kérész életű szövegeinek toleráns slampósságát. A szerző nyelvi erejének szemléltetésére álljon itt három riportkezdése: „Nyolc évvel ezelőtt egy Csengettyűs környéki tanyán kihúzták a kútból Bacsó Orbán kishegyese kútását, ráültették egy székre, s úgy, ahogy volt, sárosan, laskakalappal a fején, lerajzolta Kornovic Milan festőművész. (...) így kellene írni is az emberről. Néhány szóval ragadni meg a lényegét.” (A kútásó) „Vadóc Lajos bácsi, akit élete során neveztek már haladó parasztnak. Skótnak, Kossuthnak, kuláknak meg Vadóc úrnak is, megszokott helyen, a topolyai motel törzsasztalánál várt rám.” (Azok az évek ...) „Nevem Mikus József. Társaim Mikus János, Rózsa Mihály, Szabó István, Cérna Mátyás és Pálfi Vilmos, ötvenkettő óta verjük a falat.” (A falverő). Kinek ne csigázná fel érdeklődését egy ilyen sokat sejtető, vagy éppen dokumentum jellegű bevezető? (Aminek folytatása is igazi élvezetet okoz az irodalomkedvelőknek és a szociográfia iránt érdeklődőknek egyaránt. AZAZ: Németh István valódi művészként mutatkozott be az Arcok zsebtükörben című riportkönyvben,ami erényei folytán bizonyára sok olvasót talál majd magának. FEKETE J. József Marcel Duchamp írásai MARCEL DUCHAMP: IZBOR TERSTOVA, MUZEJ SAVREMENE UMETNOSTI, BEOGRAD, 1984. Marcel Duchamp: Doboz a kofferban című kiállítása alkalmából a belgrádi Modern Művészetek Múzeuma kiadott egy könyvecskét, mely a nagy francia művész írásainak egy jelentős részét, egy interjút és Jack Burnham rövid tanulmányát tartalmazza. A jugoszláv közönség számára a Doboz a kofferban című kiállítás volt az első alkalom, hogy — ha miniatűrben is —, de áttekintse a neoavantgarde legfontosabb előfutárának életművét. Duchamp azonban azok közé az alkotók közé tartozik, akiknek nem elég csak megnézni a műveit. A mű az ő számára nem a dolog igazságának és értelmének a föltárulkozása, hanem — titok, rejtjel. Első látásra azt hihetnénk, hogy a talán korai festészeti periódusait kivéve — inkább szöveges dokumentáció a titok megfejtéséhez segít hozzá bennünket, de Duchampról lévén szó, ez korántsincs így. Írásai általában nem megfejtik a mű rejtjelét, hanem tovább bonyolítják. Ez mindenekelőtt művészünk totális szkepticizmusával és az ítéletek iránt táplált ellenszenvével magyarázható. Ezzel kapcsolatban a következőket írja: „Egyetlen alapálláshoz sem tudok szorosan kapcsolódni. Az én alapállásom az, hogy nincs semmiféle alapállásom. Erről azonban egyáltalán nem lehet beszélni, mihelyt megpróbálunk beszélni róla, az egész játék el van rontva. ’ Már ebből is sejthető, hogy Duchamp írásai egyáltalán nem tekinthetők önértelmezésnek, hiszen így az egész játék el lenne rontva. Ellenkezőleg, egyrészt megtévesztő, tudatromboló hadműveletek, másrészt önálló művek — ugyanúgy, ahogy egy festmény, egy üveg párizsi levegő, egy kiállított biciklikerék vagy mondjuk egy sakkparti is műként funkcionál abban az összetett szellemi tevékenységben, amit Duchamp életművének nevezünk. (Csak zárójelben szeretném megjegyezni, hogy egyre nő az érdeklődés Duchamp sakkmódszere iránt. Nálunk Svetozar Gligoric tartott nemrég előadást partijairól. Magyarországon pedig Érsek nagymester foglalkozik tüzetesebben „sakkművészetével”.) Legszellemesebb írása talán az 1961-ből származó, A ready-made-ek alkalmából című ravasz fejtegetés. Egészen az utolsó mondatig úgy tűnik, hogy ellentmond önmagának, hiszen értelmezni próbálja leghíresebb alkotói leleményét, a readymade-eket. A ready-made iparilag előállított kész tárgyat jelent, amit a művész kiragad megszokott környezetéből és a kiállításon műtárgyként mutat be. Pattogó ritmusú tőmondatokban ír „egy kartörés előlegezéseként” kiállított hólapátjáról, a vasalódeszkaként funkcionáló Rembrandt-képről, hogy végül levonja a maga ironikus következtetését: „Mivel mindazok a festéktubusok, melyeket a művész használ, ipari és késztermékek, a világ összes festménye mesterségesen ready-made.” Duchamp tehát fölfedezte a művészettörténet viszsza-visszatérő vezérmotívumát, az annyira óhajtott nagy kontinuitást, amit a hozzá mérhető korabeli művészek hatalmas kutatómunkával és nem kisebb becsvággyal a belső szükségszerűségben, az absztrakció fokozódásában vagy épp csökkenésében és okkult kozmológiákban kerestek. Még akkor is szép fölismerés ez, ha hatására már a barlangrajzolókat sem tudjuk elképzelni tarka festék-tubusok és hordozható festőállvány nélkül, arról nem is beszélve, hogy Duchamp egy pillanatra kifelejtette a festéktubus felhasználásaként felfogott művészettörténetéből saját irodalmi readymade-jét. De nem felejtette ki Zoran Gavric, a szerkesztő, ebből a kötetből. A Férfi tükör előtt című szövegről van szó, melyet Man Raveevik német barátja írt, Duchamp pedig — ahogy előtte az iparilag gyártott termékekkel tette — egy aláírással sajátította ki. Ahogy az a ready-made-ek esetében lenni szokott, a „késztermék” kiválasztását ebben az esetben sem esztétikai szempont diktálta. A szöveg szerzőjének narciszoki képzelgése nagyon közel állhatott Duchamp androgin alkatához, amit az aláírás csak megerősít. Nem a saját nevét írta alá, hanem legkedvesebb és kifejezetten androginnak képzelt alteregójának, Erőse Selavo-nak a nevét. Ez a nem létező személy egy fotótrükk alapján kész isten hiszen az alapellentétet, a férfi és a nő ellentétét ideálisan egyesíti. Következésképpen testi egyesülésre késeien, akárcsak a mitológiai Nárcisz, de minden jelentősebb archaikus tradíció és Duchamp is ebben az alkatban látta a szellemi teremtőképesség legfontosabb föltételét. Ki kell még emelnünk, hogy a kötetben található interjú egyike a legjobb DuChamp-interjúknak. Az alkotói aktus című írása a»'15» Monyető művészetelméleti olvasmány. SEBŐK Zoltán KILÁTÓ Világirodalom , amerikai költészet iS TRIP, VODIŐ KROZ SAVREMENU AMERIĆKU POEZIJU, NARODNA KNJIGA, BEOGRAD, 1983. Vladislav Bajac és Vladimir Kopics nem hagyományos értelemben vett antológiát tettek az olvasó asztalára. Mint minden antológia szerkesztője, illetve szerkesztői, így ők is, igyekeztek jó előre mentséget és magyarázatot találni, objektív és biztos szempontokat adni versválogatásukhoz. Azt állítják, hogy vállalkozásukatnem „antológiai” cél vezérelte. Ők inkább az amerikai költészet azon új vonulatának szerzőit és értékeit szeretnék részben bemutatni, melyeket a hatvanas évek nagy költészeti expanziója hozott felszínre, úgymond a csúcsra. Az irodalom margójáról, a kultúra rezervátumaiból indult törekvésekről van szó, melyek két évtizeddel később napjainkban már teljesen átformálták az USA költészeti értékrendszerét, hierarchiáját, szenzibilitását. Bajac és Kopics „útvezetőjüket” az 1920 körül és után született „klasszikusokkal” kezdik, többek között Lawrance Fer’Augherlivel (1919), Charles Bukowskival (1920), Howard Nenerovval (1920), Jack Kerouackal (1922), Alien Gingsberggel (1926), Frank O’Harával (1926—1966), Gregory Corsóval (1930), Gary Snyderrel (1930)... majd néhány egészen fiatal költővel zárják a sort Tom Swartz-cal (1953), Michael Scholnieckal (1954) és Ron Rodriguezzel, aki huszonéves. A szerkesztők tehát ma élő és alkotó amerikai költők jellemzőbb részének műveiből válogattak, szám szerint 59-éből közülük kettő, Frank O’Hara és Sylvia Plath, már halott. A jelenkori amerikai költészet egy kifürkészhetetlen, állandóan növekvő organizmus a tehetőségek gazdagságával hozza zavarba az olvasót. A Cősegről és a nagyfokú diszperzióról tanúskodik néhány statisztikai adat: az amerikai költők címjegyzékében több mint 2500 olyan nyilvántartott alkotó van, akiknek költői munkássága nem hanyagolható el, vagy például az, egyes előkelőbb, nevesebb elsőkötetes pályázatokra minden évben átlag 1500 kézirat érkezik. A tájékozatlanságot a nyelvi akadályok is fokozhatják. Az amerikai költészet, mint minden más költészet, nem egységes, fejlődése több irányú, több rétegből, több szüuseszmény ötvözetéből épül fel. A költői értékek nyugalmi állapotról sem beszélhetünk, de az antológiák számára szükséges időbeli distancia sincs jelen. Mégis leszögezhetjük, hogy Bajac és Kopics „antológiájában” a domináns költészeti fonalat a beat nemzedék, New York-i iskola és a The Black Mountain Review alkotói fémjelzik. Az ő frontáttörésük segítette a hatvanas években az amerikai költészet megújhodását, és elvitathatatlan hatást gyakoroltak a későbbi nemzedékeikre is. Formai szempontból hagyományőrzők voltak már Ginsbergék is, akik az amerikai költészet legsajátosabb vívmányát, hagyományát, a szabad verset konokul továbbítják, mégis újat hoztak létformában, magatartásban, közvetlenségben valóságmegközelítésben. Új emberi-művészi viszonyokat, helyzeteket tártak s tárnak fel. Költészetük már-már aszfalthoz, bőrhöz tapadóan fedi az életet, a valóságot, mint ahogy David Cope verse bizonyítja: „ez egy AMERIKAI vers , mely nem tűr pepecselést, nem szürrealizmus, nem szimbolizmus s ez aszfalt a lábad alatt...” A TRIP-ben található versek tematikai szempontból is széles skálán mozognak: a politikai élet kritizálásától a halál lidércnyomásán, a tiszta kontempláción,a futurista témákon, a minimalizmuson, a feminizmuson, a szexualitáson, a fajgyűlölési kérdéseken, a brutalitáson, a szociális problémákon, a tekintélytiszteleten, a Kelet—Nyugat viszonyon, a buddhizmuson, a slágereken, az indián témákon, a homoszexualitáson, a kábítószereken, a valláson, a munkásosztályon, a gazdagokon, a börtönön, a prostitúción, a jövendöléseken, a környzetszennyeződésen és még sok máson át egészen az „amerikai álom” demisztifikálásáig. Bajac és Kopics „útvezetőjének” formális fölépítése a szokásos antológiai eljárásokat, módszereket követi, de csak a könnyebb eligazodás végett. Antológiának túl könnyű és kevés, mert az amerikai költészetnek csak egy véletlenszerű és esetleges keresztmetszetét villantják fel. Véletlenszerű és esetleges, mert hiszem, hogy nem minden költő a legalkalmasabb, a legjobb és a legjellemzőbb alkotásával szerepel. A gyűjteményekben pedig általában nem a remekművek adják az alaphangot, hanem a többség, a túltengő középszerűség, különösen, ha a szerkesztők és a fordítók toleranciával fordultak a sokféleség, a különböző individuális költői szemléletmódok felé. A TRIP nagy és jelentős vállalkozás lévén nem nyújt (nem is nyújthatott) megbízható képet a jelenlegi és a korábbi évtizedek amerikai versterméséből, de azért jó „olvasókönyvnek” bizonyul. Elsődleges céljának, funkciójának maradéktalanul, eleget tesz, tájékoztat és részben elkalauzol egy ismeretlenül burjánzó (számunkra is) fontos költészetbe. FENYVESI Ottó Sava Šumanović: Ősz a botanikus kertben