Magyar Szó, 1988. július (45. évfolyam, 179-193. szám)

1988-07-09 / 187. szám

/// /// _____ A MAGYAR SZÓ SZOMBATI MAGAZINJA­­XVII. évf., 29. szám Szerkeszti Bálint Sándor 1988. VII. 9. A válság regényei A KORTÁRS SZERB ÉS HORVÁT REGÉNYIRODALOM JELLEMZÉSE A válság regényének fogalmát és létezésének tényét önkényesen választott időhatárok keretében lehet csak meghatározni. Áttekintve a korabeli szerbhorvát nyelvterületen született regények bí­ráló elemzését ez a magyarázat beillett a társadal­mi-politikai és erkölcsi-eszmei keretbe, amely a XX. század végének kezdetére utal. Kedvező szem­pont volt, hogy a nagy példányszámú, tekintélyes hetilapban rendszeresen ismertethettem a szerb­­horvát nyelvterületen létrejött regényirodalmat. E kötelességvállalás tette lehetővé hogy alaposabban is megismerhessem ezt az impozáns produkciót. A válság regényének fogalmát mintegy 200 irodalmi mű elolvasása és szakvéleményezése alapján ala­kítottam ki. E munkám során az 1981 és 1988 közöt­ti időszakban megjelent regényeket vettem alapul. Meg kell mondanom, hogy e műveknek legalább a kétharmada a szerb irodalomhoz tartozik. Természetesen arról most nem lesz szó, hogy a regényírók várakoztak-e valamiféle történelmi ha­táresetre, vagy pedig a válság idején felfedeztek-e valamilyen szabad kifejezési formát. Az alkotó szel­lem azonban nem vesz tudomást az ilyen célzatos­ságokról, s emiatt a válság regényének fogalmát mi sem a revansiszta szellem szándékos termékeként értékeljük. Igaz, minden tekintetben érdekes, hogy a nyolcvanas évek kezdete óta egészen jelenlegi ér­tékelésünk napjáig valamilyen jellegzetességek jutottak kifejezésre, különösen a szerb regényben. Egy olyan robbanásszerűen terjedő hullámról van szó, amely a hosszú időn keresztül ki- és el nem mondott műfaji, problematikai és statisztikai kér­déseknek köszönhetően szinte mindent elárasztott Az elmúlt, hét évben — figyelembe véve a rendkí­vül komoly és terjedelmes regényirodalmat — vált teljesen világossá, hogy végre komplexusok nélkül és kimondottan bíráló hangnemben hogyan lehet megkérdőjelezni a létfontosságú és a közösség szem­pontjából fontos dolgokat, minthogy írásunkban lehetetlen feldolgozni az elmúlt hét év szerb re­gényirodalmát, a válság regényének fogalmát hozzá­vetőlegesen a következőképpen határoznám meg: ezek a titói korszak utáni szókimondóbb alkotások, amelyeket bátran javasolhatjuk a­­ XXI. század k­orosz­tá­lya­inak. A szókimondás azonban könnyen beleeshet sa­ját reális vagy képzelt szabadelvűségének csapdá­jába. A kortárs szerb regényekben ez olyan ese­tekben történik meg, amikor a nemzeti kérdés­ el­sődlegességének hangsúlyozása árnyékot vet min­den másra! Teljesen érthető, hogy a háttérbe szo­rí­tottság hosszan tartó érzésének egyszer erélyesen kifejezésre kellett jutnia és éppen ebben rejlik az eszme bírálatának sajátossága, ahogyan ez a szerb regényben meg is nyilvánul. E bátrabb szókim­on­­dási folyamat még mindig a felhalmozódott nehéz­ségektől terhes, azaz a ma még csak egyedül valo­rizált formában nyilvánul meg. Mintha a válság­­regény a nemzet dicsőítésének határán belül a mí­toszképzésben vagy pedig a szentimentalizmusban találná meg az egyedüli lehetőséget a másmilyen, szabadabb megnyilvánulásra. Ha nincsenek valódi demokratikus lehetőségek és politikai tevékenységi formák, akkor az ellentétek szelleme sajnos egy bizonyos fajta nemzeti fennhéjázásban jut kifeje­zésre, amely magában nem elítélendő, de a regény­írás szempontjából nem a legtermékenyebb. Szá­munkra ugyanis a szóban forgó irodalom minősége a lényeges, miköz­ben igyekszünk megtalálni az esz­me bírálatát azokban a művekben, amelyek erü­kölcsözően élnek önállóan, nem csupán valamilyen irányvétel termékeként. Az 1981 és 1988 közötti időszak válságregényei magukon viselik újkori hagyományunk politikai­erkölcsi bomlásának jegyeit. Az erkölcstelenséget, az alkalmazkodásképtelenséget,­ az újraértékelése­ket, kételyeket és komplexumérzetet, valamint táv­­lattalanságot éreztetve mégsem olyan értéktelen mint első pillantásra tűnik. A regény természeténél­­ fogva irodalmi nyereséggé alakítja át a vesztes erkölcsét, az egyedüli lehetőségként, ami az alko­tónak maradt. Eszerint az utóbbi évek szerb re­génye szilárd bástyája a művészetnek és annak a társadalmi öntudatnak, amelyet a türelmes szelle­mek el kívánnak fogadni, bármilyen nemzeti és köztársasági határokon túl. Igor MANDIC (Elhangzott Az újabb kori szerb irodalom és az ideoló­gia kritikája témájára a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia szervezésében megtartott kerekasztal-értekez­­leten.) ­ Alászállóban DÉDUNOKÁINK IS NYÖGNI FOGJÁK A lejtőn lefelé haladtunkban társadalmunk az utóbbi években, hónapokban, hetekben olyan sok­kokat volt kénytelen átélni, ami­lyenek korábban esetleg csak ri­asztó rémlátomásként jelenhet­tek meg. A válságnak a társa­dalom egész szövedékében súlyos áttételei vannak, így a kultúra, a művelődés rendszeresen met...al tőlük. A kultúra produktumai közül nem egy igyekszik a maga hasz­nára fordítani a társadalmi és gazdasági légüres tér zűrzavarát, s időnként olyan nagystílű szél­hámosságokra is fény derül, ami­lyen például az újvidéki Neop­­lanta filmgyártó vállalatban tör­tént pár évvel ezelőtt. Se szeri, száma az olyan beruházások­nak, grandiózus építkezéseknek, amelyekről igen rövid időn belül kiderül, hogy elhibázottak vol­tak, mert az épületek működte­tése felemészti az intézmény rendszeres tevékenységére szánt pénzeszközöket is. A rossz tervezés, a sokéves ké­sés, a menet közbeni­­egyezke­dések és huzavonák, az infláció és az életmentő gazdasági intéz­kedések helyett alkalmazott fol­­tozgatások a Jugoszláv Enciklo­pédiát is egy ilyen túlméretezett vállalkozássá alacsonyították le. Az Enciklopédia tanácsának legutóbbi ülésén a tavalyi költ­­ségekről készült jelentésből kide­rült, hogy az előirányzott pénz­összeget 244 millió dinárral túl­­­szárnyalták, s hogy ezenkívül még 200 millió dinárt kölcsön­kértek a horvát tudományügyi érdekközösségtől. Jelen pillanat­ban nem világos, hogy ezt az összeget honnan kívánják előte­remteni, hacsak nem a köztársa­ságok és tartományok által a na­pokban aláírandó új­­társadalmi megállapodás révén, amely 2000- ig hivatott szabályozni a Jugo­szláv Enciklopédia kiadásának az ütemtervét. Nagy kérdés persze, hogy milyen mértékben lesz al­kalmazható a társadalmi megál­­lapodás, amikor az 1987 végén lejárt megállapodásból származó anyagi kötelességeket sem tudta mindenki teljesíteni. A túlméretezett költekezés, az óriási kamatterhekkel járó hitel­vállalás és az utóbb említett tör­lesztésben való lemaradás magá­ban is elegendő probléma volna, ezek mellett azonban más vihar­felhők is fenyegetik a Jugoszláv Enciklopédia majdani — eddig is bizonytalan határidőn belüli — megjelentetését. Az idén ugyanis hat kötetet kellene megjelentetni. Kinyomtatásra vár a latin betűs változat, V., a cirill betűs III., a szlovén nyelvű IV., a macedón nyelvű III., az albán nyelvű Ш., és a magyar­­nyelvű II. kötete. A Jugoszláv Enciklopédia Taná­csa azonban kételkedik abban, hogy hat hónap alatt meg lehet jelentetni ezt a hat kötetet. Egy­részt egy ilyen méretű munka műszakilag sem igen kivitelez­hető, másrészt a pénzügyi lehe­tőségek is rendkívül bizonytala­nok. Az új társadalmi megállapodás szerint a köztársaságokat és tar­tományokat az eddigiekhez ké­pest nem csupán a szerkesztőségi­­költségek fogják terhelni, hanem a nyomtatási költségek 50 száza­léka is. A mai árakat tartalmazó előszámítási költségek is elké­pesztően nagyok, ha pedig figye­lembe vesszük, hogy a papírgyá­rak 250 százalékos drágítást je­lentettek be, hogy a nyomdák sem képesek a mai árakat tar­tani, s lépést kell tartaniuk az inflációval, akkor kitűnik, hogy a hat kötet idei megjelentetésé­nek terve egyenlő az utópiával. A bűvös kör akkor zárul be igazán, ha tudjuk, hogy az idei kiadói produkció megfelezése és három­­kötetnek a jövő évre va­ló átc­súsztatása még veszélye­sebb lépés lehet, mert a jövő évre abban az esetben hét kötet jutna, amelyeknek a költségeit a jelen pillanatban sejteni sem le­het, az azonban bizonyos, hogy többszörösen túlszárnyalják a fi­nanszírozók­­lehetőségeit. S ott jutottunk el ahhoz a pa­radox helyzethez, amikor megál­lapíthatjuk, hogy az 1988-ra ter­vezett falat­­megakadt a torkun­kon, és sem kiköpni, sem lenyel­ni nem vagyunk képesek, de ha meg is szabadulunk valamikép­pen egy részétől, a következő fa­lat már biztos, hogy végzetes lesz számunk­ra. Olyan helyzetben, amikor túl­becsültük lehetőségeinket, nem marad más hátra, mint hogy el­mélázzunk, vajon milyen örök­séget hagyunk dédunokáinkra, s ők megérik-e, hogy a Jugoszláv E­ciklopédia legalább az ő éle­tükben maradéktalanul nap­­­á­­got lásson. I­I (b) Kulturális figyelő_______ Az egykori nagyhírű VIII. Belgrádi Gimnáziumban az idei irat­­kozások idején egy anya kétségbeesetten kiabálta: „Csukják be az aj­tót, 12 óra van”. Még nem volt dél, de attól rettegett, hogy Vuk-díjas csemetéje kieshet a válogatásból, ha tovább folytatják a jelentkezők bejegyzését. A fővárosi elit iskolák előtt az idén elhatalmasodott „a japán szindróma”. Kétségbeesett gyerekek, síró szülők, mozgósított befolyásos rokonok és ismerősök csoportképe tárult a beiratkozásról tudósító újságírók elé. A legtekintélyesebb iskolákba kizárólag Vuk­­díjasokat vettek fel, de ők is annyian vannak már, hogy senki sem mehetett biztosra. A kedélyállapotokat még jobban felbolygatta a lapokban megjelent kacsa, hogy még a Vuk-díjasok­nak is felvételi vizsgát kell tenniük. Nem lehet tudni, hogy honnan eredt a hír, de a pedagógusok azt mondják, így legalább a potenciális jelentkezők egy része idejekorán más iskola felé fordult! Az igazságtalanság most már az abszurdumig fokozódott és a pedagógia alapelveit fenyegeti. Az iskolareform átka Dragoljub Arsic, az egykori nagyhírű gimnázium igazgatója egy­általán nem örül, hogy a 130 új diákból 114 Vuk-díjas. A NIN mun­katársának az abnormális légkörre, a rettenetes nyomásra, a dehu­­manizált diákéletre panaszkodik. Szerinte végső ideje lenne bevezet­­ni a felvételi vizsgákat, hogy megmentsék a színvonalat, szebb le­gyen a­­tanulók élete, és az osztályzatoknak valóban legyen tudásfe­dezetük. Az érdekközösség adatai szerint a Vuk-díjasok egyharmada osztályismétlésre kényszerül a középiskolában. Az iskola örökös megreformálása olyan katasztrófát idézett elő, amely túlszárnyalja az Agrokomerc, Obrovac, Feri veszteségét is, mert romba dönt­i a pedagógiát. A pontokért folytatott hajsza már az általános iskolában elkezdődik és tíz évig tart. A túlterhelt gyerekek többé nem barátkoznak egymással, nem súgnak feleléskor. Ha mégis, akkor szándékosan tévesen, nehogy esetleg a súgónak eggyel több vetélytársa legyen a hajszában. Nem a gyerekeket kell okolni, hogy hidegvérű poénvadászokká, számítókká, képmutatókká válnak, mert valójában csak ésszerűen viselkednek és a holnapra gondolnak. Az iskolarendszer kényszeríti őket erre. A tanárok azt mondják, lidércnyomás a Vuk-díjasok osztályfő­nöki tisztsége. A befolyásos szülők állandóan nyomást gyakorolnak rájuk. A nyilvánosság évek óta cifra hazugságban ringatja magát. Az illetékesek szertartásszerűen tetszelegnek a látszateredményekben. Valójában a Vuk-díjak fedezet nélküli váltók. Az oktatáspolitika azonban nem nagyon törődik ezzel. Az érdekközösségek, a különféle bizottságok az évek óta elhangzó figyelmeztetések ellenére a status quo mellett szállnak síkra. Nem törődnek a pedagógusok, a szülők, a diákok, véleményével. Nem kívánják figyelembe venni a Veljko Vlahovic matematikai gimnázium példáját. Amióta bevezette a fel­vételi vizsgákat, a diákok még nemzetközi viszonylatban is kiváló eredményt érnek el és gyakran győznek a különféle versenyeken. Az iskolareformnak az volt az örökös refrénje, hogy meg fogja szüntetni a dualizmust. Helyette még a korábbinál is jobban elmélyí­tette. Dr. Vukašin Pavlovic, a politikai tudományok karának tanára szerint, ha így folytatódik, a szülők előbb-utóbb a magániskolák nyi­tását fogják követelni. Körözőlevél mint katalógus Mindössze egy hónap alatt az egyik eszéki templom oltáráról két angyalt ábrázoló gyertyatartót, a belgrádi Sebastian Galériából Kosta Angeli Radovani egyik szobrát, a Novi Pazar-i Művelődési Otthon képtárából pedig 23 múlt századbeli neves szerb egyéniség portréját lopták el ismeretlen tettesek. Ezzel kapcsolatban a Danas cikkírója kétségbe vonja, hogy nálunk nincs pénz a riasztóberendezések felsze­relésére, vagy őrök szerződtetésére, hisz éppen Novi Pazaron tavaly alig néhány nap alatt kicsinosították az utcákat, megjavítottak egy külvárosba vezető utat, mert Bran­ko Mi­kulicot várták, hogy átadja az Oslobodenje című lap díját, amelyet a kulturális hagyaték gondos vé­delméért ítélt oda a zsűri a városnak. Ha erre volt pénz, ak­kor sem­miféle kifogás sem érvényes. A műkincsekhez való „osztály- és ideológiai viszonyulásra” jel­lemző, hogy amikor Eszéken értesítették a biztonsági szolgálatot a lopásról, az illetékes elvtárs azt mondta: „Na és, ez a műtárgy nem a miénk”. A cikkíró visszaemlékezik, milyen sok műkincset széthurcol­tak közvetlenül a háború után. Dr. Vera Jovanoviic disszertációjára hivatkozva megemlíti, hogy Újvidéken néhány helyen gyűjtötték össze az üresen maradt házakból a műtárgyakat. Ezeknek mind nyoma ve­szett. A raktárakat a fiatalok őrizték, és akinek volt engedélye azt vihette el, amit akart. Ilyen raktár volt a Társadalmi Könyvviteli Szolgálat mai épülete. A pincétől a padlásig tele volt műérték­kel. A Szerb Nemzeti Színház innen szerezte be a „színpadi kellékeket”. Más intézmények és ma­gánszemélyek is itt találták meg azt, amire szükségük volt. Ezekből a műkincsekből alig került valami a múzeumokba. Egy férfi arcké­pet, amelyet Rembrandt művének tulajdonítanak abban az időben a Lenin téri raktárban látták. Később előkerült, de már dr. Kranko Ilie gyűjteményében. Dr. Vera Jovanović szerint megtörtént az is, hogy valakit megvádoltak az ellenséggel való együttműködéssel, csu­pán azért, mert a lakásában valamelyik szép tárgy valakinek meg­tetszett. A műkincsekhez való egykori viszonyulásnak a folytatása mindaz, ami ma történik. Senki sem tudja még, hány értékes könyvet lop­tak el az elmúlt évek során a zágrábi Nemzeti és Egyetemi Könyv­tárból. Még kevésbé,­ hogy mit. Ha így folytatódik a nemtörődömség, akkor a kulturális hagyatékot csupán az Interpol körözőleveleiből fogjuk ismerni. A nézeteltérés kupolája A belgrádi Műemlékvédő Intézetnek és a Jugoszláv Nemzeti Színház felújítására alakult bizottságnak a szakemberei sehogy sem tudnak megegyezni, hogy a színháznak legyen-e kupolája vagy sem. A Politika tudósítása szerint a bonyodalom abból származott, hogy a Műemlékvédő Intézet nem értett egyet azzal, hogy az épület hom­lokzat felöli része fölé ugyanolyan kupolát építsenek, mint a szom­szédban levő Nemzeti Múzeumé. Azt mondta, az épületnek eredeti­leg sem volt kupolája és a felújítás után sem lehet. A színházi bizottság szakemberei viszont úgy vélik, hogy a kupo­lára feltétlenül szükség van, mert enyhítené az épület elülső és hát­só része közötti szembetűnő szintkülönbséget. Ezenkívül a Köztár­saság tér is szebb lenne. És a színház mellett levő szupermodern csu­pa üveg épületszörnyűség sem látszana annyira. Szerintük a Műem­lékvédő Intézet által javasolt megoldás olyan, mint a szarkofág, rá­adásul eredetileg ez sem volt az épületen. A legutóbbi tárgyalásra meghívtak kívülálló szakembereket és közéleti személyiségeket is, mégsem sikerült megegyezniük. Hiába hangzott el a legilletékesebb helyről, hogy jobb lesz, ha egyedül dön­tik el a kérdést még mielőtt az adminisztráció beavatkozik. jav­szik, végül mégiscsak ez fog történni. A szakma szégyene lesz, hogy a bürokratákra bízzák a megoldást. (1)

Next