Magyar Szó, 1988. július (45. évfolyam, 179-193. szám)
1988-07-09 / 187. szám
/// /// _____ A MAGYAR SZÓ SZOMBATI MAGAZINJAXVII. évf., 29. szám Szerkeszti Bálint Sándor 1988. VII. 9. A válság regényei A KORTÁRS SZERB ÉS HORVÁT REGÉNYIRODALOM JELLEMZÉSE A válság regényének fogalmát és létezésének tényét önkényesen választott időhatárok keretében lehet csak meghatározni. Áttekintve a korabeli szerbhorvát nyelvterületen született regények bíráló elemzését ez a magyarázat beillett a társadalmi-politikai és erkölcsi-eszmei keretbe, amely a XX. század végének kezdetére utal. Kedvező szempont volt, hogy a nagy példányszámú, tekintélyes hetilapban rendszeresen ismertethettem a szerbhorvát nyelvterületen létrejött regényirodalmat. E kötelességvállalás tette lehetővé hogy alaposabban is megismerhessem ezt az impozáns produkciót. A válság regényének fogalmát mintegy 200 irodalmi mű elolvasása és szakvéleményezése alapján alakítottam ki. E munkám során az 1981 és 1988 közötti időszakban megjelent regényeket vettem alapul. Meg kell mondanom, hogy e műveknek legalább a kétharmada a szerb irodalomhoz tartozik. Természetesen arról most nem lesz szó, hogy a regényírók várakoztak-e valamiféle történelmi határesetre, vagy pedig a válság idején felfedeztek-e valamilyen szabad kifejezési formát. Az alkotó szellem azonban nem vesz tudomást az ilyen célzatosságokról, s emiatt a válság regényének fogalmát mi sem a revansiszta szellem szándékos termékeként értékeljük. Igaz, minden tekintetben érdekes, hogy a nyolcvanas évek kezdete óta egészen jelenlegi értékelésünk napjáig valamilyen jellegzetességek jutottak kifejezésre, különösen a szerb regényben. Egy olyan robbanásszerűen terjedő hullámról van szó, amely a hosszú időn keresztül ki- és el nem mondott műfaji, problematikai és statisztikai kérdéseknek köszönhetően szinte mindent elárasztott Az elmúlt, hét évben — figyelembe véve a rendkívül komoly és terjedelmes regényirodalmat — vált teljesen világossá, hogy végre komplexusok nélkül és kimondottan bíráló hangnemben hogyan lehet megkérdőjelezni a létfontosságú és a közösség szempontjából fontos dolgokat, minthogy írásunkban lehetetlen feldolgozni az elmúlt hét év szerb regényirodalmát, a válság regényének fogalmát hozzávetőlegesen a következőképpen határoznám meg: ezek a titói korszak utáni szókimondóbb alkotások, amelyeket bátran javasolhatjuk a XXI. század korosztályainak. A szókimondás azonban könnyen beleeshet saját reális vagy képzelt szabadelvűségének csapdájába. A kortárs szerb regényekben ez olyan esetekben történik meg, amikor a nemzeti kérdés elsődlegességének hangsúlyozása árnyékot vet minden másra! Teljesen érthető, hogy a háttérbe szorítottság hosszan tartó érzésének egyszer erélyesen kifejezésre kellett jutnia és éppen ebben rejlik az eszme bírálatának sajátossága, ahogyan ez a szerb regényben meg is nyilvánul. E bátrabb szókimondási folyamat még mindig a felhalmozódott nehézségektől terhes, azaz a ma még csak egyedül valorizált formában nyilvánul meg. Mintha a válságregény a nemzet dicsőítésének határán belül a mítoszképzésben vagy pedig a szentimentalizmusban találná meg az egyedüli lehetőséget a másmilyen, szabadabb megnyilvánulásra. Ha nincsenek valódi demokratikus lehetőségek és politikai tevékenységi formák, akkor az ellentétek szelleme sajnos egy bizonyos fajta nemzeti fennhéjázásban jut kifejezésre, amely magában nem elítélendő, de a regényírás szempontjából nem a legtermékenyebb. Számunkra ugyanis a szóban forgó irodalom minősége a lényeges, miközben igyekszünk megtalálni az eszme bírálatát azokban a művekben, amelyek erükölcsözően élnek önállóan, nem csupán valamilyen irányvétel termékeként. Az 1981 és 1988 közötti időszak válságregényei magukon viselik újkori hagyományunk politikaierkölcsi bomlásának jegyeit. Az erkölcstelenséget, az alkalmazkodásképtelenséget, az újraértékeléseket, kételyeket és komplexumérzetet, valamint távlattalanságot éreztetve mégsem olyan értéktelen mint első pillantásra tűnik. A regény természeténél fogva irodalmi nyereséggé alakítja át a vesztes erkölcsét, az egyedüli lehetőségként, ami az alkotónak maradt. Eszerint az utóbbi évek szerb regénye szilárd bástyája a művészetnek és annak a társadalmi öntudatnak, amelyet a türelmes szellemek el kívánnak fogadni, bármilyen nemzeti és köztársasági határokon túl. Igor MANDIC (Elhangzott Az újabb kori szerb irodalom és az ideológia kritikája témájára a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia szervezésében megtartott kerekasztal-értekezleten.) Alászállóban DÉDUNOKÁINK IS NYÖGNI FOGJÁK A lejtőn lefelé haladtunkban társadalmunk az utóbbi években, hónapokban, hetekben olyan sokkokat volt kénytelen átélni, amilyenek korábban esetleg csak riasztó rémlátomásként jelenhettek meg. A válságnak a társadalom egész szövedékében súlyos áttételei vannak, így a kultúra, a művelődés rendszeresen met...al tőlük. A kultúra produktumai közül nem egy igyekszik a maga hasznára fordítani a társadalmi és gazdasági légüres tér zűrzavarát, s időnként olyan nagystílű szélhámosságokra is fény derül, amilyen például az újvidéki Neoplanta filmgyártó vállalatban történt pár évvel ezelőtt. Se szeri, száma az olyan beruházásoknak, grandiózus építkezéseknek, amelyekről igen rövid időn belül kiderül, hogy elhibázottak voltak, mert az épületek működtetése felemészti az intézmény rendszeres tevékenységére szánt pénzeszközöket is. A rossz tervezés, a sokéves késés, a menet közbeniegyezkedések és huzavonák, az infláció és az életmentő gazdasági intézkedések helyett alkalmazott foltozgatások a Jugoszláv Enciklopédiát is egy ilyen túlméretezett vállalkozássá alacsonyították le. Az Enciklopédia tanácsának legutóbbi ülésén a tavalyi költségekről készült jelentésből kiderült, hogy az előirányzott pénzösszeget 244 millió dinárral túlszárnyalták, s hogy ezenkívül még 200 millió dinárt kölcsönkértek a horvát tudományügyi érdekközösségtől. Jelen pillanatban nem világos, hogy ezt az összeget honnan kívánják előteremteni, hacsak nem a köztársaságok és tartományok által a napokban aláírandó újtársadalmi megállapodás révén, amely 2000- ig hivatott szabályozni a Jugoszláv Enciklopédia kiadásának az ütemtervét. Nagy kérdés persze, hogy milyen mértékben lesz alkalmazható a társadalmi megállapodás, amikor az 1987 végén lejárt megállapodásból származó anyagi kötelességeket sem tudta mindenki teljesíteni. A túlméretezett költekezés, az óriási kamatterhekkel járó hitelvállalás és az utóbb említett törlesztésben való lemaradás magában is elegendő probléma volna, ezek mellett azonban más viharfelhők is fenyegetik a Jugoszláv Enciklopédia majdani — eddig is bizonytalan határidőn belüli — megjelentetését. Az idén ugyanis hat kötetet kellene megjelentetni. Kinyomtatásra vár a latin betűs változat, V., a cirill betűs III., a szlovén nyelvű IV., a macedón nyelvű III., az albán nyelvű Ш., és a magyarnyelvű II. kötete. A Jugoszláv Enciklopédia Tanácsa azonban kételkedik abban, hogy hat hónap alatt meg lehet jelentetni ezt a hat kötetet. Egyrészt egy ilyen méretű munka műszakilag sem igen kivitelezhető, másrészt a pénzügyi lehetőségek is rendkívül bizonytalanok. Az új társadalmi megállapodás szerint a köztársaságokat és tartományokat az eddigiekhez képest nem csupán a szerkesztőségiköltségek fogják terhelni, hanem a nyomtatási költségek 50 százaléka is. A mai árakat tartalmazó előszámítási költségek is elképesztően nagyok, ha pedig figyelembe vesszük, hogy a papírgyárak 250 százalékos drágítást jelentettek be, hogy a nyomdák sem képesek a mai árakat tartani, s lépést kell tartaniuk az inflációval, akkor kitűnik, hogy a hat kötet idei megjelentetésének terve egyenlő az utópiával. A bűvös kör akkor zárul be igazán, ha tudjuk, hogy az idei kiadói produkció megfelezése és háromkötetnek a jövő évre való átcsúsztatása még veszélyesebb lépés lehet, mert a jövő évre abban az esetben hét kötet jutna, amelyeknek a költségeit a jelen pillanatban sejteni sem lehet, az azonban bizonyos, hogy többszörösen túlszárnyalják a finanszírozóklehetőségeit. S ott jutottunk el ahhoz a paradox helyzethez, amikor megállapíthatjuk, hogy az 1988-ra tervezett falatmegakadt a torkunkon, és sem kiköpni, sem lenyelni nem vagyunk képesek, de ha meg is szabadulunk valamiképpen egy részétől, a következő falat már biztos, hogy végzetes lesz számunkra. Olyan helyzetben, amikor túlbecsültük lehetőségeinket, nem marad más hátra, mint hogy elmélázzunk, vajon milyen örökséget hagyunk dédunokáinkra, s ők megérik-e, hogy a Jugoszláv Eciklopédia legalább az ő életükben maradéktalanul napágot lásson. II (b) Kulturális figyelő_______ Az egykori nagyhírű VIII. Belgrádi Gimnáziumban az idei iratkozások idején egy anya kétségbeesetten kiabálta: „Csukják be az ajtót, 12 óra van”. Még nem volt dél, de attól rettegett, hogy Vuk-díjas csemetéje kieshet a válogatásból, ha tovább folytatják a jelentkezők bejegyzését. A fővárosi elit iskolák előtt az idén elhatalmasodott „a japán szindróma”. Kétségbeesett gyerekek, síró szülők, mozgósított befolyásos rokonok és ismerősök csoportképe tárult a beiratkozásról tudósító újságírók elé. A legtekintélyesebb iskolákba kizárólag Vukdíjasokat vettek fel, de ők is annyian vannak már, hogy senki sem mehetett biztosra. A kedélyállapotokat még jobban felbolygatta a lapokban megjelent kacsa, hogy még a Vuk-díjasoknak is felvételi vizsgát kell tenniük. Nem lehet tudni, hogy honnan eredt a hír, de a pedagógusok azt mondják, így legalább a potenciális jelentkezők egy része idejekorán más iskola felé fordult! Az igazságtalanság most már az abszurdumig fokozódott és a pedagógia alapelveit fenyegeti. Az iskolareform átka Dragoljub Arsic, az egykori nagyhírű gimnázium igazgatója egyáltalán nem örül, hogy a 130 új diákból 114 Vuk-díjas. A NIN munkatársának az abnormális légkörre, a rettenetes nyomásra, a dehumanizált diákéletre panaszkodik. Szerinte végső ideje lenne bevezetni a felvételi vizsgákat, hogy megmentsék a színvonalat, szebb legyen atanulók élete, és az osztályzatoknak valóban legyen tudásfedezetük. Az érdekközösség adatai szerint a Vuk-díjasok egyharmada osztályismétlésre kényszerül a középiskolában. Az iskola örökös megreformálása olyan katasztrófát idézett elő, amely túlszárnyalja az Agrokomerc, Obrovac, Feri veszteségét is, mert romba dönti a pedagógiát. A pontokért folytatott hajsza már az általános iskolában elkezdődik és tíz évig tart. A túlterhelt gyerekek többé nem barátkoznak egymással, nem súgnak feleléskor. Ha mégis, akkor szándékosan tévesen, nehogy esetleg a súgónak eggyel több vetélytársa legyen a hajszában. Nem a gyerekeket kell okolni, hogy hidegvérű poénvadászokká, számítókká, képmutatókká válnak, mert valójában csak ésszerűen viselkednek és a holnapra gondolnak. Az iskolarendszer kényszeríti őket erre. A tanárok azt mondják, lidércnyomás a Vuk-díjasok osztályfőnöki tisztsége. A befolyásos szülők állandóan nyomást gyakorolnak rájuk. A nyilvánosság évek óta cifra hazugságban ringatja magát. Az illetékesek szertartásszerűen tetszelegnek a látszateredményekben. Valójában a Vuk-díjak fedezet nélküli váltók. Az oktatáspolitika azonban nem nagyon törődik ezzel. Az érdekközösségek, a különféle bizottságok az évek óta elhangzó figyelmeztetések ellenére a status quo mellett szállnak síkra. Nem törődnek a pedagógusok, a szülők, a diákok, véleményével. Nem kívánják figyelembe venni a Veljko Vlahovic matematikai gimnázium példáját. Amióta bevezette a felvételi vizsgákat, a diákok még nemzetközi viszonylatban is kiváló eredményt érnek el és gyakran győznek a különféle versenyeken. Az iskolareformnak az volt az örökös refrénje, hogy meg fogja szüntetni a dualizmust. Helyette még a korábbinál is jobban elmélyítette. Dr. Vukašin Pavlovic, a politikai tudományok karának tanára szerint, ha így folytatódik, a szülők előbb-utóbb a magániskolák nyitását fogják követelni. Körözőlevél mint katalógus Mindössze egy hónap alatt az egyik eszéki templom oltáráról két angyalt ábrázoló gyertyatartót, a belgrádi Sebastian Galériából Kosta Angeli Radovani egyik szobrát, a Novi Pazar-i Művelődési Otthon képtárából pedig 23 múlt századbeli neves szerb egyéniség portréját lopták el ismeretlen tettesek. Ezzel kapcsolatban a Danas cikkírója kétségbe vonja, hogy nálunk nincs pénz a riasztóberendezések felszerelésére, vagy őrök szerződtetésére, hisz éppen Novi Pazaron tavaly alig néhány nap alatt kicsinosították az utcákat, megjavítottak egy külvárosba vezető utat, mert Branko Mikulicot várták, hogy átadja az Oslobodenje című lap díját, amelyet a kulturális hagyaték gondos védelméért ítélt oda a zsűri a városnak. Ha erre volt pénz, akkor semmiféle kifogás sem érvényes. A műkincsekhez való „osztály- és ideológiai viszonyulásra” jellemző, hogy amikor Eszéken értesítették a biztonsági szolgálatot a lopásról, az illetékes elvtárs azt mondta: „Na és, ez a műtárgy nem a miénk”. A cikkíró visszaemlékezik, milyen sok műkincset széthurcoltak közvetlenül a háború után. Dr. Vera Jovanoviic disszertációjára hivatkozva megemlíti, hogy Újvidéken néhány helyen gyűjtötték össze az üresen maradt házakból a műtárgyakat. Ezeknek mind nyoma veszett. A raktárakat a fiatalok őrizték, és akinek volt engedélye azt vihette el, amit akart. Ilyen raktár volt a Társadalmi Könyvviteli Szolgálat mai épülete. A pincétől a padlásig tele volt műértékkel. A Szerb Nemzeti Színház innen szerezte be a „színpadi kellékeket”. Más intézmények és magánszemélyek is itt találták meg azt, amire szükségük volt. Ezekből a műkincsekből alig került valami a múzeumokba. Egy férfi arcképet, amelyet Rembrandt művének tulajdonítanak abban az időben a Lenin téri raktárban látták. Később előkerült, de már dr. Kranko Ilie gyűjteményében. Dr. Vera Jovanović szerint megtörtént az is, hogy valakit megvádoltak az ellenséggel való együttműködéssel, csupán azért, mert a lakásában valamelyik szép tárgy valakinek megtetszett. A műkincsekhez való egykori viszonyulásnak a folytatása mindaz, ami ma történik. Senki sem tudja még, hány értékes könyvet loptak el az elmúlt évek során a zágrábi Nemzeti és Egyetemi Könyvtárból. Még kevésbé, hogy mit. Ha így folytatódik a nemtörődömség, akkor a kulturális hagyatékot csupán az Interpol körözőleveleiből fogjuk ismerni. A nézeteltérés kupolája A belgrádi Műemlékvédő Intézetnek és a Jugoszláv Nemzeti Színház felújítására alakult bizottságnak a szakemberei sehogy sem tudnak megegyezni, hogy a színháznak legyen-e kupolája vagy sem. A Politika tudósítása szerint a bonyodalom abból származott, hogy a Műemlékvédő Intézet nem értett egyet azzal, hogy az épület homlokzat felöli része fölé ugyanolyan kupolát építsenek, mint a szomszédban levő Nemzeti Múzeumé. Azt mondta, az épületnek eredetileg sem volt kupolája és a felújítás után sem lehet. A színházi bizottság szakemberei viszont úgy vélik, hogy a kupolára feltétlenül szükség van, mert enyhítené az épület elülső és hátsó része közötti szembetűnő szintkülönbséget. Ezenkívül a Köztársaság tér is szebb lenne. És a színház mellett levő szupermodern csupa üveg épületszörnyűség sem látszana annyira. Szerintük a Műemlékvédő Intézet által javasolt megoldás olyan, mint a szarkofág, ráadásul eredetileg ez sem volt az épületen. A legutóbbi tárgyalásra meghívtak kívülálló szakembereket és közéleti személyiségeket is, mégsem sikerült megegyezniük. Hiába hangzott el a legilletékesebb helyről, hogy jobb lesz, ha egyedül döntik el a kérdést még mielőtt az adminisztráció beavatkozik. javszik, végül mégiscsak ez fog történni. A szakma szégyene lesz, hogy a bürokratákra bízzák a megoldást. (1)