Magyar Szó, 1989. június (46. évfolyam, 162-176. szám)
1989-06-25 / 171. szám
14 MŰVELŐDÉSMgyar Sió A megvalósulás útján SELLYE-SZABÓ STRESSZKUTATÓ INTÉZET ÉPÜL ADÁN — A JÓVÁHAGYÁS VÉGRE MEGÉRKEZETT Úgy tűnik, hogy véglegesen a megvalósulás útjára lépett dr. Szabó Sándor adai kezdeményezése, azaz a Sellye—Szabó stresszkutató intézet ügye. A napokban ugyanis a Szövetségi Külgazdasági Titkárság nevében Cedonin Kovačevic segédtitkár aláírta a hivatalos jóváhagyást az intézetnek mint külföldi tulajdonban lévő magánvállalatnak a megalapítására. Véget ért tehát a csaknem egyéves huzavona, elhárultak a bürokratikus akadályok. Amint arról már korábban is tájékoztattuk olvasóinkat, ifj. Szabó adai származású világhírű tudományos kutató tavaly nyáron jelentkezett nemes fölajánlásával: alapítványt, azaz tudományos művelődési intézményt hoz létre szülőföldje iránti tiszteletből és szeretésből. A fő cél az orvostudományi kutatások és az ilyen irányú képzés föllendítése lett volna, de többek között egy értékes képtár berendezése is szerepelt az elgondolásban. Azóta e terv annyiban módosult, hogy nem alapítvány, hanem tudományos kutatóintézet lesz, megtartva az említett szélesebb tartalmat is. Az orvostudományi szakkönyvtár és folyóirattár Sellye Jánosnak a stresszkutadokumentációja, a tudományos talláCSKOZ és SOk US teli«AjavU/14 divu U.d" szervezése továbbra is gerincét képezik az intézmény tevékenységének, az orvostudomány tehát előtérben marad. Ugyanakkor a művelődés egyéb területein is számos lehetőséget kínál a majdani objektum. Rendkívül lényeges, hogy a 800 négyzetméter alapterületű kétemeletes építmény fölépítését, karbantartását és működtetését teljes egészében dr. Szabó vállalja. A korábbi elképzeléssel ellentétben még a telket sem kell a községnek biztosítania, minden az alapítót terheli. (Ez ugyan nem nagy dicsőség Ada polgáraira nézve, de az akadékoskodók és rosszindulatú áskálódók miatt cseppet sem mellékes momentum). A szövetségi jóváhagyás átvétele után azonnal összeült az üggyel megbízott községi bizottság, és megvitatta a további teendőket. Tóth János elnök elmondta, hogy az illetékes szervek a külföldi tőkebefektetésekről szóló új törvény értelmében magánvállalatként engedélyezték az intézet megalapítását. Hozzá lehet tehát látni a konkrét tervek kidolgozásához, valamint a dr. Szabó és a község közötti szerződés megszövegezéséhez, amely az objektum közös használatát szabályozná. Az eddigi legésszerűbb elképzelés szerint a kérdéses objektumot Ada központjában építenék fel, az áruház és a valamikori Egyes vendéglő között. Azon a területen magántulajdonban levő, a hosszú távú városrendezési tervben eleve lebontásra szánt épületek vannak. A községnek viszont szintén le kellene bontania tulajdonát képező egyéb régi épületeket és hozzálátni a tervezett cukrászda és sétány kiépítéséhez. Ily módon a városközpont egy csapásra megszépülne. Egyes híresztelésekkel ellentétben, az intézmény egyetlen tervezett lakóépület helyét sem veszi el, a községnek pedig belátható időn belül nem lett volna ereje még a régi házak felvásárlására sem. A bizottság tagjai még az évi szabadságok előtt megteszik az első lépéseket az ügy előremozdítása érdekében, és a szeptemberi képviselő-testületi ülésre kész dokumentumokkal, tervekkel állhatna a küldöttek elé. Cedomir Kovačević, aki szintén lelkesen támogatja a terv megvalósulását, többször is hangsúlyozta, hogy Jugoszláviának eddig még senki sem ajánlott fel ekkora humanitárius értékkel bíró elképzelést. Remélhetőleg az akadékoskodók is hamarosan belátják, hogy a község rendkívül sokat kap az intézet megalapításával, hiszen a világ minden tájáról érkeznek majd Adára kutatók, tudósok, s ha mód kínálkozik rá, nyilván gazdasági szakemberek is. Talán korai még ábrándozni, de a lehetőségek minden irányban szélesetnek ... Ugyanígy nem vitatható a vállalkozás szélesebb társadalmi jelentősége sem. Értesüléseink szerint dr. Szabó Sándor hamarosan röpke néhány órára hazalátogat. Reménykedünk, hogy kevéske idejéből futja majd egy rövid nyilatkozatra a Magyar Szó olvasói számára is. APRÓ István Sorsdöntő történelmi esemény évfordulójára emlékezünk: 1389. június 28-án csaptak össze a rigómezei síkon a keresztény és a muzulmán seregek. Az ütközet kimenetele a középkori szerb államiság történetét és a Balkán-félsziget népeinek életét alapvetően megváltoztatta. Az ezt követő, csaknem fél évezredben a török uralom nyomta rá a bélyegét a térség egészére. S hogy miért a megemlékezés egy olyan ütközetről, amelyhez foghatót a magyar történelemben mohácsi vészként tartunk nyilván, az mindenekelőtt a csatában, az ország megvédésében részt vevő vitézek iránt érzett tisztelettel, a harcban való helytállással és egy nemes eszme, a hazaszeretet, valamint az áldozatkészség mindenkori megnyilvánulásával hozható összefüggésbe. Nem véletlenül övezik az eseményt a népköltészet megszépít elemei, s burkolják olykor áthatolhatatlan legendák. Nemzedékek megannyi képviselője vigasztalódott a szerb hősi énekekkel, s egyáltalán nem csoda, ha a nép a rigómezei csata daliás vitézeinek világában keresett menedéket sanyarú sorsa elől. Azok között a daliás vitézek között, akik halálmegvető bátorsággal küzdöttek. Mindenkinek szüksége volt egy olyan történetre, amely a mese elemeivel átszőve, egyfajta nemzeti érzést táplált, különösen, ha az ember felett idegen parancsosok álltak, s hitetlen kutyának nézve életét bármikor elvehették. Ez az évszázados együttélés a csata kiemelkedő harcosaival, már a kezdet kezdetén olyan tudati és érzésvilágot teremtett az emberekben, mintha örökké együtt éltek és harcoltak volna a nemzet gyászos véget ért fiaival. Ezek a mély érzések ezután igen gyakran sarkallták lázadásra, felkelésre a megalázott embereket, akik minden egyes alkalommal azonosulhattak a hajdan volt csata vezéregyéniségeivel és eszméikkel. Valamikor tizenöt-húsz évvel ezelőtt a női kórusfesztiválon részt vevő veszprémi kórus házigazdájaként-újvezetőjeként utazgattam végig Szerbiát (akkor még nemigen neveztük „szűkebbnek” vagy „teljesnek"), így jutottam el velük Krusevacra is. A pbugát üzemlátogatást követően (kezünkben egy-egy Rubinajándékcsomaggal) városnéző sétára invitáltak bennünket. A helyi idegenvezető sztereotip szövege — Krusevac annak köszönheti keletkezését és első felvirágzását, hogy a maricai csata (1371) után Lázár fejedelem ide, az addig úgyszólván névtelen kis faluba tette át székhelyét, itt várat épített stb. — udvarias odafigyelésen túl más kutast nem keltett. A várban a múzeum egyik szakembere, egy középkorú nő vette át a csoportot. Miután megtudta, hogy magyarországi vendégek képezik a csoportot, sutba dobta a (nyilván szokványos) tájékoztató szöveget, és olyan sajátos mozzanatokkal tarkított információt adott, amely pillanatok alatt felkeltette a hallgatóság érdeklődését. Illusztrációként csak néhány utalás abból, ami ennyi év után is emlékezetemben maradt: A középkori Szerbiáról beszélt, amely gazdagságát jórészt a bányászatnak köszönhette; a bányászatot pedig az akkori Magyarországról Uroš által behívott, letelepített szász bányászok honosítottak meg, virágoztattak fel... A vár fogadalmi templomában (az ún. Lazaricában) nemcsak azt tudtuk meg, hogy az itt tartott istentiszteletről indult Lázár a rigómezei csatába, amelyben Carat Miklós bán vezetése alatt magyar csapatok is küzdöttek a szerbek oldalán, hanem azt is, hogy ebben a templomban keresztelték Lázár fiát, a később Zsigmond magyar király felé orientálódó Slovan Lazarevicet... Tájékozottsága olyan széles volt, hogy Arany Jánost is idézte (Znia fordításában), tudomásunkra hozva: errefelé is ismerik Jankó Sibinjanin—Hunyadi János nevét... Mi több: figyelme még arra is kiterjedt, hogy amikor a kosovski bazárról beszélt fa néphagyomány szerint ezt a virágot senki sem ültette, a csatában elesett hősök véréből kelt, virágait is az ő elhullott vérük festette pirosra), utalt egy, a magyar szabadságharchoz kapcsolódó hasonló mondára ... Talán magyaráznom sem kell, az olvasó bizonyára már kitalálta, mi teszi időszerűvé a réges-régi élmény felidézését: a rigómezei csata 600. évfordulójával kapcsolatos visszaemlékezések, amelyekből (legyen ez szubjektív vélemény) hiányolom azt a szélességet, amivel a kruševaci custos annak idején úgy elbűvölt bennünket, hogy c. kórus egyik tagja napokkal később, búcsúzáskor azt mondta, a legnagyobb élménye az volt, hogy 600 kilométerre az otthontól találkozott a magyar történelemmel. De hogyisne találkozhatott volna, amikor a történelem a népek találkozóhelye, az egymás mellett élő népek nyelve, kultúrája, művészete és történelme is számtalan ponton találkozik egymással, többé vagy kevésbé kölcsönhatásban is állnak. Nem vitás, hogy a rigómezei csata — a középkori szerb állam Mohácsa — elsősorban Szerbia sorsát határozta meg hosszú évszázadokra, de ugyanígy az sem vitatható, hogy következményei befolyásolták nemcsak Közép-, hanem egész Európa, de a legközvetlenebbül a többi balkáni szláv állam, továbbá Moldva, Havasalföld és Magyarország történelmét. Ha viszont mi lépten-nyomon — néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve — egyoldalúan, kizárólag Szerbia történelme (presztízse) felől közelítünk a jubileumhoz, elhanyagolva annak összefüggését a szomszédos népek történelmével, nem szabad meglepődnünk, ha azok az egész jubileumra úgy tekintenek, mint a szerbek ügyére, nem pedig mint közös ügyünkre. Ez a megközelítésmód, sajnos, jelen van általános és középiskolai történelemokteti sulikban is: gyermekeink izolált nemzeti, illetve világtörténelmet tanulnak, anélkül, hogy párhuzamba helyeznék az eseményeket. Az olvasó minden bizonnyal megérti: nem a nemzeti történelem honénelmek tanítását tartom feleslegesnek, hanem az egybevetést, az összehasonlítást hiányolom. És hogy ez mennyire nem elméleti kérdés, hadd támasztom alá egy rögtönzött empirikus kutatás adataival: A történelem a népek találkozóhelye Szabadkai és környékbeli gyerekeknek tettem fel néhány kérdést a rigómezei csatával kapcsolatban (mindannyian általános iskolát végzett, kitűnő tanulók). — Kik harcoltak a rigómezei csatában? —A Rigómezőt a magyaroknak le kellett fordítanom, mert többségük nem azonosította a kosovói csatával.) A válasz: a szerbek és a törökök. — Kik harcoltak a szerbek oldalán? — Hit... — A délszláv népek közül? — A Crna Goraiak? ... A horvátok? ... — Magyarok harcoltak-e ebben a csatában? — Nem, mert akkor háborúban álltak a szerbekkel. Igen. Hunyadi vezetése alatt (nyilvánvaló, hogy az 138?. évi rigómezei csata „egybefolyt" nála az 1448. évivel, amit valóban Hunyadi vívott). A többség csak a vállát vonogatta: erről nem tanultunk ... " rém folytatom tovább, csak még annyi": a jél közös múlt megismerése tartalmasabbá ter teszi a közös jelent, és csak ez lehet alapja a közös jövőnek. SZÖLLÖSY VÁGÓ László Egy sorsdöntő történelmi esemény hatszázadik évfordulójára Hat évszázad múltán azonban még mindig nem ismerjük a csata fontosabb mozzanatait, bár több korabeli forrás is hírt ad róluk. Csakhogy gyakran ellentmondásos hangnemben, s főleg ez okoz gondot és persze a hiányos forrásmunkák, amelyeket néha többféleképp is lehet értelmezni. Jóllehet a történettudománynak még tisztázni kell az ütközetre vonatkozó lánykérdést, ám az előzmények a középkori szerb állam nehézségei sokkal világosabbak. Ezek ismerete nélkül aligha érthető meg a törökök „hirtelen” felbukkanása, hatalmi törekvéseik kibontakozása és a szerb állam válsága, majd bukása. ANATÓLIAIAK EURÓPÁBAN A XIV. század 40-es éveiben a bizánciak utolsó kis-ázsiai erősségeit is hatalmukba kerítették az oszmán-törökök. I. Oszmán (uraik: 1281—1324.), az önállósult török emírség dinasztia-alapító uralkodójának utódai ekkor azonban még tehetetlenek voltak, Konstantinápollyal és a közeli szomszédos erődítményekkel szemben. Ebben az időben a kis-ázsiai szeldzsuk állam is lehanyatlott, és kisebbnagyobb önálló emirátusra tagolódott. Ez kiváló alkalomnak bizonyult a törökök számára, akik sikereiken felbuzdulva, két fronton kezdtek háborút. Hol a balkáni államok között, hol a szomszédos emírségekben dúló belviszályokat használták ki hatalmuk nyugati, illetve keleti irányú kiterjesztésére. A 40-es években már a Márvány-tenger teljes hosszában állnak szemben Bizánccal Rövid nyugalmi időszak következett, amelyet ismét az expanziós törekvések követtek. Hamarosan sor került a délnyugat felől szomszédos anatóliai Karászi emirátus egy részének bekebelezésére, ami gyakorlatilag már azt jelentette, hogy az oszmánok kijutottak az Égeitenger partjára, és elérték a Dardanellákat. 1352-ben a Dardanellák nyugati partján megszállták Tzympét, két év múlva pedig a földrengés pusztította Gallipolit (Gelibolu). Ezáltal megvetették lábukat Európában. A város (mármint Gallipoli), amelyet a bizánci császár engedett át oszmán megsegítőinek — az oszmán seregek ugyanis VI. (Kantakuzénosz) János császár kérésére keltek át Európába, hogy segítséget nyújtsanak neki riválisa, V. (Palailogosz) János ellen — a későbbiekben már a törökök Balkánra irányuló törekvéseinek bázisa lett. Ebben az időszakban alakult az oszmán szultánság első intézményrendszere, és természetesen létrejöttek egy állandó hadsereg alapjai is. Bár az új állam önállóságához ekkor már semmi kétség sem férhetett, fénye még csak ekkor csillant meg. Majd csak a XIV. század második felében kerül sor a balkáni terjeszkedésre és az igazi nagyhatalmi állam kialakulására. I. Murád (uralk. 1360— 1389.) korában, aki az Oszmánházi uralkodók között elsőként nevezi magát szultánnak, kezdetét veszi a balkáni államok folyamatos háborgatása, egyszersmind a törökök gyors terjeszkedése. Már 1361 táján elfoglalja Drinápolyt, s Edirne néven a birodalom európai székhelyévé, mintegy második fővárosává teszi. Ezzel egyidőben Trákia nagy része is a fennhatósága alá kerül, s hamarosan ez a terület lesz a nyugatra irányuló hadjáratok kiindulópontja. Méltó ellenfele nem lévén, rajtaütésszerű és elsöprő győzelmek egész sorozatával dicsekedhetett mind Macedóniában, mind pedig Bulgáriában. J. SZABÓ József (Folytatása holnapi számunkban) Lázár kenéz, freskóábrázolás a krusevaci Lazarica templomban 1599. június 25., vasárnap TÖRTÉNELEM ÉS MÍTOSZ A RIGÓMEZE CSATA ÚJVIDÉKI DÍSZBEMUTATÓJA A történelmet és a mítoszt ötvözi mai nézőpontból Zdavko Sotra A rigómezei csata című új játékfilmje, amelynek újvidéki díszbemutatóját tegnapelőtt este tartották meg az Arena moziban. A filmet, valamint az előadás után bemutatkozó rendezőt és a főszereplőket a közönség lelkesen fogadta. A rigómezei csata 600. évfordulójára alkotott film Ljubomir Simovic színműve alapján készült a Belgrádi televízió, a Feniks-film és a Centarium koprodukciójában, a legjelesebb színészgárdával rekordidő alatt, s a jelenlegi árakhoz képest viszonylag szerény beruházással. Zdravko Sotra egy nyilatkozatában azt mondta, hogy eredetileg tévéjátékot terveztek, de amikor elolvasta Ljubomir Simovic művét, azonnal filmként képzelte el. Tudta, hogy egyrészt az idő rövidsége és a rendelkezésre álló anyagi eszközök szabta feltételek miatt, másrészt a tudatban mélyen bevésődött mítosz szabad feldolgozásának kockázata következtében nem lesz könnyű vállalkozás, de belement, és később a forgatáson már nem volt idő bölcselkedésre. A film nem az évszázadokat meghatározó történelmi esemény krónikája, hanem a valóságban megtörténteknek és a legendának egyéni megközelítése, amelynek során a létezés értelnére keresi a választ, és azt sugallja, hogy jobb a hősi halál, mint a szégyenteljes élet. A film szerint a szerbek erkölcsi győzelmet arattak, nem saját maguknak, hanem Európa számára. A gondolatisággal együtt látványosságra is törekedett a rendező, s ez elsősorban a csatajelenetekben jutott kifejezésre. A film értékelésénél valószínűleg felvetődik a kérdés, mennyiben tért el a tényektől, és mit hagyott ki a népköltészetben tovább élő mítoszból, de ez elsősorban a közönséget érinti. Hogy mennyire fedi a közönség tudatában kialakult mélyen gyökerező víziót, a siker alapján lehet majd lemérni. A szokásosnál bizonyára gyorsabban, mert Sotra művét a napokban már bemutatja a televízió, és videokazettában is forgalmazzák már. A filmnek mintegy 100 munkatársa volt. A főszerepeket Miloš Zutió, Gorica Popovié, Vojislav Brajović, Žarko Lauševi.ć, Ljuba Tadić, Branislav Lečić, Svetozar Cvetković, Katarina Gojković, Predrag Lakovié alakítja. Operator Radoslav Vladlé. Zeneszerző Du&an Karuović. Díszlettervező Ale.ksanđar Mflović ős Milenko Jeremić. Jelmeztervező Biljana Dragović és Lji- Ijana Dragović. (i)