Magyar Szó, 2001. április (58. évfolyam, 76-99. szám)
2001-04-01 / 76. szám
2001. április 1., vasárnap A „fél szem” és a „bölcső” nélkül o któber óta egyértelművé vált a kezdeti lelkesedésben az éremnek erre az oldalára senki sem figyelt föl hogy nem elég megdönteni a régi hatalmat: az újnak tettekkel kell bizonyítania, hogy csakugyan az átfogó változások híve. Kis-Jugoszláviában megtörtént a demokratikus váltás, de a viszonyok nagyjából megmaradtak, a közgondolkodás túl lassan érlel kézzelfogható eredményeket, olyanokat, amelyek egy kissé megcsorbítanák ugyan az elképesztően nagyra tartott „nemzeti méltóság”-ot, de mindenképpen a szerencsétlen ország javára válnának. Kisjugoszlávia, bár káprázatos módon tért vissza a nemzetközi politikai porondra, továbbra is azoknak a rögeszméknek a túsza, amelyek miatt véres háborúk dúltak a Balkánon, s amelyek miatt a kiközösítettek sorsára jutott. A nehezen kieszközölt októberi váltás világszerte elismerő szavakat váltott ki, de a lelkesedés már alábbhagyott, mert Belgrád, új retorikával ugyan, de a régi viszonyulással igyekszik bizonyítani erőfeszítéseit. A világ egy kissé csalódott Kis-Jugoszlávia új embereiben. Vojislav Kostunica külföldi útja ma már nem számít világra szóló szenzációnak. Goran Svilanović külügyminiszter külföldi tárgyalása nem első oldalas hír a sajtóban, Zoran Đinđić szerb kormányfő külföldi lobbizásáróllegutóbb Washingtonban járt, s az országra nézve életbevágóan fontos segély folyósításáról próbálta meggyőzni az amerikai adminisztrációt és befolyásos szenátorokat) alig tesz említést a nemzetközi média. Kis-Jugoszláviának és vezetőinek egyszerűen hanyatlóban van a csillaguk, mert a váltás óta eltelt öt hónap után is csak magyarázkodásra készek, az elvárások teljesítésére viszont nem. A világ és Belgrád (eredményes) kapcsolatának próbaköve az ENSZ által alapított hágai nemzetközi törvényszék, amely következetesen követeli a háborús bűnökkel gyanúsítottak letartóztatását, kiadatását. Belgrád, de mindenekelőtt Vojislav Kostunica úgyszintén következetesen az alkotmányra és a törvényekre hivatkozik, amelyek állítólag nem teszik lehetővé az elvárások teljesítését. • Kostunica és pártjának álláspontja a hatalmon levő SZDE tömörülést is megosztotta, sőt a napokban arra késztette a jugoszláv, illetve a szerb elnök köré tömörülőket, hogy a nagy nyilvánosság előtt cáfolják meg egymás állításait. A kölcsönös vádaskodás, vagy ha úgy tetszik, az „egységes stratégiádból eredő nézeteltérés arra utal, hogy nincs már messze a szakadás. De erre lehet következtetni Kostunica szavaiból is, aki pártjának értekezletén a szövetségi (ha az ország nem hullik szét), illetve a szerbiai választásokra való fölkészülésre szólított föl. S ha az ország első számú embere sincs tisztában Kis-Jugoszlávia jövőjével, akkor elképzelhető, hogy mekkora a dilemma a nemzetköziek soraiban, vagy azokban az üzleti körökben, amelyek jugoszláviai beruházást fontolgatnak. Vojislav Kostunica nem is olyan régen a legerélyesebben elvetette a lehetőséget, hogy ő is (az ország nélkül maradt) Gorbacsov sorsára jut. Most, miután első ízben jelezte Kisjugoszlávia fölbomlásának eshetőségét, nyilván megbékélt a maradék ország széthullásának gondolatával, azzal a változattal, hogy - legalábbis a beavatottak ezt állítják - őt jelölik majd a nemzetközileg elismert Szerbia első elnökévé. S ha figyelembe vesszük a montenegrói történéseket, a déli köztársaság polgárainak hangulatát, akkor a szétválás nem is tűnik távoli időpontnak. Montenegróban április 22- én megejtik a parlamenti választásokat, s ha azok a várt eredménnyel zárulnak, júniusban már a független Montenegró kikiáltásáról szerveznek referendumot. Az igazság azonban megköveteli a következőket is: a nemzetközi közösség nincs elragadtatva Podgorica tervétől (a legbefolyásosabb fővárosok a demokratikus Jugoszláviában látnák legszívesebben a demokratikus Szerbiát és Montenegrót), de végső soron fejet hajt a népakaratnak. Ez pedig annyit tesz, hogy a nemzetközi közösség a demokratikus módon megejtett referendum kimenetele alapján független államnak ismeri el Montenegrót. S bár az októberi belgrádi változás után Podgorica harca meglehetősen kilátástalannak tűnt, időközben megváltozott a helyzet. Tekintélyes nemzetközi fórumok vélekednek kedvezően az önállósuló Montenegróról, sőt a brit parlament külügyi bizottsága máris arra szólította föl a Blair-kormányt, hogy készüljön föl Podgorica elismerésére. S ha csakugyan szétválás lesz a dolog vége (elemzők szerint a fölbomlás legfeljebb politikai ellenállásba, méltatlankodásba ütközhet), Szerbia nagyjából oda jut, ahonnan az államteremtő, a vezető és egyesítő küldetésére vonatkozó eszmékkel elindult. Természetesen azzal a különbséggel, hogy a saját területének vallhatja az 1918-ban okkupált Délvidéket (ahol a szerbek egyharmadát sem alkotják a lakosságnak), valamint azzal az eltéréssel, hogy 1999 közepe óta Kosovóban nem érvényesülhet szuverenitása. Szerbia és Vajdaság? Winston Churchill, az egyik legnagyobb brit államférfi próféta (is) volt. Átkozták is az utódállamokban, mert kertelés nélkül a szemükbe vágta: az 1918-ban történteket nem lett volna szabad megengedni. S lám, Dobrica Cosic, a „szerb nemzet atyja” csak részint bizonyult látnoknak. Ő ugyanis a 90-es évek elején azt állította, hogy Szerbia mindegyik háborút megnyeri, de mindegyik békét elveszti... Most - ha Dél-Szerbiát és Macedóniát nem vesszük figyelembe - a Balkánon béke honol. És Szerbia vesztésre áll, de nem a megnyert háborúk miatt, hanem téves, idejétmúlt politikája miatt, amelynek gyökérzetét és hajtásait máig sem irtották ki. Most Kosovo a tét, természetesen, és (talán) Bosznia keleti fele, a Szerb Köztársaság. A Daytonban megalkotott képződmnyt Belgrádban, ha nem is nyíltan, de Szerbia részeként tartják számon. A szerb entitás katonaságát a mai napig is Belgrád finanszírozza, s ez a tény, valamint a Belgrád és Banjaluka között aláírt, a kölcsönös kapcsolatokról szóló megállapodás távlati célokra utal. Egyelőre áthidalhatatlan akadály azonban az SFOR, a főmegbízott intézménye, a nemzetközi közösség. Ezek vetnek gátat a boszniai horvátok elé is, akik a szerbekhez hasonlóan az anyaország felé kacsingatnak. Zágráb azonban, Belgrádtól eltérően, a tisztes távolság megtartásának a híve. A legfájóbb pont Kosovo. A három dél-szerbiai községben (Bujanovac, Medveđa, Preševo) lassan rendeződik a helyzet, s a jugoszláv és a szerb erők szakaszosan visszatérnek a Kosovo körüli biztonsági övezetbe, a tartomány státusa azonban nagy kérdőjel. Belgrád, együttműködve a KFOR-ral és a nemzetközi közösséggel, abban reménykedik, hogy visszacsatolhatja a tartományt, az albánok pedig abban, hogy a nemzetköziek jelenléte évekig elhúzódik, s végül is kikiálthatják Kosovo függetlenségét. Belgrádi meglátás szerint a KFOR és az UNMIK tétlenül nézi a Kosovóban zajló etnikai tisztogatást (eddig állítólag 250 000 nem albán nemzetiségű hagyta el a tartományt abból a meggondolásból, hogy ily módon egyszerűbb lesz dönteni Kosovo státusáról. Úgyszintén belgrádi vád, hogy a nemzetközi közösség a horvátországi Krajina sorsát is a szerbek elüldözésével oldotta meg... Lehet, hogy ez igaz, Belgrádban azonban megfeledkeznek nemcsak az előzményekről, de arról a tényről is, hogy a boszniai Szerb Köztársaság is etnikai osztogatás eredményeként jött létre. Kelet-Boszniában, a Drina bal partján ugyanis a bosnyák lakosság alkotta a nagy többséget, 1995 nyara, illetve Dayton óta viszont az egész térség „szerb föld”. Kosovo, a „nemzet lelke”, a „bölcső” is szerb, csakhogy a lakosság nemzetiségi megoszlása réges-régen teljesen megváltozott. Emiatt és még száz más ok miatt tűnik nehézkesnek a „széles körű” autonómia, az albánok bekapcsolása a szerb politikai intézményrendszerbe, és végső soron a kantonizálás is, amely a tartomány fölosztását vetni előre. A kosovói albánok egyedüli megoldásként az önrendelkezést, a független Kosovo létrehozását fogadják el, s a történtek után a lehetséges változatként fölmerült föderális egység státusával sem érik be. igaz az állítás, miszerint a kosovói albánok legalább 30 éve, amontenegróiak (eleinte titokban, majd teljesen nyíltan) 10 éve lobbiznak a független Kosovóért, illetve Montenegróért, akkor az októberben részint „jó útra” tért jugoszláv és szerb politika legföljebb olyan képződményhez fűzhet reményeket, amelyről az örökké szivarfüstbe burkolózó Churchillnek lesújtó volt a véleménye. S amely a XX. századi szerb terjeszkedés után voltaképpen a lehetőségeket tükrözi, amitől azonban égnek áll a nemzet minden haja szála. HORVÁTH András : Hírügynökségi jelentések szerint Iliescu elnök atyai megértéssel fogadta a Hargita és Kovászna megyei románokat képviselő tizenegy kulturális, civil és szakmai szervezet küldöttségét és támogatásáról biztosította őket az általuk felvetett problémák megoldásához. Az elnöknél tett látogatás céljáról és lényegéről a lapok vérmérsékletük és politikai irányultságuk szerint ugyancsak eltérő kommentárokat közöltek. A mértéktartók szerint a Cotroceni palotában járt küldöttség „segítséget kért az államfőtől nemzeti önazonosságuk megőrzése és érvényesülése érdekében”. Nem véletlen a székelyföldi románok látogatásának időzítése pont akkorra, amikor a helyi közigazgatási törvény - többévi huzavona, átfogalmazás, kormányrendelettel megspékelés, látványos parlamenti kivonulás, tüntetés és tiltakozó nagygyűlés után - végre az államfő asztalára került az utolsó aláírás végett. Az a törvény, amely végre kimondja, hogy ott, ahol a kisebbség lélekszáma meghaladja a húsz százalékot, a lakosság használhatja anyanyelvét a hivatalokban, az ügyintézésben. Mindezt egy olyan országban, amelyben 19 hivatalosan elismert kisebbség él, és amelyben az alkotmány szentesíti az anyanyelv szabad használatának jogát. A nacionalista sajtó uszítása azonban megtette a magáét: „ráébresztette” a székelyföldi megyékben élő KÜLDÖTTSÉG JÁRT ILIESCUNÁL A román érzékenység (Kolozsvári tudósítónktól) románokat arra, hogy a magyar nyelv úgymond „hivatalossá tétele” veszélyezteti nemzeti önazonosságukat. Amire - természetesen és érthetően - ugyancsak érzékenyek. Ebből következően a tájékozatlan ezt hiheti, az identitás elvesztésének rájuk vetülő árnyéka megértést és rokonszenvet ébreszt az itt élő többi tizenkilenc kisebbségi iránt. Több megértést és empátiát azokkal szemben, akik immár emberöltőnyi idő óta kénytelenek elviselni az uralkodó többség önkényét, s érzékenyebben viszonyulnak a kisebbségi aggodalmak, a megmaradási törekvések iránt. Nos, az érzékenységgel nincs is hiba, az megvan, és gőgös sértettséget szül, amit ugyancsak roppant tudatosan sugall a fent említett média: mi vagyunk itthon, itt a mi nyelvünk a hivatalos, és mi irányítjuk az eseményeket a Székelyföldön és mindenütt! Ez az uralkodó érzékenysége. A zsoldosé, akit ide telepítettek, túlfizettek, mindenféle előnyökben részesítették, hogy uralkodjon a helyiek felett. Aki itt csak prefektus, polgármester, igazgató, vezető lehet. Akit azért telepítettek ide, az idegen környezetbe, hogy oldja a helyiek egységét, s uralkodjon a renitens, jámbornak tűnő, de bicskás, facsarintos székely fölött. Ezért kellett csendőrkaszárnya Sepsiszentgyörgyön, ortodox püspökség és katedrális Csíkszereda főterén, görög katolikus árvaház a székelyudvarhelyi Csereháton, és sokezer zsoldos, valahány vehető beosztásba. Az Isarescu-kormány 200 milliárd lej rendkívüli költségvetési támogatást szavaztatott meg a parlamenttel a Hargita és Kovászna megyei ortodox egyház áldásos nemzetmentő tevékenységének a felkarolására, a székely megyék románsága sajátos problémáinak megoldására. Most Iliescuékon a sor, erre figyelmeztetett a küldöttség. Amelynek tagjai között ott volt Kovászna megye két volt prefektusa (kormánymegbízott) is — mint fő elnyomott -, és azzal a reménnyel fordultak az államfőhöz, hogy „tesz valamit azért, hogy a két megye románjai ne érezzék magukat elhanyagolva a bukaresti hatalomtól”. A székelyföldi románok képviselőinek az államfővel folytatott megbeszélésén nem esett szó arról, hogy az elégedetlenek esetleg visszaköltözhetnének oda, ahonnan annak idején a Székelyföldre betelepültek. S ahol talán kevésbé éreznék magukat elhanyagolva. ORBÁN Ferenc Magyarna P ■j időszámítás kezdődött Oroszországban. Az újságírók egyetértenek abban, hogy ez az új időszámítás Putyin éveit jelenti az ország életében, véleményük csak abban tér el, hogy mikortól kezdődik ez az új időszámítás. Vannak, akik már 1999. augusztus 9-étől, attól a naptól akarják számítani ezt az új korszakot, amikor Jelcin Putyint kinevezte miniszterelnöknek, mások az év végétől, amikor Jelcin lemondott és a köztársasági elnök teendőit ideiglenesen Putyinra bízta. A korszak kezdetét legkésőbbre azok teszik, akik az új időszámítás kezdetének 2000. május 7-ét veszik, azt a napot, amikor Putyint elnöki tisztségébe beiktatták. Mi egy közbülső megoldást veszünk: úgy számítjuk, hogy a héten léptek az új korszak második évébe, vagyis az új időszámítás kezdetének 2000. március 26-át vesszük, azt a napot, amikor Putyint 69 százalékos részvétel mellett 52,52 százalékkal köztársasági elnökké választották. Ezt könynyen megtehetük, mert csak azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy Putyin valami újat hozott az ország életébe. Az ország vezetőinek jellemzésére még Gorbacsov idején - viccként - mesélték az alábbi elképzelt történetet. A végeláthatatlan szibériai tajgán megy a vonat, egyszer csak hirtelen fékezéssel leáll, mert nincs tovább sín. Lenin erre úgy reagál, hogy rohammunkát és kommunista szombatokat szervezve tovább építi a vasutat. Sztálin kiadja parancsba az NKVD-nek, hogy ennyi és ennyi munkásra, mérnökre, orvosra, szakácsra stb. van szükség és kényszermunkával tovább építi a vasutat. Brezsnyev megparancsolja, hogy húzzák be a függönyöket a vonat ablakain, és mindenki tegyen úgy, mintha a vonat tovább menne. Gorbacsov pedig kiparancsolja a vonat utasait, hogy szabadon és demokratikusan kiabálják: Nincsenek sínek. A történetet így lehetne folytatni. Jelcin nem vesz tudomást arról, hogy megállt a vonat, mert túl sokat barátkozott a vodkával vagy éppen túlságosan el van foglalva saját bajaival. Végre Putyin lesz az, aki vállalkozik a vonat építésére, pedig annyi a baj: késik a nyersanyag, nem tudják pontosan fizetni a munkásokat, előbb annyi mindent meg kell szervezni, rendet kell teremteni stb. A sodródás feltartóztatásának feladata várt elsősorban Putyinra. Gorbacsov ugyanis tényleg elég naivan azt hitte, hogy az országban minden másképp lesz - nemcsak a gazdaság fejlődése gyorsul fel és az államapparátus munkája lesz hatékonyabb, hanem az oroszok még kevesebbet is isznak -, ha megenged bizonyos demokratizálódást, lehetővé teszi, hogy az emberek szabadon kimondják véleményüket, így nem vette észre nemcsak azt, hogy ez a demokratizálódás hatalmának elvesztéséhez vezet, hanem még azt sem, hogy a Szovjetunió szétesésével jár. Ez azonban a tényen semmit sem változtat: ez a szétesés valamennyi utódállamban olyan visszaeséssel járt, hogy közülük még egy sem érte el a gorbacsovi korszak szintjét. És az igazi tragédia, hogy - a balti államokat leszámítva - egyikük sem találhat vigaszt sem a demokratikus fejlődés nyújtotta előnyökben (hisz megmaradt ugyanaz a szovjet bürokrácia, legtöbbször ugyanannak a pártfőtitkárnak az irányításával), sem a világgal való integrálódásban (hisz még az sem világos, hogyan és mikor történik ez az integrálódás). Jelcin pedig - a vodkával és betegségeivel gyorsítva - belerokkant abba, hogy tanácstalanul nézte a rendszerváltást követő hanyatlást és szétesést: az államapparátus már az aratást és az élelmiszereknek a városokba szállítását sem tudta megszervezni; a katonák éheztek, a munkások késve kapták vagy egyáltalán nem kapták a fizetéseket, a nyugdíjasok a nyugdíjakat; az országrészek teljesen önállósodtak részben kényszerből - mert nem számíthattak a központra -, részben lokális vagy nemzeti ambíciók hatására; elnökösködésének első éveiben az addig szilárd rubelt 2700 százalékos infláció váltotta fel, miközben hatalmas vagyonok keletkeztek a vállalatok széthúzásával, a szabad fosztogatással és tíz év alatt 150 milliárd dollárt loptak ki az országból. Ilyen helyzetben kellett rendet teremtenie Putyinnak. És ha ezt a rendcsinálást tekintjük legfőbb céljának, akkor a Putyin-korszakot miniszterelnökösködésének kezdetétől is számíthatjuk, hisz ehhez a miniszterelnökösködéshez kötődik az államapparátus és a gazdasági élet megszervezésének kezdete olyan látványos lépésekkel, mint a Jelcin idején tehetetlennek bizonyuló hadsereg képesítése a csecsenföldi háborúra, és a szétverése annak a majdnem a függetlenséggel felérő állapotnak, amelyigyelcin elment a szakadár mozgalmak leszerelése érdekében, és amelyet a békével semmit kezdeni nem tudó csecsen hadurak a szomszédok felé terjeszkedésre akartak kihasználni. Az elnöki poszt elfoglalása csak abból a szempontból jelentős, hogy megmutatta: Putyinnál ez a rendcsinálás már tudatos programmá vált. Az elnökválasztási kampányban és székfoglaló beszédében vázolta Ugyanis azt a programot, amely véget akar vetni annak, hogy Oroszország „szegény emberek rend nélküli gazdag országa”, amelynek kiindulópontja az állami irányítás javítása, mert „csak egy erős és hatékony állam képes szavatolni a vállalkozás szabadságát, az egyén és a társadalom szabadságát”. A program megvalósításában elmúlt hónapok jártak látványos húzásokkal is. A múlttal való kibéküléstől - vagyis a belső széthúzás egyik lényeges okának megszüntetésétől - azzal, hogy az egykori szovjet himnusz zenéjét tette új himnusszá, a vörös lobogót ismét a hadsereg zászlajává, de Nagy Péter fehér-kék-piros trikolórját az ország zászlajává, a cári kétfejű sast címerévé. Mert - Putyin megfogalmazásában - „Ha elfogadjuk, hogy nem használhatjuk az elmúlt korszak jelképeit, akkor azzal is egyet kellene értenünk, hogy apáink és anyáink felesleges, értelmetlen életet éltek”. Az államigazgatás átszervezésén át olyan intézkedésig, mint a parlament felsőházának átalakítása, olyan központosítással, amely az országot hét körzetre osztja; a duma hatalmának megnyirbálása olyannyira, hogy nemrégiben, amikor felvetették a bizalmi kérdést a kormány ellen, csak 127 szavazatot tudtak összegyűjteni; számos reform, köztük az adóreform, amely nemcsak a központosítást szolgálja (a begyűjtött adónak nem a fele, hanem csak 30 százaléka marad a régiókban), hanem az adózás korszerűsítését és az adózási fegyelem megteremtését is. Egész addig, hogy kérlelhetetlen harcot kezdett a Jelcin-korszakban annyira megerősödött oligarchia ellen, ami történelmi jelentőségű még akkor is, ha az egész vállalatok ellopásával, kedvezményes hitelekkel, adócsalással hihetetlen vagyont felhalmozó újgazdagok most a sajtószabadság veszélyeztetését, sőt diktatúrát emlegetnek. Az első eredmények és a hihetetlen nehézségek egyformán látszanak Putyin erőfeszítéseinek hatására. Az eredmények között első helyen kell említeni: megállt a gazdaság visszaesése és beindult az erőteljes növekedés. A gazdaság ugyanis még 1995-ben is 4, sőt 1996-ban 6 százalékkal visszaesett, majd az 1997. évi szerény - 0,8 százalékos - növekedést 1998-ban újabb - 4,6 százalékos - visszaesés követte. 1999-ben azonban már megindult - akkor 3,2 százalékos - a töretlen növekedés, 2000-ben jött a gazdasági csodaként emlegetett 7 százalékos - az ipari termelésnél még nagyobb — növekedés. Ezzel az infláció 2000-ben 20 százalékra, az idén 10 százalék körülire mérséklődése, a tőkekiáramlás havi 1,5 milliárd dollárról 200-300 millió dollárra mérséklése, a tíz év után először az idén többletet tervező költségvetés stb. Ugyanakkor az idei zord tél - az ország egyes részein 50 fokos hideggel - feltárt minden fogyatékosságot az elavult berendezésektől a szállítás akadozásáig. BÁLINT István Putyin évei KÜLPOLITIKA 3