Magyar Szó, 2001. április (58. évfolyam, 76-99. szám)

2001-04-01 / 76. szám

2001. április 1., vasárnap ­ A „fél szem” és a „bölcső” nélkül o­ któber óta egyértelművé vált­­ a kezdeti lelkesedésben az érem­nek erre az oldalára senki sem figyelt föl hogy nem elég megdönteni a régi hatalmat: az újnak tettekkel kell bizonyítania, hogy csakugyan az átfogó változások híve. Kis-Jugoszláviában meg­történt a demokratikus váltás, de a viszo­nyok nagyjából megmaradtak, a köz­­gondolkodás túl lassan érlel kézzelfog­ható eredményeket, olyanokat, amelyek egy kissé megcsorbítanák ugyan az elké­pesztően nagyra tartott „nemzeti méltó­­ság”-ot, de mindenképpen a szerencsét­len ország javára válnának. Kisjugoszlá­­via, bár káprázatos módon tért vissza a nemzetközi politikai porondra, tovább­ra is azoknak a rögeszméknek a túsza, amelyek miatt véres háborúk dúltak a Balkánon, s amelyek miatt a kiközösítet­tek sorsára jutott. A nehezen kieszközölt októberi váltás világszerte elismerő sza­vakat váltott ki, de a lelkesedés már alábbhagyott, mert Belgrád, új retoriká­val ugyan, de a régi viszonyulással igyek­szik bizonyítani erőfeszítéseit. A világ egy kissé csalódott Kis-Jugosz­lávia új embereiben. Vojislav Kostunica külföldi útja ma már nem számít világra szóló szenzációnak. Goran Svilanović külügyminiszter külföldi tárgyalása nem első oldalas hír a sajtóban, Zoran Đinđić szerb kormányfő külföldi lobbizásáról­­legutóbb Washingtonban járt, s az or­szágra nézve életbevágóan fontos segély folyósításáról próbálta meggyőzni az amerikai adminisztrációt és befolyásos szenátorokat) alig tesz említést a nem­zetközi média. Kis-Jugoszláviának és ve­zetőinek egyszerűen hanyatlóban van a csillaguk, mert a váltás óta eltelt öt hó­nap után is csak magyarázkodásra ké­szek, az elvárások teljesítésére viszont nem. A világ és Belgrád (eredményes) kapcsolatának próbaköve az ENSZ által alapított hágai nemzetközi törvényszék, amely következetesen követeli a hábo­rús bűnökkel gyanúsítottak letartóztatá­sát, kiadatását. Belgrád, de mindeneke­lőtt Vojislav Kostunica úgyszintén követ­kezetesen az alkotmányra és a törvé­nyekre hivatkozik, amelyek állítólag nem teszik lehetővé az elvárások teljesí­tését. • Kostunica és pártjának álláspontja a hatalmon levő SZDE tömörülést is meg­osztotta, sőt a napokban arra késztette a jugoszláv, illetve a szerb elnök köré tö­­mörülőket, hogy a nagy nyilvánosság előtt cáfolják meg egymás állításait. A kölcsönös vádaskodás, vagy ha úgy tet­szik, az „egységes stratégiádból eredő né­zeteltérés arra utal, hogy nincs már messze a szakadás. De erre lehet követ­keztetni Kostunica szavaiból is, aki pártjá­nak értekezletén a szövetségi (ha az or­szág nem hullik szét), illetve a szerbiai vá­lasztásokra való fölkészülésre szólított föl. S ha az ország első számú embere sincs tisztában Kis-Jugoszlávia jövőjével, akkor elképzelhető, hogy­ mekkora a dilemma a nemzetköziek soraiban, vagy azokban az üzleti körökben, amelyek jugoszláviai be­ruházást fontolgatnak. Vojislav Kostunica nem is olyan ré­gen a legerélyesebben elvetette a lehe­tőséget, hogy ő is (az ország nélkül ma­radt) Gorbacsov sorsára jut. Most, miu­tán első ízben jelezte Kisjugoszlávia föl­bomlásának eshetőségét, nyilván meg­békélt a maradék ország széthullásának gondolatával, azzal a változattal, hogy - legalábbis a beavatottak ezt állítják - őt jelölik majd a nemzetközileg elismert Szerbia első elnökévé. S ha figyelembe vesszük a montenegrói történéseket, a déli köztársaság polgárainak hangula­tát, akkor a szétválás nem is tűnik távoli időpontnak. Montenegróban április 22- én megejtik a parlamenti választásokat, s ha azok a várt eredménnyel zárulnak, júniusban már a független Montenegró kikiáltásáról szerveznek referendumot. Az igazság azonban megköveteli a követ­kezőket is: a nemzetközi közösség nincs elragadtatva Podgorica tervétől (a leg­befolyásosabb fővárosok a demokratikus Jugoszláviában látnák legszívesebben a demokratikus Szerbiát és Monteneg­rót), de végső soron fejet hajt a népaka­ratnak. Ez pedig annyit tesz, hogy a nemzetközi közösség a demokratikus módon megejtett referendum kimene­tele alapján független államnak ismeri el Montenegrót. S bár az októberi belg­rádi változás után Podgorica harca meg­lehetősen kilátástalannak tűnt, időköz­ben megváltozott a helyzet. Tekintélyes nemzetközi fórumok vélekednek kedve­zően az önállósuló Montenegróról, sőt a brit parlament külügyi bizottsága máris arra szólította föl a Blair-kormányt, hogy készüljön föl Podgorica elismerésére. S ha csakugyan szétválás lesz a dolog vége (elemzők szerint a fölbomlás legfel­jebb politikai ellenállásba, méltatlanko­dásba ütközhet), Szerbia nagyjából oda jut, ahonnan az államteremtő, a vezető és egyesítő küldetésére vonatkozó esz­mékkel elindult. Természetesen azzal a különbséggel, hogy a saját területének vallhatja az 1918-ban okkupált Délvidé­ket (ahol a szerbek egyharmadát sem al­kotják a lakosságnak), valamint azzal az eltéréssel, hogy 1999 közepe óta Kosovó­ban nem érvényesülhet szuverenitása. Szerbia és Vajdaság? Winston Churchill, az egyik legnagyobb brit ál­lamférfi próféta (is) volt. Átkozták is az utódállamokban, mert kertelés nélkül a szemükbe vágta: az 1918-ban történ­teket nem lett volna szabad megenged­ni. S lám, Dobrica Cosic, a „szerb nem­zet atyja” csak részint bizonyult látnok­nak. Ő ugyanis a 90-es évek elején azt állította, hogy Szerbia mindegyik hábo­rút megnyeri, de mindegyik békét el­veszti... Most - ha Dél-Szerbiát és Macedóni­át nem vesszük figyelembe - a Balkánon béke honol. És Szerbia vesztésre áll, de nem a megnyert háborúk miatt, hanem téves, idejétmúlt politikája miatt, amely­nek gyökérzetét és hajtásait máig sem ir­tották ki. Most Kosovo a tét, természetesen, és (talán) Bosznia keleti fele, a Szerb Köz­társaság. A Daytonban megalkotott kép­­ződm­­nyt Belgrádban, ha nem is nyíl­tan, de Szerbia részeként tartják szá­mon. A szerb entitás katonaságát a mai napig is Belgrád finanszírozza, s ez a tény, valamint a Belgrád és Banjaluka között aláírt, a kölcsönös kapcsolatokról szóló megállapodás távlati célokra utal. Egyelőre áthidalhatatlan akadály azon­ban az SFOR, a főmegbízott intézmé­nye, a nemzetközi közösség. Ezek vet­nek gátat a boszniai horvátok elé is, akik a szerbekhez hasonlóan az anyaország felé kacsingatnak. Zágráb azonban, Belgrádtól eltérően, a tisztes távolság megtartásának a híve. A legfájóbb pont Kosovo. A három dél-szerbiai községben (Bujanovac, Med­­veđa, Preševo) lassan rendeződik a hely­zet, s a jugoszláv és a szerb erők szaka­szosan visszatérnek a Kosovo körüli biz­tonsági övezetbe, a tartomány státusa azonban nagy kérdőjel. Belgrád, együtt­működve a KFOR-ral és a nemzetközi közösséggel, abban reménykedik, hogy visszacsatolhatja a tartományt, az albá­nok pedig abban, hogy a nemzetköziek jelenléte évekig elhúzódik, s végül is ki­kiálthatják Kosovo függetlenségét. Belg­rádi meglátás szerint a KFOR és az UN­MIK tétlenül nézi a Kosovóban zajló et­nikai tisztogatást (eddig állítólag 250 000 nem albán nemzetiségű hagyta el a tartományt­ abból a meggondolás­ból, hogy ily módon egyszerűbb lesz dönteni Kosovo státusáról. Úgyszintén belgrádi vád, hogy a nemzetközi közösség a horvát­országi Krajina sorsát is a szerbek elüldözésével oldotta meg... Lehet, hogy ez igaz, Belgrádban azonban megfeled­keznek nemcsak az előzményekről, de ar­ról a tényről is, hogy a boszniai Szerb Köz­társaság is etnikai osztogatás eredménye­ként jött létre. Kelet-Boszniában, a Drina bal partján ugyanis a bosnyák lakosság al­kotta a nagy többséget, 1995 nyara, illetve Dayton óta viszont az egész térség „szerb föld”. Kosovo, a „nemzet lelke”, a „böl­cső” is szerb, csakhogy a lakosság nemze­tiségi megoszlása réges-régen teljesen megváltozott. Emiatt és még száz más ok miatt tűnik nehézkesnek a „széles körű” autonómia, az albánok bekapcsolása a szerb politikai intézményrendszerbe, és végső soron a kantonizálás is, amely a tar­tomány fölosztását vetni előre. A kosovói albánok egyedüli megoldásként az ön­­rendelkezést, a független Kosovo létreho­zását fogadják el, s a történtek után a le­hetséges változatként fölmerült föderális egység státusával sem érik be.­­ igaz az állítás, miszerint a ko­sovói albánok legalább 30 éve, a­­montenegróiak (eleinte titok­ban, majd teljesen nyíltan) 10 éve lob­biznak a független Kosovóért, illetve Montenegróért, akkor az októberben részint „jó útra” tért jugoszláv és szerb politika legföljebb olyan képződmény­hez fűzhet reményeket, amelyről az örökké szivarfüstbe burkolózó Chur­­chillnek lesújtó volt a véleménye. S amely a XX. századi szerb terjeszkedés után voltaképpen a lehetőségeket tük­rözi, amitől azonban égnek áll a nemzet minden haja szála. HORVÁTH András : H­­írügynökségi jelentések szerint Iliescu elnök atyai megértéssel fogadta a Hargita és Ko­­vászna megyei románokat képviselő tizenegy kulturális, civil és szakmai szervezet küldöttségét és támogatásáról biztosította őket az általuk felvetett problémák megoldásához. Az elnöknél tett látoga­tás céljáról és lényegéről a lapok vérmérsékletük és politikai irányultságuk szerint ugyancsak eltérő kommentárokat közöltek. A mértéktartók szerint a Cotroceni palotában járt küldöttség „segítséget kért az államfőtől nemzeti önazonosságuk megőrzése és érvényesülése érdekében”. Nem véletlen a székely­­földi románok látogatásának időzítése pont akkor­ra, amikor a helyi közigazgatási törvény - többévi huzavona, átfogalmazás, kormányrendelettel megs­­pékelés, látványos parlamenti kivonulás, tüntetés és tiltakozó nagygyűlés után - végre az államfő asztalá­ra került az utolsó aláírás végett. Az a törvény, amely végre kimondja, hogy ott, ahol a kisebbség lé­lekszáma meghaladja a húsz százalékot, a lakosság használhatja anyanyelvét a hivatalokban, az ügyinté­zésben. Mindezt egy olyan országban, amelyben 19 hivatalosan elismert kisebbség él, és amelyben az al­kotmány szentesíti az anyanyelv szabad használatá­nak jogát. A nacionalista sajtó uszítása azonban megtette a magáét: „ráébresztette” a székelyföldi megyékben élő KÜLDÖTTSÉG JÁRT ILIESCUNÁL A román érzékenység (Kolozsvári tudósítónktól) románokat arra, hogy a magyar nyelv úgymond „hi­vatalossá tétele” veszélyezteti nemzeti önazonosságu­kat. Amire - természetesen és érthetően - ugyancsak érzékenyek. Ebből következően a tájékozatlan ezt hi­heti, az identitás elvesztésének rájuk vetülő árnyéka megértést és rokonszenvet ébreszt az itt élő többi ti­zenkilenc kisebbségi iránt. Több megértést és empá­tiát azokkal szemben, akik immár emberöltőnyi idő óta kénytelenek elviselni az uralkodó többség önké­nyét, s érzékenyebben viszonyulnak a kisebbségi ag­godalmak, a megmaradási törekvések iránt. Nos, az érzékenységgel nincs is hiba, az megvan, és gőgös sértettséget szül, amit ugyancsak roppant tudatosan sugall a fent említett média: mi vagyunk itthon, itt a mi nyelvünk a hivatalos, és mi irányítjuk az esemé­nyeket a Székelyföldön és mindenütt! Ez az uralkodó érzékenysége. A zsoldosé, akit ide telepítettek, túlfizettek, min­denféle előnyökben részesítették, hogy uralkodjon a helyiek felett. Aki itt csak prefektus, polgármester, igazgató, vezető lehet. Akit azért telepítettek ide, az idegen környezetbe, hogy oldja a helyiek egységét, s uralkodjon a renitens, jámbornak tűnő, de bicskás, facsarintos székely fölött. Ezért kellett csendőrkaszár­nya Sepsiszentgyörgyön, ortodox püspökség és ka­­tedrális Csíkszereda főterén, görög katolikus árvaház a székelyudvarhelyi Csereháton, és sokezer zsoldos, valahány vehető beosztásba. Az Isarescu-kormány 200 milliárd lej rendkívüli költségvetési támogatást sza­vaztatott meg a parlamenttel a Hargita és Kovászna megyei ortodox egyház áldásos nemzetmentő tevé­kenységének a felkarolására, a székely megyék ro­mánsága sajátos problémáinak megoldására. Most Iliescuékon a sor, erre figyelmeztetett a küldöttség. Amelynek tagjai között ott volt Kovászna megye két volt prefektusa (kormánymegbízott) is — mint fő el­nyomott -, és azzal a reménnyel fordultak az állam­főhöz, hogy „tesz valamit azért, hogy a két megye ro­mánjai ne érezzék magukat elhanyagolva a bukaresti hatalomtól”. A székelyföldi románok képviselőinek az állam­fővel folytatott megbeszélésén nem esett szó arról, hogy az elégedetlenek esetleg visszaköl­tözhetnének oda, ahonnan annak idején a Székely­földre betelepültek. S ahol talán kevésbé éreznék magukat elhanyagolva. ORBÁN Ferenc Magyarna P ■j időszámítás kezdődött Orosz­országban. Az újságírók egyet­értenek abban, hogy ez az új időszámítás Putyin éveit jelenti az or­szág életében, véleményük csak abban tér el, hogy mikortól kezdődik ez az új időszámítás. Vannak, akik már 1999. augusztus 9-étől, attól a naptól akarják számítani ezt az új korszakot, amikor Jelcin Putyint kinevezte miniszterel­nöknek, mások az év végétől, amikor Jelcin lemondott és a köztársasági el­nök teendőit ideiglenesen Putyinra bízta. A korszak kezdetét legkésőbbre azok teszik, akik az új időszámítás kez­detének 2000. május 7-ét veszik, azt a napot, amikor Putyint elnöki tisztségé­be beiktatták. Mi egy közbülső megol­dást veszünk: úgy számítjuk, hogy a hé­ten léptek az új korszak második évé­be, vagyis az új időszámítás kezdetének 2000. március 26-át vesszük, azt a na­pot, amikor Putyint 69 százalékos rész­vétel mellett 52,52 százalékkal köztár­sasági elnökké választották. Ezt köny­­nyen megtehe­tük, mert csak azt kíván­juk hangsúlyozni, hogy Putyin valami újat hozott az ország életébe. Az ország vezetőinek jellemzésére még Gorba­csov idején - viccként - mesélték az alábbi elképzelt történetet. A végelát­hatatlan szibériai tajgán megy a vonat, egyszer csak hirtelen fékezéssel leáll, mert nincs tovább sín. Lenin erre úgy reagál, hogy rohammunkát és kommu­nista szombatokat szervezve tovább építi a vasutat. Sztálin kiadja parancs­ba az NKVD-nek, hogy ennyi és ennyi munkásra, mérnökre, orvosra, szakács­ra stb. van szükség és kényszermunká­val tovább építi a vasutat. Brezsnyev megparancsolja, hogy húzzák be a füg­gönyöket a vonat ablakain, és minden­ki tegyen úgy, mintha a vonat tovább menne. Gorbacsov pedig kiparancsol­­ja a vonat utasait, hogy szabadon és de­mokratikusan kiabálják: Nincsenek sí­nek. A történetet így lehetne folytatni. Jelcin nem vesz tudomást arról, hogy megállt a vonat, mert túl sokat barát­kozott a vodkával vagy éppen túlságo­san el van foglalva saját bajaival. Végre Putyin lesz az, aki vállalkozik a vonat építésére, pedig annyi a baj: késik a nyersanyag, nem tudják pontosan fi­zetni a munkásokat, előbb annyi min­dent meg kell szervezni, rendet kell te­remteni stb. A sodródás feltartóztatásának fela­data várt elsősorban Putyinra. Gorbacsov ugyanis tényleg elég naivan azt hitte, hogy az országban minden másképp lesz - nemcsak a gaz­daság fejlődése gyorsul fel és az ál­lamapparátus munkája lesz hatéko­nyabb, hanem az oroszok még keve­sebbet is isznak -, ha megenged bizo­nyos demokratizálódást, lehetővé te­szi, hogy az emberek szabadon ki­mondják véleményüket, így nem vette észre nemcsak azt, hogy ez a demokra­tizálódás hatalmának elvesztéséhez ve­zet, hanem még azt sem, hogy a Szov­jetunió szétesésével jár. Ez azonban a tényen semmit sem változtat: ez a szét­esés valamennyi utódállamban olyan visszaeséssel járt, hogy közülük még egy sem érte el a gorbacsovi korszak szintjét. És az igazi tragédia, hogy - a balti államokat leszámítva - egyikük sem találhat vigaszt sem a demokrati­kus fejlődés nyújtotta előnyökben (hisz megmaradt ugyanaz a szovjet bü­rokrácia, legtöbbször ugyanannak a pártfőtitkárnak az irányításával), sem a világgal való integrálódásban (hisz még az sem világos, hogyan és mikor történik ez az integrálódás). Jelcin pe­dig - a vodkával és betegségeivel gyor­sítva - belerokkant abba, hogy tanács­talanul nézte a rendszerváltást követő hanyatlást és szétesést: az államappará­tus már az aratást és az élelmiszerek­nek a városokba szállítását sem tudta megszervezni; a katonák éheztek, a munkások késve kapták vagy egyálta­lán nem kapták a fizetéseket, a nyugdí­jasok a nyugdíjakat; az országrészek teljesen önállósodtak részben kény­szerből - mert nem számíthattak a köz­pontra -, részben lokális vagy nemzeti ambíciók hatására; elnökösködésének első éveiben az addig szilárd rubelt 2700 százalékos infláció váltotta fel, miközben hatalmas vagyonok kelet­keztek a vállalatok széthúzásával, a sza­bad fosztogatással és tíz év alatt 150 milliárd dollárt loptak ki az országból. I­lyen helyzetben kellett rendet te­remtenie Putyinnak. És ha ezt a­ rendcsinálást tekintjük legfőbb cél­jának, akkor a Putyin-korszakot minisz­­terelnökösködésének kezdetétől is szá­míthatjuk, hisz ehhez a miniszterelnö­­kösködéshez kötődik az államappará­tus és a gazdasági élet megszervezésé­nek kezdete olyan látványos lépések­kel, mint a Jelcin idején tehetetlennek bizonyuló hadsereg képesítése a cse­­csenföldi háborúra, és a szétverése an­nak a majdnem a függetlenséggel felé­rő állapotnak, amelyigyelcin elment a szakadár mozgalmak leszerelése érde­kében, és amelyet a békével semmit kezdeni nem tudó csecsen hadurak a szomszédok felé terjeszkedésre akar­tak kihasználni. Az elnöki poszt elfog­lalása csak abból a szempontból jelen­tős, hogy megmutatta: Putyinnál ez a rendcsinálás már tudatos programmá vált. Az elnökválasztási kampányban és székfoglaló beszédében vázolta Ugya­nis azt a programot, amely véget akar vetni annak, hogy Oroszország „sze­gény emberek rend nélküli gazdag or­szága”, amelynek kiindulópontja az ál­lami irányítás javítása, mert „csak egy erős és hatékony állam képes szavatol­ni a vállalkozás szabadságát, az egyén és a társadalom szabadságát”. A prog­ram megvalósításában elmúlt hóna­pok jártak látványos húzásokkal is. A múlttal való kibéküléstől - vagyis a bel­ső széthúzás egyik lényeges okának megszüntetésétől - azzal, hogy az egy­kori szovjet himnusz zenéjét tette új himnusszá, a vörös lobogót ismét a hadsereg zászlajává, de Nagy Péter fe­­hér-kék-piros trikolórját az ország zász­lajává, a cári kétfejű sast címerévé. Mert - Putyin megfogalmazásában - „Ha elfogadjuk, hogy nem használhat­juk az elmúlt korszak jelképeit, akkor azzal is egyet kellene értenünk, hogy apáink és anyáink felesleges, értelmet­len életet éltek”. Az államigazgatás át­szervezésén át olyan intézkedésig, mint a parlament felsőházának átalakí­tása, olyan központosítással, amely az országot hét körzetre osztja; a duma hatalmának megnyirbálása olyannyira, hogy nemrégiben, amikor felvetették a bizalmi kérdést a kormány ellen, csak 127 szavazatot tudtak összegyűjteni; számos reform, köztük az adóreform, amely nemcsak a központosítást szol­gálja (a begyűjtött adónak nem a fele, hanem csak 30 százaléka marad a régi­ókban), hanem az adózás korszerűsíté­sét és az adózási fegyelem megteremté­sét is. Egész addig, hogy kérlelhetetlen harcot kezdett a Jelcin-korszakban annyira megerősödött oligarchia ellen, ami történelmi jelentőségű még akkor is, ha az egész vállalatok ellopásával, kedvezményes hitelekkel, adócsalással hihetetlen vagyont felhalmozó újgazda­gok most a sajtószabadság veszélyezteté­sét, sőt diktatúrát emlegetnek. A­z első eredmények és a hihetet­len nehézségek egyformán lát­szanak Putyin erőfeszítéseinek hatására. Az eredmények között első helyen kell említeni: megállt a gazda­ság visszaesése és beindult az erőteljes növekedés. A gazdaság ugyanis még 1995-ben is 4, sőt 1996-ban 6 százalék­kal visszaesett, majd az 1997. évi sze­rény - 0,8 százalékos - növekedést 1998-ban újabb - 4,6 százalékos - visszaesés követte. 1999-ben azonban már megindult - akkor 3,2 százalékos - a töretlen növekedés, 2000-ben jött a gazdasági csodaként emlegetett 7 százalékos - az ipari termelésnél még nagyobb — növekedés. Ezzel az inflá­ció 2000-ben 20 százalékra, az idén 10 százalék körülire mérséklődése, a tőkekiáramlás havi 1,5 milliárd dol­lárról 200-300 millió dollárra mér­séklése, a tíz év után először az idén többletet tervező költségvetés stb. Ugyanakkor az idei zord tél - az or­szág egyes részein 50 fokos hideggel - feltárt minden fogyatékosságot az elavult berendezésektől a szállítás akadozásáig. BÁLINT István Putyin évei KÜLPOLITIKA 3

Next