Magyar Szó, 2003. május (60. évfolyam, 103-127. szám)

2003-05-03 / 103. szám

2003. május 3., 4., szombat-vasárnap MwSti­ kulfold@magyar-szo.co.yu KÜLFÖLD 3 „A KOMOLYABB HARCOKNAK VÉGE” Bush óvatos diadaltánca egy anyahajón Egyedülálló látványosságot szervezett a Fehér Ház az „iraki csata” fázisváltásának bejelentéséhez Tudósítónktól Washington, május 2. A jó öreg Viking farokkampója csak az utolsó, negyedik fékező acélsodronyt csípte el az Abraham Lincoln fedélzetén, ám a „jó öreg” másodpilóta így is diadal­masan mászhatott le teljes harci felszere­lésben a pilótakabinból, amelynek olda­lára a szokásjog szerint felfestették a re­pülőstiszt nevét és rangját: „George W. Bush főparancsnok”. Még soha nem landolt hivatal­ban lévő amerikai elnök egy repü­lőgép-anyahajó fedélzetén, és nem vezetett harci gépet, még a harcok befejezését kikiáltandó sem. A nemzetközi diplomácia és hadviselési szabályok értelmében teljesen jelentéktelen, sőt formális állami cselekedetnek nem számító esemény azonban korántsem a ka­tonai konvenciókat volt hivatott szolgálni, hanem George Bush po­litikai programját. Ahhoz pedig ennek az elnöknek a munkatársai valóban spektakulárisan értenek. A „helyszín”, az egyik legna­gyobb atommeghajtású repülő­gép-hordozó, a Csendes-óceán habjait szelte, mintegy 200 kilo­méterre a kaliforniai partoktól. Az Abraham Lincoln több mint 9 hó­napos és 2 millió kilométeres „vi­lág körüli” harci szolgálat után volt hazatérőben 5500 fős legény­ségével, akiknek családjában 150 bébi született, amióta a távollévő apák „Amerika védelmét és a vi­lágbéke ügyét szolgálták” (Bush szavai szerint) Afganisztánban és Irakban. George Bush a főparancsnoki induló üzemeire, a fedélzeti kifutópályán kiala­kított mintegy százméteres bevonulási fo­lyosón, az elnöki méltósághoz illő magá­nyában és a győztes hadvezéreknek kijáró pompával lépett a szónoki emelvényhez. A pilótaegyenruhát addigra piros nyak­kendővel felváltó államfő első mondatá­val deklarálta, hogy­ „Irakban befejeződ­tek a legnagyobb hadműveletek”. A 25 perces győzelmi beszéd kulisszá­iként az amerikai katonai hatalom leg­­impresszívebb háttere szolgált a szónok körül félkörben felálló mintegy kétezer fős közönséggel, akik ismét diadalra vit­ték egyenruhájukat és a Lincoln lobogó­ját. Bush a nemzet nevében megköszönte katonáinak „a szabadságért és a világbé­kéért vívott harcban” hozott áldozatot, elismerését fejezte ki hősiességükért, le­rótta kegyeletét az áldozatok emléke előtt és hosszasan ecsetelte, mit jelent a világ elnyomott népeinek a felszabadítás, az Egyesült Államok katonai hatalmával összefogva kivívott demokrácia. Külön megköszönte a harcokban is részvevő szö­vetségesek - az Egyesült Királyság, Auszt­rália és Lengyelország - katonáinak is a támogatást, valamint Donald Rumsfeld véderőminiszternek és Tommy Franks tá­bornoknak a háború sikeres lebonyolítá­sát. Köszönet hangzott el az iraki nép azon képviselői számára is, akik „üdvözöl­ték a(z amerikai) katonákat és csatlakoz­tak a felszabadítókhoz”. Bush kifejtette a modern harci tech­nológia előnyeit, amelyeknek következté­ben­­ a korábbi nagy háborúkhoz képest, amelyekben egy-egy egész népet kellett működésképtelenné tenni a bűnös rezsi­­mek megfékezéséhez - az iraki hadműve­let során lehetővé vált a civilek védelme, miközben a megdöntendő vezetők álltak a támadások célpontjában. Hosszasan beszélt arról is, hogy a glo­bális terror elleni háborúban az „iraki csata” csak egy epizód volt, de jelentősen hozzá fog járulni a végső sikerhez. Bush történelmi hátteret is adott a terrorizmus elleni háborúhoz meghirdetett elveihez: Franklin Roosevelt „négy szabadságát”, Harry Truman bekerítési doktrínáját és Ronald Reagan „gonosz birodalom elleni kihívását” sorakoztatta fel mint bizonyíté­kokat Amerikának a világszabadság mel­letti elkötelezettségére. Látványos hazatérés volt ez tehát, és az amerikai elnök csütörtöki bejelentése is inkább azt igyekezett demonstrálni, hogy az eddigi háborús hangulatot most a belpolitkára való összpon­tosítás váltja majd fel. Ennek meg­felelően Bush, az eddigi, halálosan komoly, elnöki arcjáték helyett visszatért a jóságos, barátságos, jó­kedvű, itt-ott bohóckodó önmagá­hoz. A belpolitikai színtéren teljes sikert aratott ez a megközelítés, mert az ellenzéki Demokrata Párt, hagyományaihoz méltóan, nem bí­rálta az elnököt diadalbeszéde nyomán. Megfigyelők ugyanakkor felhív­ják a figyelmet arra, hogy mennyire óvatos volt a Fehér Ház a beszéd szövegének megkomponálásával is. Bush akármennyire is szeretne a belpolitikára koncentrálni, nem hirdethette ki a háború végét, mert kénytelen nyitva hagyni az ajtót to­vábbi katonai akciók előtt, és mert egy formális „befejező aktus” jogi­lag és diplomáciailag is megakadá­lyozhatná azokat a lépéseket, ame­lyekre esetleg még hosszú ideig szükség lehet. Nem beszélve arról, hogy ha a háborúnak hivatalosan is vége lenne, akkor egy rakás olyan felelősség hárulna az USA-ra, amelyeknek az egyelőre nem kész eleget tenni, például a hadifoglyok szabadon bocsátása és az eltűnt ellenséges vezetők további üldözése. A háború leg­fontosabb okaként felhozott iraki tömeg­­pusztító fegyvereket sem találták még meg a győztesek, és ha most kimondanák a békét, akkor letennének arról a kizáró­lag önmaguk számára fenntartott jogról, hogy a megszállás szükségességére felho­zott fő érvet legalább utólag valahogy mégiscsak sikerüljön bizonyítani. Az elnök nem beszélt időtartamról, ám kormányának képviselői, névtelenül ugyan, de már elismerik, hogy az ameri­kai katonai jelenlétre legalább két évig szükség lesz Irakban. ■ PURGER Tibor Bush elnök teljes harci díszben a USS Abraham Lincoln fedélzetén ­ A diplomácia és a sajtó útvesztőiben Legija horvát útlevelének háttere Tudósítónktól A­z olvasó különben is sokszor kételkedik egyes „jól érte­sült” újságok szavahihetőségében, hát még azután, hogy Stipe Mesic horvát köztársasági elnök az osztrák külügy­miniszternek is felrótta a héten, hogy némely külföldi kézben levő horvát lap bírálat ürügyén „rendszeresen szemenszedett hazugságot terjeszt” a horvát hatalomról. Miután szerdán Beni­­ta Ferrero-Waldner zágrábi hivatalos látogatásán kölcsönösen megállapították, hogy semmilyen nyitott politikai kérdés nincs a folyamatosan fejlődő horvát-osztrák kapcsolatokban. Mesic arra is figyelmeztette az osztrák diplomácia vezetőjét, milyen kö­vetkezményei vannak, ha némely európai országban, így Auszt­riában is, támogatnak egyes horvát ellenzéki pártokat, és e pár­tok vezetői nem ugyanolyan üzeneteket kapnak, mint a horvát kormány. Történt pedig mindez mindjárt másnapján annak, hogy Ivica Racan horvát miniszterelnök kétnapos budapesti lá­togatásán magyar kollégájával, Medgyessy Péterrel tárgyalt, és megfigyelők nagyban találgatják, hogy az INA horvát kőolaj- és földgázipari vállalat egy részvénnyel több, mint 25 százalékának megvételére pályázó osztrák OMV-t vagy a magyar MOL Rt.-t vá­lasztja-e stratégiai partnerének Zágráb, amikor Ausztria az eddi­gi legnagyobb külföldi tőkebefektető Horvátországban. A sajtó szavahihetőségével kapcsolatos Mesic-Waldner purpar­­lé közvetve akár a Nációnál című zágrábi hírmagazinnak a mosta­ri horvát konzulátuson „nyoma veszett” ezernyi horvát útlevéllel kapcsolatos értesüléseire is vonatkoztatható. A Nációnál szerint ugyanis az éveken át Giro Grubisic (egykori slobostinai hentes) ve­zette mostari horvát konzulátuson 1993 és 2000 között két kézzel szórták a horvát személyi okmányokat, álnévre kiállított honleve­leket, útleveleket helyi és külföldi zsoldosoknak és „államalkotó” bűnözőknek, akiknek érdemeik voltak a bosznia-hercegovinai horvát állampolitikában, és nehezen hihető a horvát belügymi­nisztériumnak az a minap nyilvánosságra hozott állítása, hogy a diplomáciai tisztviselők tudta nélkül „elloptak” 950 horvát útleve­let. Mint ahogy nehezen hihető az is, hogy egyetlen horvát tit­kosszolgálatnak sem volt tudomása a Dindic-gyilkosság miatt körö­zött Milorad Lukovic Legija horvát útleveléről. A Nacionál értesü­lései szerint ugyanis a mostari horvát konzulátusnak feladata volt a Tudman-párt (HDZ) zágrábi központja titkos határozatainak megfelelően hamisított horvát okmányokkal ellátni a hercegovi­­nai Horvát Védelmi Tanácsban szolgált külföldi zsoldosokat és a horvát ttkosszolgálatok különféle nemzetiségű kémeit. Milorad Lukovic Legija esetében nem is volt szükség sok „horvátosításra”, mert ő Horvátországban, Glinában született szerb, és eredeti neve Milorad Ulemek volt - írta a Nácionál e­zet számában. A zágrábi hírmagazin tételesen felsorolta, hogy Lukovichoz hasonlóan jutott hamisított horvát személyi okmányokhoz még 1995-ben az azóta már gyilkosság áldozatává lett Veselin Mari­­nov bolgár kém például, aki a hágai elítélt, Mladen Naletilic Tuta büntetőszázadában biztonsági főnök volt; álnéven Naleti­lic barátja, Ivan Andabak tábornok is, aki ellen később kokain­csempészésért emeltek vádat Horvátországban; és Misic álnéven Marinov gyilkosa, Vinko Zuljevic Klica, a Horvát Védelmi Ta­nács különleges alakulatának egykori parancsnoka is. ■ SZ. REMETE Péter A május sem a régi! H­ol vannak már a harcos májusok! Európa történelmének egy hosszú idő­szakában a „reális szocializmus” tette tönkre a munkásosztálynak ezt a gazdag múltra visszatekintő harcos ünnepét azzal, hogy - unalmas előké­születekkel és fárasztó, elkedvetlenítő felvonulásokkal­­ a harcot a meglévő rend­szer öntömjénezésévé alakította át, feledtetve még azt is, hogy az egész mozgalom ideológiájának alapja „minden meglévőnek bírálata” volt. Újabban pedig a világ­ban lejátszódó változások másították meg teljes egészében. Elsősorban azzal, hogy súlyos csapást mértek az ezt a napot saját ünnepének választó munkásosztályra, amelyről Tamás Gáspár Miklós a Népszabadság május elsejei cikkében azt írta: „gazdaságilag létezik, de politikailag és szellemileg nem létezik”. Főleg annak ön­bizalmát kezdték ki: azt az osztályt, amely világot teremtő erőnek képzelte magát, és már világuralomra készült, a parasztság sorsá­ra juttatták. Ma ugyanis a fejlett országokban a nemzeti jövedelemnek egynegyedét sem termeli, és az aktív mun­kaerőnek egynegyedét sem teszi ki. És ami még nagyobb csapás önbizalmára: sok­szor az az érzése, hogy tulajdonképpen nincs is rá szükség, ma csak gondok forrá­sa, és ahol megmaradt, ott is a munkáját a robotok jobban és olcsóbban elvégez­nék, miközben neki magának örülnie kell, hogy­­ a robotokkal meg a világ annyi országában jelentkező olcsóbb munkaerővel való versenyében - legalább a mun­kahelyét megőrzi, még akkor is, ha ezért megszokott életszínvonalának állandó lejjebb szorításával fizet, így az idei május elseje már azt tudatosította, hogy az ipari munkásság utóvéd­harcokat folytat. Még a május elsejével egybefűződő „8 óra munka, 8 óra társadal­mi-kulturális élet és 8 óra pihenés” követeléssel kapcsolatban is. Mert a munkaidő terén forradalmi változások játszódtak le. Nemcsak a munkaidő hossza csökkent: ma Európában a legrövidebb heti munkaidő - a holland - mindössze 32 óra, ha­nem a „részmunka” terjedése megszokottá tette a rövidebb munkaidővel dolgo­zást is, a „távmunka” pedig megteremtette a tetszés szerinti munkaidőt. A tényle­ges helyzet azonban az, hogy a 8 órás munkaidőt már semmi sem szavatolja. Egy­részt a munkaidő - kényszerből vagy önként vállalva - lehet kisebb fizetéssel keve­sebb vagy lehet több. Másrészt a dolgozó sohasem lehet biztos abban, hogy jogát tiszteletben is tartják: Franciaországban a 40 órás munkahetet már 1936-ban beve­zették, a szocialista kormány 35 órás munkahetet hozott, mégis most május elsejé­re a szakszervezetek által készített kimutatás azt tanúsítja, hogy a mostani kormány általánosította a 41 órás munkahetet. Főleg a kisvállalatokban (amelyek 4,5 millió embert, a munkaerő 20 százalékát foglalkoztatják) kell belenyugodniuk abba, hogy munkaidejük a munkaadó kénye-kedve szerint alakul. Mert a munkásnak fél­nie kell a munkanélküliségtől (márciusban Franciaországban ismét 1 százalékkal nőtt a munkanélküliség, hogy ma az aktív munkaerő 9,3 százaléka legyen munka nélkül, de vannak még rosszabb helyzetben lévő országok is, nem is szólva a fejlő­dő országokról, ahol 30-40 százalékos a munkanélküliség). Félnie kell, hogy gyá­rát egyszerűen olcsóbb munkaerejű országba telepítik, holott máris engedménye­ket tett életszínvonala terhére: május elsejére számították ki a francia szakszerve­zetek, hogy a Balladur-kormány idején 1232 eurós átlagbér mára 1148 euróra csökkent, és ha nem tesznek semmit, 2020-ra 994 euró lesz. Mindemellett a május elsejét „létrehozó” munkásosztálynak bele kellett nyu­godnia, hogy a tömegmozgalmakban az ő szerepét más erők vették át. Az idei má­jus elseje is zömmel a hagyományos céloktól eltérő elképzelések jegyében folyt le. Arra is van példa, hogy megpróbálják megváltoztatni jellegét, mint Magyarorszá­gon „polgári majális” szervezésével. De jellemzőbb, hogy helyét általában a globa­lizálódás elleni, most a háborúellenes mozgalom vette át vagy azzal olvadt össze: az első május elsejei összecsapás - május elsejére virradó éjszaka Berlinben - a há­ború ellen tüntető fiatalokkal történt. Finnországban, Görögországban, Spanyol­­országban és sok más országban „békéért, foglalkoztatásért, nemet a háborúnak” jelszóval ünnepelték. Sok városban - például Prágában - a felvonulás háborúelle­nes tüntetéssé vált. De a hagyományos jellegét eddig legjobban megőrző Moszkvá­ban is „a szabadság eszméjéért, a háború és a nagytőke általi kizsákmányolás ellen” jelszóval már az új jelleggel összeolvadás jelei mutatkoztak. És az idei május tanúskodott még egy új jellenségről: abban a korban, amikor az ipari munkásságnak nem érdemes sztrájkolni, mert legfeljebb bezárják a gyá­rat, és az igazán hatásos eszköz az útlezárás vagy valami hasonló lett, vagy sztrájkol­ni csak a nagy zavart okozó közszolgálatokban - a közlekedéstől az egészségügyön át a tanügyig - érdemes, május elseje harciasságát a bérből élőket foglalkoztató problémák növelik. Az idén konkrétan: a nyugdíjak kérdése. A nyugdíjak megvé­dése volt a téma Ausztriában, a nyugdíjba vonulás korhatárának 65 évről 67-re nö­velése ellen tiltakoztak Németországban, és a tervezett nyugdíjreform elleni har­cot indították be Franciaországban. Ott ugyanis a kormány törölni akarja a még Chirac választási ígéretei között is szereplő 60 évvel nyugdíjba vonulás lehetőségét, és a teljes nyugdíjhoz szükséges korhatárt a mostani magánszektorban 40, közszol­gálatokban 37,5 évről 2020-ig fokozatosan 42 évre akarja növelni. Már május else­je a terv elleni tiltakozás jegyében telt el, de a tervezetnek május végén a parla­ment elé terjesztéséig számos tüntetést, sztrájkot, május 13-ára és 25-ére „országos akciónapot” jelentettek be. ■ BÁLINT István 'sZICQ A venezuelai Caracasban sem volt békésnek mondható a május 1-jei felvonulás: az ellenzék és szakszervezetek vezette felvonulást éberen figyelte a nemzeti gárda

Next