Magyar Szó, 2003. május (60. évfolyam, 103-127. szám)
2003-05-03 / 103. szám
2003. május 3., 4., szombat-vasárnap MwSti kulfold@magyar-szo.co.yu KÜLFÖLD 3 „A KOMOLYABB HARCOKNAK VÉGE” Bush óvatos diadaltánca egy anyahajón Egyedülálló látványosságot szervezett a Fehér Ház az „iraki csata” fázisváltásának bejelentéséhez Tudósítónktól Washington, május 2. A jó öreg Viking farokkampója csak az utolsó, negyedik fékező acélsodronyt csípte el az Abraham Lincoln fedélzetén, ám a „jó öreg” másodpilóta így is diadalmasan mászhatott le teljes harci felszerelésben a pilótakabinból, amelynek oldalára a szokásjog szerint felfestették a repülőstiszt nevét és rangját: „George W. Bush főparancsnok”. Még soha nem landolt hivatalban lévő amerikai elnök egy repülőgép-anyahajó fedélzetén, és nem vezetett harci gépet, még a harcok befejezését kikiáltandó sem. A nemzetközi diplomácia és hadviselési szabályok értelmében teljesen jelentéktelen, sőt formális állami cselekedetnek nem számító esemény azonban korántsem a katonai konvenciókat volt hivatott szolgálni, hanem George Bush politikai programját. Ahhoz pedig ennek az elnöknek a munkatársai valóban spektakulárisan értenek. A „helyszín”, az egyik legnagyobb atommeghajtású repülőgép-hordozó, a Csendes-óceán habjait szelte, mintegy 200 kilométerre a kaliforniai partoktól. Az Abraham Lincoln több mint 9 hónapos és 2 millió kilométeres „világ körüli” harci szolgálat után volt hazatérőben 5500 fős legénységével, akiknek családjában 150 bébi született, amióta a távollévő apák „Amerika védelmét és a világbéke ügyét szolgálták” (Bush szavai szerint) Afganisztánban és Irakban. George Bush a főparancsnoki induló üzemeire, a fedélzeti kifutópályán kialakított mintegy százméteres bevonulási folyosón, az elnöki méltósághoz illő magányában és a győztes hadvezéreknek kijáró pompával lépett a szónoki emelvényhez. A pilótaegyenruhát addigra piros nyakkendővel felváltó államfő első mondatával deklarálta, hogy „Irakban befejeződtek a legnagyobb hadműveletek”. A 25 perces győzelmi beszéd kulisszáiként az amerikai katonai hatalom legimpresszívebb háttere szolgált a szónok körül félkörben felálló mintegy kétezer fős közönséggel, akik ismét diadalra vitték egyenruhájukat és a Lincoln lobogóját. Bush a nemzet nevében megköszönte katonáinak „a szabadságért és a világbékéért vívott harcban” hozott áldozatot, elismerését fejezte ki hősiességükért, lerótta kegyeletét az áldozatok emléke előtt és hosszasan ecsetelte, mit jelent a világ elnyomott népeinek a felszabadítás, az Egyesült Államok katonai hatalmával összefogva kivívott demokrácia. Külön megköszönte a harcokban is részvevő szövetségesek - az Egyesült Királyság, Ausztrália és Lengyelország - katonáinak is a támogatást, valamint Donald Rumsfeld véderőminiszternek és Tommy Franks tábornoknak a háború sikeres lebonyolítását. Köszönet hangzott el az iraki nép azon képviselői számára is, akik „üdvözölték a(z amerikai) katonákat és csatlakoztak a felszabadítókhoz”. Bush kifejtette a modern harci technológia előnyeit, amelyeknek következtében a korábbi nagy háborúkhoz képest, amelyekben egy-egy egész népet kellett működésképtelenné tenni a bűnös rezsimek megfékezéséhez - az iraki hadművelet során lehetővé vált a civilek védelme, miközben a megdöntendő vezetők álltak a támadások célpontjában. Hosszasan beszélt arról is, hogy a globális terror elleni háborúban az „iraki csata” csak egy epizód volt, de jelentősen hozzá fog járulni a végső sikerhez. Bush történelmi hátteret is adott a terrorizmus elleni háborúhoz meghirdetett elveihez: Franklin Roosevelt „négy szabadságát”, Harry Truman bekerítési doktrínáját és Ronald Reagan „gonosz birodalom elleni kihívását” sorakoztatta fel mint bizonyítékokat Amerikának a világszabadság melletti elkötelezettségére. Látványos hazatérés volt ez tehát, és az amerikai elnök csütörtöki bejelentése is inkább azt igyekezett demonstrálni, hogy az eddigi háborús hangulatot most a belpolitkára való összpontosítás váltja majd fel. Ennek megfelelően Bush, az eddigi, halálosan komoly, elnöki arcjáték helyett visszatért a jóságos, barátságos, jókedvű, itt-ott bohóckodó önmagához. A belpolitikai színtéren teljes sikert aratott ez a megközelítés, mert az ellenzéki Demokrata Párt, hagyományaihoz méltóan, nem bírálta az elnököt diadalbeszéde nyomán. Megfigyelők ugyanakkor felhívják a figyelmet arra, hogy mennyire óvatos volt a Fehér Ház a beszéd szövegének megkomponálásával is. Bush akármennyire is szeretne a belpolitikára koncentrálni, nem hirdethette ki a háború végét, mert kénytelen nyitva hagyni az ajtót további katonai akciók előtt, és mert egy formális „befejező aktus” jogilag és diplomáciailag is megakadályozhatná azokat a lépéseket, amelyekre esetleg még hosszú ideig szükség lehet. Nem beszélve arról, hogy ha a háborúnak hivatalosan is vége lenne, akkor egy rakás olyan felelősség hárulna az USA-ra, amelyeknek az egyelőre nem kész eleget tenni, például a hadifoglyok szabadon bocsátása és az eltűnt ellenséges vezetők további üldözése. A háború legfontosabb okaként felhozott iraki tömegpusztító fegyvereket sem találták még meg a győztesek, és ha most kimondanák a békét, akkor letennének arról a kizárólag önmaguk számára fenntartott jogról, hogy a megszállás szükségességére felhozott fő érvet legalább utólag valahogy mégiscsak sikerüljön bizonyítani. Az elnök nem beszélt időtartamról, ám kormányának képviselői, névtelenül ugyan, de már elismerik, hogy az amerikai katonai jelenlétre legalább két évig szükség lesz Irakban. ■ PURGER Tibor Bush elnök teljes harci díszben a USS Abraham Lincoln fedélzetén A diplomácia és a sajtó útvesztőiben Legija horvát útlevelének háttere Tudósítónktól Az olvasó különben is sokszor kételkedik egyes „jól értesült” újságok szavahihetőségében, hát még azután, hogy Stipe Mesic horvát köztársasági elnök az osztrák külügyminiszternek is felrótta a héten, hogy némely külföldi kézben levő horvát lap bírálat ürügyén „rendszeresen szemenszedett hazugságot terjeszt” a horvát hatalomról. Miután szerdán Benita Ferrero-Waldner zágrábi hivatalos látogatásán kölcsönösen megállapították, hogy semmilyen nyitott politikai kérdés nincs a folyamatosan fejlődő horvát-osztrák kapcsolatokban. Mesic arra is figyelmeztette az osztrák diplomácia vezetőjét, milyen következményei vannak, ha némely európai országban, így Ausztriában is, támogatnak egyes horvát ellenzéki pártokat, és e pártok vezetői nem ugyanolyan üzeneteket kapnak, mint a horvát kormány. Történt pedig mindez mindjárt másnapján annak, hogy Ivica Racan horvát miniszterelnök kétnapos budapesti látogatásán magyar kollégájával, Medgyessy Péterrel tárgyalt, és megfigyelők nagyban találgatják, hogy az INA horvát kőolaj- és földgázipari vállalat egy részvénnyel több, mint 25 százalékának megvételére pályázó osztrák OMV-t vagy a magyar MOL Rt.-t választja-e stratégiai partnerének Zágráb, amikor Ausztria az eddigi legnagyobb külföldi tőkebefektető Horvátországban. A sajtó szavahihetőségével kapcsolatos Mesic-Waldner purparlé közvetve akár a Nációnál című zágrábi hírmagazinnak a mostari horvát konzulátuson „nyoma veszett” ezernyi horvát útlevéllel kapcsolatos értesüléseire is vonatkoztatható. A Nációnál szerint ugyanis az éveken át Giro Grubisic (egykori slobostinai hentes) vezette mostari horvát konzulátuson 1993 és 2000 között két kézzel szórták a horvát személyi okmányokat, álnévre kiállított honleveleket, útleveleket helyi és külföldi zsoldosoknak és „államalkotó” bűnözőknek, akiknek érdemeik voltak a bosznia-hercegovinai horvát állampolitikában, és nehezen hihető a horvát belügyminisztériumnak az a minap nyilvánosságra hozott állítása, hogy a diplomáciai tisztviselők tudta nélkül „elloptak” 950 horvát útlevelet. Mint ahogy nehezen hihető az is, hogy egyetlen horvát titkosszolgálatnak sem volt tudomása a Dindic-gyilkosság miatt körözött Milorad Lukovic Legija horvát útleveléről. A Nacionál értesülései szerint ugyanis a mostari horvát konzulátusnak feladata volt a Tudman-párt (HDZ) zágrábi központja titkos határozatainak megfelelően hamisított horvát okmányokkal ellátni a hercegovinai Horvát Védelmi Tanácsban szolgált külföldi zsoldosokat és a horvát ttkosszolgálatok különféle nemzetiségű kémeit. Milorad Lukovic Legija esetében nem is volt szükség sok „horvátosításra”, mert ő Horvátországban, Glinában született szerb, és eredeti neve Milorad Ulemek volt - írta a Nácionál ezet számában. A zágrábi hírmagazin tételesen felsorolta, hogy Lukovichoz hasonlóan jutott hamisított horvát személyi okmányokhoz még 1995-ben az azóta már gyilkosság áldozatává lett Veselin Marinov bolgár kém például, aki a hágai elítélt, Mladen Naletilic Tuta büntetőszázadában biztonsági főnök volt; álnéven Naletilic barátja, Ivan Andabak tábornok is, aki ellen később kokaincsempészésért emeltek vádat Horvátországban; és Misic álnéven Marinov gyilkosa, Vinko Zuljevic Klica, a Horvát Védelmi Tanács különleges alakulatának egykori parancsnoka is. ■ SZ. REMETE Péter A május sem a régi! Hol vannak már a harcos májusok! Európa történelmének egy hosszú időszakában a „reális szocializmus” tette tönkre a munkásosztálynak ezt a gazdag múltra visszatekintő harcos ünnepét azzal, hogy - unalmas előkészületekkel és fárasztó, elkedvetlenítő felvonulásokkal a harcot a meglévő rendszer öntömjénezésévé alakította át, feledtetve még azt is, hogy az egész mozgalom ideológiájának alapja „minden meglévőnek bírálata” volt. Újabban pedig a világban lejátszódó változások másították meg teljes egészében. Elsősorban azzal, hogy súlyos csapást mértek az ezt a napot saját ünnepének választó munkásosztályra, amelyről Tamás Gáspár Miklós a Népszabadság május elsejei cikkében azt írta: „gazdaságilag létezik, de politikailag és szellemileg nem létezik”. Főleg annak önbizalmát kezdték ki: azt az osztályt, amely világot teremtő erőnek képzelte magát, és már világuralomra készült, a parasztság sorsára juttatták. Ma ugyanis a fejlett országokban a nemzeti jövedelemnek egynegyedét sem termeli, és az aktív munkaerőnek egynegyedét sem teszi ki. És ami még nagyobb csapás önbizalmára: sokszor az az érzése, hogy tulajdonképpen nincs is rá szükség, ma csak gondok forrása, és ahol megmaradt, ott is a munkáját a robotok jobban és olcsóbban elvégeznék, miközben neki magának örülnie kell, hogy a robotokkal meg a világ annyi országában jelentkező olcsóbb munkaerővel való versenyében - legalább a munkahelyét megőrzi, még akkor is, ha ezért megszokott életszínvonalának állandó lejjebb szorításával fizet, így az idei május elseje már azt tudatosította, hogy az ipari munkásság utóvédharcokat folytat. Még a május elsejével egybefűződő „8 óra munka, 8 óra társadalmi-kulturális élet és 8 óra pihenés” követeléssel kapcsolatban is. Mert a munkaidő terén forradalmi változások játszódtak le. Nemcsak a munkaidő hossza csökkent: ma Európában a legrövidebb heti munkaidő - a holland - mindössze 32 óra, hanem a „részmunka” terjedése megszokottá tette a rövidebb munkaidővel dolgozást is, a „távmunka” pedig megteremtette a tetszés szerinti munkaidőt. A tényleges helyzet azonban az, hogy a 8 órás munkaidőt már semmi sem szavatolja. Egyrészt a munkaidő - kényszerből vagy önként vállalva - lehet kisebb fizetéssel kevesebb vagy lehet több. Másrészt a dolgozó sohasem lehet biztos abban, hogy jogát tiszteletben is tartják: Franciaországban a 40 órás munkahetet már 1936-ban bevezették, a szocialista kormány 35 órás munkahetet hozott, mégis most május elsejére a szakszervezetek által készített kimutatás azt tanúsítja, hogy a mostani kormány általánosította a 41 órás munkahetet. Főleg a kisvállalatokban (amelyek 4,5 millió embert, a munkaerő 20 százalékát foglalkoztatják) kell belenyugodniuk abba, hogy munkaidejük a munkaadó kénye-kedve szerint alakul. Mert a munkásnak félnie kell a munkanélküliségtől (márciusban Franciaországban ismét 1 százalékkal nőtt a munkanélküliség, hogy ma az aktív munkaerő 9,3 százaléka legyen munka nélkül, de vannak még rosszabb helyzetben lévő országok is, nem is szólva a fejlődő országokról, ahol 30-40 százalékos a munkanélküliség). Félnie kell, hogy gyárát egyszerűen olcsóbb munkaerejű országba telepítik, holott máris engedményeket tett életszínvonala terhére: május elsejére számították ki a francia szakszervezetek, hogy a Balladur-kormány idején 1232 eurós átlagbér mára 1148 euróra csökkent, és ha nem tesznek semmit, 2020-ra 994 euró lesz. Mindemellett a május elsejét „létrehozó” munkásosztálynak bele kellett nyugodnia, hogy a tömegmozgalmakban az ő szerepét más erők vették át. Az idei május elseje is zömmel a hagyományos céloktól eltérő elképzelések jegyében folyt le. Arra is van példa, hogy megpróbálják megváltoztatni jellegét, mint Magyarországon „polgári majális” szervezésével. De jellemzőbb, hogy helyét általában a globalizálódás elleni, most a háborúellenes mozgalom vette át vagy azzal olvadt össze: az első május elsejei összecsapás - május elsejére virradó éjszaka Berlinben - a háború ellen tüntető fiatalokkal történt. Finnországban, Görögországban, Spanyolországban és sok más országban „békéért, foglalkoztatásért, nemet a háborúnak” jelszóval ünnepelték. Sok városban - például Prágában - a felvonulás háborúellenes tüntetéssé vált. De a hagyományos jellegét eddig legjobban megőrző Moszkvában is „a szabadság eszméjéért, a háború és a nagytőke általi kizsákmányolás ellen” jelszóval már az új jelleggel összeolvadás jelei mutatkoztak. És az idei május tanúskodott még egy új jellenségről: abban a korban, amikor az ipari munkásságnak nem érdemes sztrájkolni, mert legfeljebb bezárják a gyárat, és az igazán hatásos eszköz az útlezárás vagy valami hasonló lett, vagy sztrájkolni csak a nagy zavart okozó közszolgálatokban - a közlekedéstől az egészségügyön át a tanügyig - érdemes, május elseje harciasságát a bérből élőket foglalkoztató problémák növelik. Az idén konkrétan: a nyugdíjak kérdése. A nyugdíjak megvédése volt a téma Ausztriában, a nyugdíjba vonulás korhatárának 65 évről 67-re növelése ellen tiltakoztak Németországban, és a tervezett nyugdíjreform elleni harcot indították be Franciaországban. Ott ugyanis a kormány törölni akarja a még Chirac választási ígéretei között is szereplő 60 évvel nyugdíjba vonulás lehetőségét, és a teljes nyugdíjhoz szükséges korhatárt a mostani magánszektorban 40, közszolgálatokban 37,5 évről 2020-ig fokozatosan 42 évre akarja növelni. Már május elseje a terv elleni tiltakozás jegyében telt el, de a tervezetnek május végén a parlament elé terjesztéséig számos tüntetést, sztrájkot, május 13-ára és 25-ére „országos akciónapot” jelentettek be. ■ BÁLINT István 'sZICQ A venezuelai Caracasban sem volt békésnek mondható a május 1-jei felvonulás: az ellenzék és szakszervezetek vezette felvonulást éberen figyelte a nemzeti gárda