Magyar Szó, 2010. december (67. évfolyam, 281-306. szám)
2010-12-31 / 306. szám
MACMRSÖ 2010. december 31., 2011. január 1., 2., 3. iUTfliirni....r í.irtiHrnii.rniwiininTirir>ira'raiiiriinirMB»iiwrii»fnrri«iwynT~Tiniw»w»rir^^ Etelka belgrádi meccse 1956. április 24-én a budapesti Népstadionban ünnepeltek. De nem a meccs végén örültek (amely egyébként is döntetlennel végződött), hanem az elején. Tízezrek zarándokoltak ide, hogy személyesen éljék át egy rémséges korszak jelképes végét, és a béke, a megértés reményével a szívükben éltessék a jószomszédi barátságot, a sport által is kifejezett közös sorsot. A nyár ugyan hozott némi hazai izgalmat, politikai lázrohamot, de a nemzetközi palackot már kinyitották, s mindenki úgy vette: azt visszazárni többé nem lehet. És akkor eljutott hozzám a hír: a jugoszláv-magyar labdarúgó-mérkőzés visszavágóját szeptember 16-án játsszák Belgrádban, a Néphadsereg Stadionban, s a nagy eseményre talán ezer magyar szurkolót kiengednek. Nem volt ember, aki a mieink gigantikus sztárjait nem tudta volna akár álmában is felmondani: Grosics, Bozsik, Sándor Csikor, Kocsis, Hidegkúti, Puskás, Czibor... A következő hírt már egyenesen nekem, a kecskeméti megyei lap gyakornokának címezték. A Novi Sad-i (újvidéki) Magyar Szó szerkesztősége testületileg meghívja a nagy eseményre a szomszédos Bács- Kiskun megyei Népújság munkatársait. „Ünnepeljük közösen a jó jövőt!" Fiatalember, lényegében gyerek voltam, éppen túl az érettségin, a belpolitikai rovatban. Először azt hittem, a sok jelentkező miatt be sem férek az utazó keretbe. Azonban már másnap kitűnt: az idősebb zsuriális katonák, a sok politikai hercehurcát megélt újságírók nem merték kockáztatni az egzisztenciájukat, tehát elálltak az úttól. Az országos pártközpontból, a megyei pártbizottságról pedig erre vonatkozóan nem érkezett semmiféle eligazítás, sem ösztönzés, sem tiltás, tehát úgy gondolták: jobb a békesség. Hogy az Ikarus busz ülései ne álljanak üresen, és a főszerkesztő az immár nemzetközi meghívássá minősült szívélyes invitálásnak rendben eleget tegyen, kinyitotta a belgrádi ajtót a kiadóhivatal dolgozói előtt. És előttem. Volt közöttünk még egy jelentkezett újságíró, pontosabban a lap bajai tudósítónője, aki, miként én, így bekerülhetett a kontingensbe. Engem két szempont vezetett, amikor személyes kihallgatást kértem a főszerkesztőtől. Miután négy nap szabadságot kellett kivennem, munkaadóm írásban engedélyezte a távollétemet. Ez ugyan formalitás volt, de ezt követelte a rend. Másodszor, apám józan tanácsát megfogadva, beavattam főnökömet családi ügyeimbe. Hogy anyai nagymamám még az Osztrák- Magyar Monarchiában, a Belgráddal szemközti Duna-parti Pancsován született, de 1903-ban Magyarországra jött, férjhez a nagyapámhoz. És így esett, hogy az édesanyám kislány korában többször megfordult belgrádi rokonainál. Őket aztán az ottani jobboldali, sőt fasiszta milicisták mind egy szálig kiirtották, és róluk azóta sem kaptunk semmilyen hírt. - Elképzelhető - mondtam tehát a főszerkesztőnek -, hogy Belgrádban némi kérdezősködés után valamit mégis megtudok róluk. De nem szeretnék úgy elutazni, hogy önt ne tájékoztassam legalább a szándékomról. Fogalmam sem volt, hogy közlésemmel jót vagy rosszat tettem-e magamnak. De fiatal voltam, tapasztalatlan, a társadalmi gépezet működését nemigen ismertem. Hajnali öt órakor indult a busz a szerkesztőség elől. Édesanyám kísért ki, innen ment a piacra bevásárolni. Egy kis cédulán leírt nekem két-három belgrádi utcanevet, azokét, ahol sok-sok éve megfordult. „Talán” - tette hozzá reménykedve. Szegedig a busz afféle családias kiránduló járműhöz vált hasonlatossá. Mint amikor a falusi téesz-tagok Lillafüredre utaznak. A csomagokból előkerültek a hajnali sütésű rántott húsok és a frissen megszegett kenyerek, zamatos paprikákba haraphattunk, és többféle pompás gyümölcs közül válogattunk. A határátlépést jóformán észre sem vettük, csak a magyar és jugó zászlók nagy száma tűnt fel és a kétnyelvű feliratok Puskás és Czibor arcnyomataival, Böbék és Veselinovic képeivel. Újvidéken az Ikarus a Magyar Szó épülete elé gördült. Azok a kollégák, akik ráértek, lejöttek elénk, aztán az ebédlőjükben kávéval, kakaós süteménnyel kínáltak bennünket. S mindenkit megajándékoztak egy-egy friss Magyar Szóval, benne a bőséges sportrovattal és a mérkőzésről szóló jóslatokkal. Ezen a szakmai beszélgetésen a bajai tudósítónővel hirtelen főszereplőkké léptünk elő. Nem akartuk kiadni az igazságot, hogy az idősebb kollégák egyszerűen nem mertek eljönni. Az elmúlt években olyan mélyre hatolt a Tito-ellenes méreg az emberek tudatában, s olyan kevés idő telt el az SZKP XX. kongresszusa óta, hogy a béke és a barátság patikaszere még biztosan nem hatolt be az agyszövetekbe, s a gyógyerő aligha érte el a lelkeket. Nem beszélve arról, hogy bármelyik percben visszaállhat a régi gyakorlat, s folytatódik az, ami már megtörtént velünk. Belgrádig egymás mellett ültünk Sajgó Etelkával. Idősebb volt nálam, talán tíz esztendővel. Kicseréltük benyomásainkat, meglátásainkat az újvidéki látogatásról, s elmondtuk: telve vagyunk kíváncsisággal, hogy megismerjük Belgrádot, benézhessünk az üzletekbe, s lássuk az életet. És ha áttétellel is, érezzük a munkásigazgatás hangulatát. Etelka sótlan, kissé szorongó, mindenesetre unalmas nőnek tűnt föl nekem. Vesztemre megkérdeztem, mi hozta az újságírói pályára. Szűkszavúan szólt a családjáról, fogorvos apjáról, akit Erdélyben megöltek, énektanárnő anyjáról, aki a háború után valamilyen furcsa, ám rapid mérgezésben meghalt. Őt egy darabig a rokonai nevelték, nagybátyja tekintélyes mezőgazdasági újságíró volt, de szigorúan csak szakmai cikkeket írt. Nevelőszüleivel ugyan nem volt felhőtlen a viszonya, tehát amint megtehette, el is költözött tőlük. De mégis elfogadta a búcsúajándékot: hagyta, hogy a „zord rokon” besegítse a Bács megyei újsághoz. A státus rangja egy fokozattal alacsonyabb volt, mint az én gyakornoki beosztásom, de ez őt nem zavarta, mert cserébe megőrizhette önállóságát, s ez kielégítette. Etelka nem volt eszes és érdekes személyiség, s amint lehetett, átültem a busz hátsó traktusába néhány röhögcsélő könyvelőnő közé. Az IBUSZ utazási irodánál még Kecskeméten beválthattunk fejenként ezer forintot, ami azért nem volt kis pénz, mert például az én havi fizetésem, prémiummal, ezerkétszáz forint volt. Erre jött az a borítékocska, amit a Magyar Szó szerkesztőségétől kaptunk a szolidaritás jegyében, dinárban. A mellettem ülő könyvelő asszonyok rögtön át is számították az ajándékot. Az egyenként 250 forintot ért. Vagyis amikor egy út menti csárdánál megálltunk, bátran rendelhettünk magunknak egy kávét. Csak éppen azt nem tudtuk, hogy Jugóban a kávén általában török módit értenek. Ezzel a gőgös magyarok egyszer s mindenkorra le is szoktak a balkáni receptről. Belgrád valamivel kisebb volt, mint Budapest, de forgalmas és dinamikus város. Sok új épületet láttunk, rendezett házakat, modern megoldásokat. Érezhető volt, hogy valamivel délebbre vagyunk, mint mondjuk Kecskemét, s a nyár, az ősz itt melegebb az otthon megszokottnál. Idegenvezetőnk egy kis utcába irányította a buszunkat, itt némi sorban állás, huzavona után megkaptuk a stadionba szóló belépőjegyeket. - Magát érdekli a mérkőzés? - kérdezte tőlem Etelka. - Nem - feleltem lakonikus rövidséggel. - Eladhatnánk a jegyeinket - lepett meg ötletével a kolléganő. Etelka, számomra vonzó energiával, a tettek mezejére lépett. Villámgyorsan lebonyolította az üzletet. Ez némi fekete felárral ezer-ezer dinárt hozott. A város a másnapi meccs lázában égett. Mindenütt plakátok, transzparensek, a város több pontján hangszórók adtak tájékoztatást. Már esteledett. Magyar rendszámú buszunk átszelte a várost, és a Száva torkolatánál levő szigetre hajtott. Itt volt a szállásunk: sorompós kerítés mögött 25-30 kis puritán fabódé állt az árnyas fák és a kissé hervatag bokrok között. Bent két egyszerű ágy rendesen megvetve, középen kis mosdókagylóval, villanyvilágítással, egészen tűrhető módon. A kicsomagolásra, a pihenésre szűk órányi időt kaptunk, s máris együtt vonultunk át a sziget csúcsán kialakított szabadtéri vendéglőbe. Akárha Bugacon lettünk volna. Legföljebb itt a cigányok fúvós hangszereiken erős balkáni muzsikát játszottak. A koszt, kemény sült hús ragacsos rizzsel, a saláta meg csípős volt és túlzottan hagymás. Aki kért, mindenből hoztak repetát. A borból viszont sokat adtak. Húsz perccel az utolsó falat után már táncoltak a magyar vándorok és a szerb törzsvendégek, további húsz perc után egymással. Valami egészen különös testvéri hangulat ereszkedett alá a langymeleg szeptemberi égből. Lélekben már sokan ott voltak a másnapi mérkőzésen, s ki Puskással, Cziborral, ki Zebeccel, Boškovval rúgta a labdát a zöld gyepen, és a lelátóról kiabálta: hajrá, magyarok, gyerünk, „plávik”! Aztán a nagy barátságban asztalokat toltak össze. Már egyetlen nép itta itt a barátság, a közös végzet és a béke örömének korát. Én is felkértem egy lányt a barátnői mellől. Sudár teremtés volt, régimódi hosszú hajjal. Magyarul mondta meg a nevét: Szécsényi Évának hívták. „Csak egyszerűen csé betűvel” - tette hozzá. Nevetett. Négy lány, hajdani iskolatársak együtt jöttek fel a meccsre Alibunárról. Ilyen alkalom csak egy adódik az évszázadban, nekik ezt muszáj lesz megnézniük. Ők is itt laknak a Száva-szigeten kialakított partizántáborban, mert tanultam meg - közölte -: Jugoszláviában sok minden „partizán”: futballcsapat, táblás csokoládé, textilgyár. Felnevettem, s javasoltam, ha már egy helyen lakunk, menjünk el sétálni. Szeptember van, gyönyörűen fényes az ég, s ha már Széchenyi kortársánál, Petőfinél bevált: nézzünk csillagokat. Éva elfogadta a javaslatomat. Címet cseréltünk, bár hozzátette: lehet, hogy tíz nap múlva felveszik a kragujeváci járműipari főiskolára, de sebaj, a posta oda is jár, s ha én írok neki, ő azonnal válaszol. Sokáig csókolóztunk édes bódulattal. Kértem, másnap, a mérkőzés előtt, menjünk be együtt Belgrádba, anyámnak szeretnék vásárolni néhány nejlonharisnyát (ilyesmi Magyarországon egyáltalán nem volt kapható), magunknak egy-két kiló narancsot (én például friss, igazi gyümölcsöt még soha nem láttamettem), apámnak meg egy valódi, tintás töltőtollat, lehetőleg ismert márkából. Felvetettem, hogy kalauzolásával elmennék az Avala térre, ahol az édesanyám kislány korában néhány hetet eltöltött a rokonainál. A cikk szerzője, a Remény című folyóirat alapító főszerkesztője 2010 márciusában, a magyar sajtó napja alkalmából a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) által alapított Aranytoll díjban részesült. De egyik programból sem lett semmi. Szécsényi Éva másnap a barátnőivel vágott neki a fővárosnak. Ha már így alakult, reggel azt gondoltam, Sajgó Etelkához csatlakozom. Ő bizonyára szívesen vásárol majd magának az ezer-egynéhány dinárjából ezt meg azt. Kiderült azonban: kolléganőm nem töltötte az éjszakát a szigeti bungalóban. Szobatársnője, a kecskeméti bérszámfejtő kuncogott egy sort, mondván: már a vacsoráról is hiányzott, bizonyára táplálóbb fogásra akadt, hehe... Valaki hozzátette: a világért se izguljunk, a meccsre bizonyára befut. Nekem kellett elmondanom: Etelka semmiképpen nem jön a stadionba, belépőjegyeinket együtt adtuk el még tegnap, így aztán magányosan indultam a belgrádi kalandra. Megvettem, amit akartam, s mert még futotta a pénzemből, kiválasztottam valahol egy szép, hófehér nejloninget, máshol pedig egy PVC-ből készített pofás kézirattartót. A teret, az utcát, ahol valaha a rokonaim laktak, nemcsak lebontották, hanem a házak helyén lakótelepet építettek. Elég csúnyácska lakótelepet. A megbeszélt helyen a busz mellett vártam a mérkőzésről érkező kecskemétieket. Valamennyien emelkedett hangulatban mesélték: az 5. percben Czibor góljával szerzett vezetést a magyar válogatott, a 7. percben viszont Petakovic káprázatos bombájával máris egyenlített a jugoszláv csapat. Erre a stadion ötvenezer embere tébolyultan üvöltött, csakhogy a 27. percben a magyarok Kocsis góljával újra átvették a vezetést, a második félidő 56. percében pedig beállították a végeredményt, amikor Puskás bravúrosan berúgta a maga aranykoronás gólját. Mindent összevéve 3:1 -es magyar győzelemmel végződött a belgrádi találkozó. A búcsúestét újra a Száva-sziget vendéglőjében töltöttük. Túravezetőnk addigra már értesítette a magyar követséget, két diplomatájuk is sorra járta az útitársakat, engem különösen hosszan hallgattak meg. Ráadásul jegyzőkönyvet vettek fel, amelyet aláírtunk. De ezzel az ügy nem ért véget. Sajgó E Etelka ugyanis párttag volt, a Magyar Dolgozók Pártjának tagja. Megérkezésünk után rögtön összehívták a fegyelmi bizottságot. És összehívták másnap is. Mert Sajgó Etelka közben hazaérkezett. A jugoszláv-magyar határról őrök kísérték Kecskemétre. Az Államvédelmi Hatóság épületéből megint csak felügyelettel jött át a szerkesztőségbe, ahol újra ülésezett a taggyűlés fegyelmi bizottsága. Én ugyan ezen nem vettem, vehettem részt, mivel nem voltam a párt tagja, de már este több forrásból is hallottam a részleteket. A vádlott, Sajgó Etelka őszinte és felkavaró vallomást tett. - Elvtársak! - kezdte. - Nézzenek rám, vénlány vagyok és csúnya. Nincs vonzó alakom, nagy mellem, vidám arcom és szép fogsorom. Árvaként nőtem fel. Zsidó és kommunista apámat a nyilasok Erdélyben megölték, anyám egy évre rá meghalt. Rokonaimnál nevelkedtem. Csak átalakított ruhákban járattak, kitaposott, ócska cipőkben, egy meleg simogatást nem kaptam. Apám emlékére, ahogy tehettem, beléptem a kommunista pártba. Valamilyen szerencsével újságíró lettem, a vidéki rovatban Baján. Férfi igazán soha meg nem kívánt. Néha, egyegy ritka helyzetben, de kizárólag félrészeg vagy teljesen részeg emberektől kaptam csak ajánlatot. Olykor elgyengültem, de utána napokig mosakodtam, súroltam magam. És akkor öt napja Belgrádban, amikor sétáltam a Május 1. utcában, leszólított egy matróz. És azt mondta, most jött meg Indonéziából, huszonhét éves, több mint fél évig a tengeren volt. És menjek el vele, tud egy rendes szállodát, nem fogom megbánni. Hát mit mondjak, elvtársak, nem is bántam meg! Két és fél teljes napon át csak szeretkeztünk. És aki most megszavazza a pártfegyelmimet, annak azt kívánom, sose legyen kiszolgáltatva a vágyainak, és soha ne érezze azt az emberi boldogságot, amit én éreztem Belgrádban. Köszönöm - mondta Sajgó Etelka, és leült. A fegyelmi bizottság feloszlott: négy-hét arányban nem hozott elmarasztaló határozatot. A kolleginát megintették valamilyen kötelességmulasztás címén. Miután alig egy bő hónap múlva, 1956. október 23-án egy másik fegyelmi bizottság sokkal súlyosabb ügyben hozott döntést, Etelka belgrádi meccséről a pártban megfeledkeztek. BENEDEK István Gábor