Magyar Szó, 2018. április (75. évfolyam, 75-98. szám)

2018-04-12 / 83. szám

2018. április 12., csütörtök Csincsik Zsolt Az elmúlt években jó néhány köztéri emlékművet rongáltak meg vagy loptak el országszerte. A pusztítás a legtöbb esetben a bronzból készült, pótolhatatlan és felbecsülhetetlen értékű szobrokat és relikviákat érin­tette, köztük a magyarság számára fontos emlékhe­lyeken is. Emlékezzünk csak vissza a 2015 tavaszán eltüntetett több mint százéves magyarittabéi Kossuth­­szoborra, vagy a szabadkai Vergődő Madárra, ami 350-400 kilogrammos bronzszobor volt, mégis ellop­ták 2013 őszén. Ezeket a szobrokat ugyan rövidesen hasonmásokkal pótolták, de azóta sem derült ki, hogy kinek volt szüksége a szobrokra. Adán 2014 januárjá­ban lopták el a település központjából a két kommu­nista népvezér, Bakos Kálmán és Halász József bronz mellszobrát. Ma sem tudni, hogy mi lett a sorsuk és kik vitték el a mellszobrokat, amelyek gyaníthatóan sokat nyomtak a mázsán. A köztéri szobrok és emlékművek megrongálása és eltüntetése azonban nem új keletű dolog és számos oka lehet. Megtörténhet anyagi haszonszerzésből, emiatt az elmúlt években eltüntetett szobrokat a közvélemény a színesfém-tolvajok számlájára írja a drága bronz miatt. Az ideológiai, a vallási és a nemzeti türelmetlenség szin­­­tén okot adhat a szoborrongálásra. A szobrok ugyanis nemcsak egyszerű, jól látható helyen felállított kulturá­lis köztéri objektumok, hanem kőbe vésett vagy fémbe öntött példaképek és történetek, amelyek meghatároz­zák és tükrözik a hely és a közösség szellemiségét és hatalmát, vagy egyszerűen csak a jelenlétét mutatják. Némán állnak, mégis folyamatosan mesélnek és emlé­keztetnek a követendő hősökre, vagy az elődök hitbéli meggyőződésére és értékrendjére, vagy a felemelő és lesújtó történelmi pillanatokra Emiatt egyesek veszé­lyesnek tartják a köztéri emlékműveket és az első adandó történelmi pillanatban igyekeznek is eltakarítani. Az elmúlt száz évben vidékünkön az impériumváltás vagy a hatalmi ideológia megváltozása miatt a szobrok és emlékművek eltüntetésére szinte minden településen volt példa, többek között szülővárosomban, Adán is. Ebben az időszakban Adán több köztéri emlékmű tűnt el nyomtalanul egyik napról a másikra, vagy rendelték el lebontásukat a hatóságok, esetleg egyszerűen vala­kik ledöntötték őket. Király János helytörténész kuta­tásaiból tudjuk, hogy köztük van Szarvas Gábor és I. Petar Karadordevic mellszobra, a Szentháromság- és a Nepomuki Szent János-szobor és az 1849-es feszület is. Az adai születésű Szarvas Gábor nyelvésznek Adán ma is látható a mellszobra. Azt viszont kevesen tudják, hogy az első Szarvas Gábor- mellszobrot még 1896-ban állították fel, amely a jelenlegi park északi csücskében állt az egykori áruház épületének közelében, és Zenta felé nézett. A szobor hasonmása egyébként Budapesten látható, a Magyar Tudományos Akadémia épülete előtt Az adai Szarvas Gábor-szobor vélhetően bronzszobor lehetett, viszont nem volt hosszú életű, mert az 1920-as trianoni békediktátumot követően lebontották. A talpa­zatára pedig egy másik helyszínen I. Petar Karadorde­vic szerb király mellszobrát helyezték. A mellszobrot a jelenlegi postaépülettel szembeni parkban állították fel, de később ez is, akárcsak Szarvas Gábor szobra, nyom­talanul eltűnt. Ugyanígy járt a Nepomuki Szent János­­szobor is, amely szintén rejtélyes körülmények között tűnt el a második világháborút követő kommunista érában. A szobor a Petőfi Sándor és a Sava Kovacevic utca sarkán állt, de ismeretlenek ledöntötték és elszállí­tották. A szobor „ikertestvére” Zentán ma is áll. Ezeket egy időben állították fel és egy helyről vásárolták Buda­pesten. A Szentháromság-szobor egykoron meghatároz­ta Ada központjának látképét, de szintén nem kívána­tossá vált, majd 1960 körül lebontatták és áthelyezték jelenlegi helyére, a templomkertbe. A szobor korábban a főterén állt a nagyvendéglő, vagyis az Erzsébet Szálló előtt, ami napjainkban Ada község önkormányzatának a székhelye. Az adai katolikus temetőben található 1849- es feszületet, amelynél évről évre megtartják a márci­us 15-ei ünnepségeket, szintén nem régen állították fel újra a helybeliek. A feszület az 1849 februárjában Zentán elesett adaiaknak állít emléket, és korábban a régi Zentai út - ma Szőlőskertek utca - elején állt, de építkezés miatt ledöntötték. Eltüntetett szobrok és emlékművek Adán JEGYZET A szobrok nemcsak egyszerű, jól látható helyen felállított kulturális köztéri objektumok, hanem kőbe vésett vagy fémbe öntött példaképek és történetek, amelyek meghatározzák és tükrözik a hely és a közösség szellemiségét és hatalmát, vagy egyszerűen csak a jelenlétét mutatják A Szarvas Gá­bor-mell­szobor Csincsik Zsolt A Szentháromság-szobor a templomkertben Csík Mónika Az Égéstermék egy közép-kelet­­európai levegőjű könyv, nyilatkozta legújabb regényéről Potozky László, aki írói motivációját akként határozta meg kötete kapcsán, hogy egy közép-euró­pai történetet szeretett volna megírni közép-európai hőssel. Ehhez, elmon­dása szerint, tanulmányozta a térségben az elmúlt évtizedekben zajló forradal­mi történéseket, különös tekintettel az ukrajnai eseményekre, s a leszűrt tapasz­talatok alapján kidolgozta a mindenkori forradalom természetrajzát. Az Égéstermék, amely disztópiaként is felfogható, egy fiktív fővárosba kalauzol. A helyszín ismerős lehet, hiszen magán viseli a kelet-európai fővárosok jellegze­tességeit és mentalitását, s a szereplői a térségre jellemző archetípusok­­ bece­néven említett, vagy névtelen figurák, akiknek nem a kilétük a lényeges, hanem mindaz, amit képviselnek. Munkanélkü­li, esetleg minimálbérért tengődő, célta­lan fiatalok, külföldi ösztöndíjakra pályá­zó egyetemisták, különböző rendű és rangú politikusok, akik a helyezkedéshez értenek leginkább, valamint a megfáradt és kiábrándult közép- és idős korosztály, állampolgárok, akiken már így vagy úgy - akár több alkalommal is - átgázolt a történelem. Körülöttük sűrűsödnek be az esemé­nyek, amelyek egy egyetemista tünte­téssel kezdődtek, csakhogy az időköz­ben átalakul valami egészen mássá, de nézzük sorjában. A főhős-narrátor egy átlagos, huszon­nyolc éves srác, aki félbehagyta egyete­mi tanulmányait, s egy futárcégnél vállal állást, minimálbérért, feketén. Ápolónő édesanyjával és rohamrendőrként dolgo­zó öccsével él egy lakótelepi kis lakás­ban, anyagi lehetőségei és egzisztenci­ális kilátásai korlátozottak. Dédelgetett álma, hogy városnéző túrákat vezessen, konspirált lakások, lottóházak, eltünte­tett szobrok nyomában, hisz megítélése szerint az ilyesmire vevők a turisták, de ennek megvalósítását motiváció hiányá­ban mindig elodázza. A közélet és a poli­tika nem érdekli, mígnem megismerkedik a bölcsészhallgató Nikkával, aki szívesen jár tüntetésekre, hisz megítélése szerint „ott kell lenni, ahol az élet zajlik”. A főhős újdonsült barátnője révén vesz részt egy éppen zajló egyetemista tüntetésen, és szintén a lány hatására keveredik bele az egyre inkább eldurvuló eseményekbe. A békés tüntetés ugyanis lassan forrada­lommá válik, majd úgynevezett poszt­politikus népfelkeléssé, hiszen az elvei­kért és különböző eszmékért térre vonuló egyetemista szakkolégisták mellé az első rendvédelmi túlkapást követően özönle­­ni kezdenek a szélsőséges csoportosulá­sok. Neonácik, nacionalisták, különböző paramilitáris szervezetek, s úgy általában, az unatkozó léhűtők, „akik nem valami­ért vannak ott, hanem minden ellen”, s mivel nincs ahol levezessék, ezért „kivi­szik a térre a tesztoszterontúltengésüket’. Fegyverkeznek is, lefűrészelt söprűnyéllel, széklábbal, korlátdarabbal, biciklilánc­cal, kaviccsal tömött zoknival, csúzlival, hajlított szegekkel a kézben állnak a bari­kádokra, szívják az égő gumiabroncsok füstjét, és járdapiskótával, azaz felszedett kockakővel hajigálják az ellenük kivezé­nyelt rendvédelmi alakulatokat. Vérre menő utcai harcok alakulnak ki a forra­dalmi téren és környékén, az események halálos áldozatokat is követelnek, akiket a média pillanatok alatt mártírként „híresít el”, hisz a röpködő drónoknak köszönhe­tően mindenről és mindenkiről felvételek készülnek, s az eseményekről tucatszám jelennek meg bejátszások a videómeg­osztó portálokon. Minden pillanatában dokumentált eseménysor tehát ez a forra­dalom, amely, úgy tűnik, mintha forgató­­könyv szerint alakulna, és minden részt­vevő és érintett szeretné lefölözni belőle a maga hasznát. Leginkább az ellenzéki politikusok profitálnának, lesik, hogy az események alakulása hogyan fordítható a saját hasznukra a kormányzópárt ellené­ben; a szélsőséges csoportosulások kato­­násdit játszhatnak, és a harcok örve alatt sápot szednek a boltok tulajdonosaitól, akiknek üzlete elé barikádot raknak, majd pénzt kérnek érte, hogy elbontsák onnan; a média nézettségnövelő lehetőséget lát az eseményekben, s híradásaival szítja az indulatokat; a forradalom ideológiai vezetője, Kagim pedig saját pecsenyéjét sütögeti, hatalmi pozícióra vágyik kollégi­umi társainak lelkesedését és támogatását kihasználva. Olvasóként több perspektívából is betekintést nyerünk az eseményekbe, ugyanis Potozky több irányból közelít a történtekhez. Elsősorban a narrátor­főhős szempontjából, aki véletlenül keve­redik a tüntetésbe, majd a harcos légió tagja lesz, de bármiféle meggyőződés híján a hátsó sorból, szinte kívülállóként figyeli, ahogy légiós­ társai „működtetik a forradalmat”. Ő a külsős, aki szinte a végén ijed meg attól, hogy bár „bele­­passzírozódott” a forradalomba, még egy története se lesz, amit elmesélhet­ne. Nikka, az egyetemisták elveit képvi­selő barátnője épp az ellentéte, elszánt, elkötelezett, harcias, aktív forradalmár, aki vélt igazságtalanságok ellen küzd (a biztos háttérből), és megnyilvánulásai Magvető, Budapest, 2017,164 oldal gyakran póznak tűnnek, egy ponton kiábrándulva ki is lép az eseményekből. A főhős öccse, a gyorsreagálású rend­őr, a barikádok másik oldalán harcol az államrendet védve, nap mint nap vásárra viszi a bőrét, és a szemében a tüntetők csupán sikerehad, akiket meg kell rend­szabályozni. Az édesanyjuk, a középko­rú, magányos ápolónő, aki munkahelyi kötelességből, felsőbb utasításra vesz részt egy ellentüntetésen, szíve szerint is a kormánypárthoz húz, s a forrada­lomban anyagi lehetőséget lát, hogy talán majd tisztességes honoráriumot kap a benne való részvételért a fia. S a szélsőséges csoportosulások szemszö­géből is láthatjuk az eseményeket, akik a tettek emberei, véleményük szerint „a barikádon nincs divatja az elméletnek”, bár úgy vélik, hogy „minden játék a 21. században, amihez pajzs kell és bot, mert ha megálmosodik a levegő, jobb eldobni mindent (...), és menekülni”. Számukra a forradalom nem más, mint pár harcos hét és sok üres óra, hisz szerintük „a forradalommal az a baj, hogy unalmas. Végtelenül sok benne az ácsorgás, a semmittevés, az emberek kínlódnak, azt se tudják, mit csináljanak. Ez legjobban a barikádokon látszik, megállás nélkül pakolják őket, folyton vastagodnak”. Ezt a mozgalmas sokféleséget Potozky László pontos megfigyelésekből és lendü­letes akciójelenetekből építkezve mutatja be, a szöveg erőssége a leírások tömörsé­ge és kifejezőereje, valamint a kidolgo­zott karakterek, akik az események során nem válnak - nem válhatnak - valódi hősökké, hisz a forradalom napról napra változik, amelyben biztos támpontok és értékek nélkül csak sodródni lehetséges, ez pedig nem kedvez a hőssé válásnak. A filmszerűen pergő eseményeknek legfel­jebb haszonélvezői és kárvallottjai lehet­nek, akiknek a zajok elcsitultával és a füst eloszlása után csak a kiábrándultság és a csömör marad, s a keserű felismerés, hogy történjék bármi is, a világ halad a maga útján, a történelem ismétli önma­gát, legfeljebb a szereplők neve és kiléte változik. OLVASÓLÁMPA Járdapiskóta és harci füst Potozky László: Égéstermék Mmfi@ velemeny@magyarszo.rs VÉLEMÉNY­E

Next