Magyar Themis, 1872 (2. évfolyam, 1-55. szám)
1872-12-24 / 55. szám
440 kén életbelépett új telekkönyvi törvény túlhaladta * *). Csak Schusterre nézve, ki szinte a Magyarországban hatályban lévő telekkönyvi rendeletet commentálta, kívánjuk megjegyezni, miszerint ez akkoriban (1857-ben) még igen helyesen tanította, hogy a zálogjog előjegyzésére a követelés jogczimének kimutatása is szükséges, mert az akkoriban hatályban volt ideigl. osztr. pritás 127. §-a világosan rendelte, hogy valamely kötelezettség oly okmánnyal, mely annak jogi alapját határozottan meg nem jelöli, be nem bizonyíttathatik. És ime, itt mindjárt a tévtannak egy téves consequentiája. Szerző ur szerint t. i. egy elévült váltó alapján nem lehet zálogjogot előjegyezni, mert az jogczímet nem foglal magában és mert más kellékekkel sincsen felruházva. Milyen kellékeket ért itt szerző ur, azt megint nem tudjuk, azért tehát csak a jogczimmel foglalkozunk. Márpedig ellenkezik szerző úr állítása az általános gyakorlattal; miért követi pedig a gyakorlat az ellenkezőt? egyszerűen azért, mert a törvény jogczimet elő nem ír, mert az elévült váltó lejárt követelést tárgyaz, és mert a váltó a próza szabályai szerint bizonyítékul is szolgálhat; a telekkönyvi bíró legalább azon eshetőségre előre csak nem reflektálhat, hogy az adós az igazolási perben a váltó valódiságát netán megtámadandja. Itt pedig megint nem határoznak az osztrák viszonyok, úgy amint Schusternek is igaza volt, ha váltóra, és pedig épen az osztr. potlás idézett 127. § ánál fogva, az előjegyzést megtagadandónak vélte, csakhogy Schuster e tekintetben következetes is maradt, mikor az előjegyzés kérdését illetőleg elévült és el nem évült váltó közt külömbséget nem tett, holott szerző úr megint egy újabb tévedést követ el, midőn azon tudtunkkal egészen uj tannal lép fel, hogy lejárt, de el nem évült váltó alapján lehet a zálogjogot előjegyezni, mert az elévült váltó előjegyzésre „váltói minőségénél fogva“ alkalmas okmány. Hát a váltói minőség a köztörvény előtt jogozik ? Ha pedig nem (feltételezem pedig, hogy e tekintetben egyetért velünk szerző úr) akkor miben külömbözik köztörvény előtt az elévült váltó az el nem évülttől? Semmiben. Ugyanis mi évül el? A váltótörvény 209. §-a szerint csak a váltótörvénykezési jog. A váltótörvénykezési szabályokat pedig a polgári bíró az el nem évült váltó bizonyító erejének megvizsgálásánál ép oly kevéssé fogja alkalmazni, mint az elévült váltónál, hanem kifogás esetére a causa debendi bizonyítását az egyiknél úgy, mint a másiknál a polgári perrendtartás szabályai szerint követelendő. A kétféle váltó közt tehát a telekkönyvi bíró sem tehet külömbséget, és ugyanazon tekintet alá esnek azon szerző úr által fel sem említett váltók is, melyek habár el nem évültek, váltóminőséggel mégis azért nem bírnak, mert a váltótörvény 14. § ában felsorolt kellékek egyike-másikában szűkölködnek. A fenebb idézett tétel után továbbá mindjárt ezt írja szerző úr:„Feltétlenül szükséges továbbá, hogy a követelés természete határozottan előadassék, s abból az adós (nem-e a hitelező?) joga határozottan kiderüljön“. Ha a követelés jogezime igazolandó, minek külön előírni a követelés természetének igazolását i3? A jogczimmel nem igazoltatik-e a követelés alapja, eredete, természete? Vagy pedig ezen utóbbi tételben csak a követelési jogezimet értette szerző úr ? miből megint az következnék, hogy mind a két jogezimet tartja a zálogjog előjegyzésénél igazolandónak. Hogy értse meg aztán szerző urat a kezdő, ha (eltekintve az irány határozatlanságától) a jogi fogalmakat nem szabatosan és nem a törvényes kifejezéssel jelöli meg ? 2) Ami pedig a zálogházi jogezimet illeti, kellene ugyan, hogy a törvény annak kimutatását, illetőleg előjegyzés esetében legalább valószínűsítését (Bescheinigung) követelje, mert a zálogjog és úgy mint akármely más dologi jog csak a szabályszerű jogezim, és szerzési mód által szerezhető meg*), de a telekkönyvi rendelet e tekintetben kivételt tett, amennyiben a zálogházi jogczim kimutatását a 88. §. szerint csak akkor kívánja, ha az előjegyzés esete nem az idézett §-nak fenebb is kivonatilag közölt b), c) vagy d) pontjainak egyikemásika alá esik. Az V. fejezetet, mely a telekkönyvi ügyekre vonatkozó ujabbi törvényekkel és rendeletekkel, különösen 1) a szöllőbirtok után járó tartozások megváltásáról szóló 1868. XXIX. t. czikkel, 2) a vasutak és csatornák összpontosított telekkönyvezéséről szóló 1868. I. t. czikkel, és 3) a telekkönyvekneknek a birtokváltozások folytán szükségessé vált átalakításáról szóló 1871. ápril 8-án kelt minlisterialis rendelettel foglalkozik, szívesen elengedtük volna szerző urnak ; de ha már szükségesnek tartotta azokat is közleni, miért nem közölte legalább kivonatilag azon ujabbi törvényeket is, melyek részben szinte a telekkönyvi eljárásra vonatkoznak, mint: az úrbéri viszonyok rendezéséről, az irtványokról, az arányosítás és tagosításról szóló 1871. Lil., LIV., LV. tczikkeket? A telekkönyvi hatóság alá tartozó pereket, úgy mint a kiigazítási, a jelzálogi átkebelezési, az előjegyzés igazolása iránti és a különféle kitörlési pereket külön, vagyis a VI. fejezetben állítja össze szerző úr, és azoknak természetét, czélját és az eljárást kitűnő gyakorlati szakavatottsággal magyarázza. Különös figyelmet fordít a perújításra is, melynek alkalmazhatóságát és joghatályát minden egyes fellebbi perre nézve külön tárgyalja. Ezt pedig már azért is kiemeljük, mert a perújítási ügyekben tudtunkkal még senki sem foglalkozott irodalmunkban. A VII. vagyis utolsó fejezetet szerző úr a telekkönyvi hatóság teendőinek a végrehajtási eljárásban szenteli. Azon commentator még nem született, kinek sikerülne a szerencsétlen tvk. rendsz. ellenmondásait kielégítő módon kiegyenlíteni és homályos helyeit magyarázni anélkül, hogy a törvény szavain merész interpretáló által erőszakot ne kövessen el. Nem teszünk tehát szerző úrnak sem szemrehányást, hogy több oly czikket magyarázás nélkül hagyott, melyek vagy épen nem világosak, vagy a telekkönyvi intézmény főbb elveit sértik, másrészt, hogy ott, hol magyarázásba bocsátkozni mégis elég bátor volt, nem mindég a helyes eredménnyel dicsekedhetik. Nem akarunk szándékunktól: a vitás kérdéseket érintetlenül hagyni, eltérni, azért csak igen kevés megjegyzést koczkáztatunk. Igen szép például szerző urnák törekvése, a vételárfelosztásnál a követelések rangsorozatát egyetemleges jelzálogok esetében biztos alapra fektetni, ha mondja, hogy (amint a gyakorlatban is történik) a követelések a különféle zálogtárgyakra az azokért befolyt vételárak arányában osztassanak fel. De mi történjék, ha a lekötött ingatlanok nem mind, vagy nem egyszerre adatnak el, a jelzálogok elágaznak, és a hitelezők kiegészítésüket az egyes eladott ingatlanok telekkönyvi állapota szerint mégis követelik ? Azon esetre megint ha a zálogok különféle telekkönyvi hatóságok telekkönyveiben vannak bejegyezve, leghelyesebbnek tartja szerző úr, hogy a felosztást a főjelzálogi hatóság teljesítse. Ez ij ugyan, de szerencsétlen eszme. Hiszen a főjelzálogi hatóság minden egyes követelésre nézve más lehet! Vagy pedig az árverezőnek követelése határozzon ? Akkor megint a véletlentől, illetőleg attól függ a felosztási kulcs: váljon ki lép fel mint árverező! És ha többen lépnek fel egyszerre? A többi nehézségekről, melyekkel az eszme kivitele találkoznék, nem is szólunk. A nem első helyen bekeblezett szolgalmi joggal és dologi terhekkkel aként kíván szerző úr elbánni, hogy az ingatlan azon esetre, ha kétségtelen, hogy a jelzálogos követelések összege annak vételárából akkor is kikerül, ha az a kérdéses jogok terhével adatik el — ily értelemben, ellenkező esetben pedig azok nélkül adassék el, mely utóbbi esetben a jognak esetleg per útján a megállapítandó értéke a bekeblezés elsőbbségével lenne a kifizetési tervezetbe beállítandó Ezen expediens, mely természetesen már az árverési feltételekben megállapítandó, az összeütköző érdekeket a legtermészetesebb módon elintézi. De miért hallgat szerző úr a bekeblezett bérleti jogról, mely mind természeténél, mind pedig az osztr. ptvkönyv rendeleteinél fogva oly különös tekintet alá esik, vagy elintézettnek tartja annak kérdését a 231. lapon olvasható ezen különben is téves vagy lagalább homályos állítással: „A végrehajtás által harmadik személyek jogai sérelmet nem szenvedhetnek. E jogok alatt azonban csak . . . telekkönyvileg kitüntetett jogok, mint bérleti jog ... értendő“. Tévesnek mondjuk pedig ezen a litánt, mert az osztr ptkönyv a realhitel érdekében épen a bérlő sérelmére alkot kivételt, midőn végrehajtás esetére fentartván ezen elvet: „Kanfbricht Miethe“, a bérlőt, még ha első helyen volna is bérleti joga bekeblezve, a bérletből kiutasítja, csak kártérítési igényét tartván fen. Midőn végre megemlítenők, hogy szerző úr a tulajdoni igények valódi jelentőségét és alkalmazhatóságát az ingatlanok tekintetében igen szépen megfejti, e fejezetre nézve is kimerítettük a leglényegesebb megjegyzéseket. A rajz külalakja tekintetében sokkal rendszeresebbnek tartotuk volna azon felosztást, melyet már az egyes részek természete hoztamagával. Mi legalább három főrészre osztottuk volna fel a művet: I. a történeti, II. az elméleti és III. a gyakorlati részre ; ez utóbbit pedig megint négy fejezetre, és pedig 1) a tulajdonképeni telekkönyvi eljárásról (a telekkönyvi rendelet két részével), 2) a telekkönyvi hatóság hatáskörébe tartozó perekről, 3) a telekkönyvi hatóság teendőiről a végrehajtási eljárásban, és 4) a telekkönyvi ügyekre vonatkozó későbbi törvények és rendeletekről. Ez sokkal jobb áttekintetet biztosított volna a műnek. Ami pedig most a mű feletti általános ítéletünket illeti, ezt a mondottak után többé csak néhány szóval véljük formulázandónak. Azt hisszük pedig, hogy a mű olyannak kezébe, ki a telekkönyvi bejegyzés tárgyát képező jogok elméletét még tökéletesen nem bírja, vagyis a mű ebbeli részére is szorult, nem való, mert könnyen tévútra vezettetik. A gyakorlati szakférfinak, de még azon kezdőnek is,' ki a kellő elméleti ismereteket már megszerezte a művet csak ajánlhatjuk, mert azok irányában szerző ur munkájának fontosabb és terjedelmesebb gyakorlati részében azon czélt legnagyobbrészt elérte, melyet az előszó szerint magának kitűzött. *) Akit azonban a kérdés az osztrák törvények szempontjából is érdekelne, ajánljuk figyelmébe Einer kitűnő művét : „Das Institut der Pfandrechts- Praenotation in Oesterreich.“ **) Az anyagi törvények ezen intézkedését az ujabbi telekkönyvi törvények fen is tartották és kétségkivüli, hogy e tekintetben a legközelebbi reform alkalmával telekkönyvi törvényünk is fog változást szenvedni. Lásd: Einer fenebb idézett kitűnő értekezését. Esküdtszéki csarnok. Libel. (x ) Néhány nappal ezelőtt Londonban egy becsületsértési per tárgyaljon, mely széles körök figyelmét vonta magára és különbén is jellemző momentumokat mutathat fel. Tárgya volt Hepworth Dixon nagyhírű írónak a „Pali Mail Gazette“ czímű hírlap elleni azon vádja, hogy ezen lap vádló munkáinak megbirálásánál személyes sértéseket intézett ellene, amennyiben obscén könyvek szerzőjének nevezte őt és műveinek írásánál erkölcstelen indokokat fogott reá. Világosan mutatja ezen per, hogy az angol sajtó daczára azon kiterjedt szabadságnak, mellyel a közügyek megítélésében bír, igen nagy óvatosságra van utalva, ha critikáját oly személyes kifakadások terére viszi, melyek becsületsértési vádakra jogosítani látszanak. Itt tehát egy úgynevezett libel-perrel van dolgunk. A pénzbírság a jelen esetben a vádló által 10,000 font sterlingre tétetett, mivel az ő nézete szerint az obscenitás szemrehányása igen nagy mértékben képes megkárosítani könyveinek kelendőségét. Hogy mennyiben alapos ez, és átalában a „Pall Mall Gazette“ által neki tett szemrehányás — ez képezi a per tárgyát, mely a Court of common pleas-ben tárgyalás alá került. Vádló ügyvéde azzal kezdte meg a tárgyalást, hogy a vádbeli czikket egész terjedelmében felolvasta. Kiemeljük ebből csak azt, hogy az obscenitás mellett a czikkírónak gonosz szándéka képezte a vád tárgyát. Két teljes napot vetek igénybe a vádlott fél képviselője által a vádlóhoz intézet keresztkérdések. Vádlónak minden munkást a legélesebb módon bonczkés alá vette, és semmi eszközt sem kimért az incriminált czikk állításainak bebizonyítására. A vallatás befejeztével végre elhatározta magát vádlott ügyvéde a védbeszéd megtartására, mely 5 óránál tovább tartott és még Angolországban is párját keresi