Magyar Tűzoltó, 1955 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1955-03-01 / 3. szám

A tél eltelt, sok bajjal, de kevés változással. Etettek, itattak, ganéztak, vakartak, mint ősidők óta, mindig. És várták az idő fordulását, hogyan alakul majd az az új sor, amelyről már halottak még a Bacsóék cselédjei is, akik pedig megszokták, hogy nincsen rájuk bízva semmi és hát hol is kezdhetnék? De, ahogy közeledett a tavasz, és a hó elolvadt a földeken, a hajlásokban összeszaladtak a vizek, de a partosán már pirulni, szikkadni kezdett, mind-mind nyugtalanabbak lettek a cselédek. Mi lesz? A takarmány fogyik, szántani-vetni kéne, de hogyan és kinek? Nem kellett sokáig töprengeni. Egy világos és szeles napon megjelentek a tanyában Balogh István, a Kommunista Párt tit­kára, Rácz András, a Parasztpárt elnöke, és Kis Gábor, a Föld­munkás Szakszervezet küldötte, akik ekkor még mindenhova együtt jártak, úgy is, mint a Nemzeti Bizottság vezetői és össze­hívták a cselédeket. Elmagyarázták nekik, hogy mi a helyzet. Vége az úri világ­nak, elosztjuk a földet, itt a rendelet róla s aztán felépítjük az egész országot újra, de magunknak. A Bacsó-tanya cselédjei is küldjenek egy tagot a Földosztó Bizottságba. Azt, akit akarnak, akiben megbíznak és ezután majd az lesz felelős mindenért, addig is, míg elosztják a földet és beleül kiki a magáéba és beveri a végéhez a maga cövekjét. A jószágot is őrizzék és gondozzák addig, amíg elosztják és az a legjobb, ha már szántanak, mert a szántott földet is el lehet osztani és avval is előrébb lesznek. A cselédek is fellélegzettek: na végre, van, aki rendelkezzen és irányt adjon, mert ők maguktól soha sehova egy lépést sem mernek tenni. Amikor arra került a sor, hogy ki legyen a megbízottjuk, nem sokat töprengtek. Itt nincs se béresgazda, se kulcsár, se ispán, se intéző, a kerülő kinn lakik a határban, különben is rongy ember, igazi kutyaütő, nem is lehet másra gondolni, mint Barna Gáborra ... És most aztán olyan sok gond és felelősség szakadt a Barna Gábor nyakába, mint még soha. Most nem kellett ugyan rettegnie az úr rossz kedvétől, mint azelőtt, de annál inkább kellett arra gondolnia, minden szavánál, minden lépésénél, hogy mit szól ehhez a párt, a szakszervezet, a Nemzeti Bizottság, mit szól hozzá a nép és az ország. A szeme és a lelke kinyílt és beáramlott rajta a szabadság, a gondolkozás és a cselekvés szabadsága, de annak a felelőssége is. Ha valamit hát nem értett, bement a faluba, hozta az újságo­kat füzeteket, könyveket, és mert petróleum nem volt, olajmécses mellett olvasgatott, nehézkes betűismeretével, féléjszakákon át Amit még így sem értett, azt megkérdezte a benti vezetőktől elsősorban Kis Gábortól, akivel különösen megértették egymást Mert ahogy haladtak az időben, felébredtek ám a többi cselé­dek is, de egyelőre nem annyira segítségül, mint inkább aka­dályul. Mert a sokáig­ szolgák módján szabadság alatt némelyek azt értették, hogy most már minden szabad, ami eddig tilos volt, tehát szabad lopni és nem dolgozni is. És szocializmus alatt nem azt értették, hogy minden a mienk, hanem azt, hogy minden az enyém, amit meg tudok fogni és el tudok vinni. Ezen a tanyán még nehezebb volt a helyzet, mint a többin, mert már az öreg Bacsótól kezdve mindig olyan cselédeket válogattak össze, akiknek nincsen semmijük és akiknek még a szemük sem nyílhat a falu felé, más élet avagy éppen a szabad­ság felé. Mert nem igaz az, hogy minden tanya és minden uraság egyforma. A feudalizmust még a maradványaiban is az jellemzi, hogy minden uradalom külön birodalom, amelyet az ura magához alakít, amennyire csak bírja. Most aztán Barna Gábornak kellett helytállnia a falu felé s azon keresztül az ország felé is de a cselédek felé is. Hiába hívta össze őket és hiába magyarázta el nekik, hogy most erről vagy arról kell határozni, hiába akart demokratikusan érte­kezni, vagy nem szóltak semmit vagy azt mondták: — te tudod, te csináld! De ugyanakkor maguk között mindig susmorogtak, hogy ez a Gábor milyen nagy fiú lett, ő akar parancsolni min­denbe, nagyobb úr lesz már, mint Endre úr volt. És lázongtak egymás között, hogy nekik pedig nem parancsol, azért van sza­badság, hogy mindenki azt csinálhat, amit akar. Elég volt a parancsolásból... Barna Gábort nagyon bántották ezek a suttogások... be­ment a faluba Kis Gáborhoz, akinek legjobban kiönthette a lelkét, elpanaszolta a bajokat és tanácsot kért tőle: mit tegyen? Mert ő ezt nem bírja, neki ne hánytorgassanak semmit, ő még a gaz­dájától sem lopott soha, se időt, se más egyebet, megél ő a maga munkájából, neki nem kell hivatal és piszkos kenyér ... De Kis Gábor elmagyarázta neki, hogy az nem úgy van: helyt kell állni! Amit az emberek mondanak, el kell viselni, és még több és még jobb munkával és még erősebb becsülettel kell bebizonyítani, az ellenkezőjét... — Nem ér az semmit, éretlenek még az emberek az eszmére — próbált védekezni Barna Gábor. — Ezt az urak mondják, komám, akik már tudják, hogy jön, de csak addig ne jöjjön, míg ők élnek, hogy holtig urak lehes­senek ... — De a szegények is ezt mondják — érvelt Barna Gábor. — A szegények szájából is az urak szólnak, mert elvették a gondolataikat és a magukét adták a helyébe. Nem, Gábor, nem úgy van ez! Csak a vízben tanulunk meg úszni. Nem más építi fel az új világot, hanem mi magunk. Barna Gábor csak nézett, nem tudott mit szólni. — Így van ez, druszám — fejezte be Kis Gábor. — Helyt kell állni. Kinek-kinek, ahol van. Nézz oda — s a falon lévő Sztálin­­képre mutatott —, mennyit próbált, szenvedett, mennyit harcolt kinn is, benn is, és mindig helytállóit. Te is neki köszönheted, meg a hadseregének, hogy most nem a Bacsó Kelemenék, hanem a magatok gondjaival bajlódsz. Micsoda apró dolog a miénk az övéhez képest! Hát legalább ezt végezzük el. És Barna Gábor kiment a tanyára és folytatta a munkát. Harcolt, tanított és őrködött még jobban, mint eddig. És jobban, mint Bacsó Kelemenéknek bármikor... Közben persze a bajok sem szűntek meg, csak másfélék lettek. A földet elosztották, jutott is mindenkinek rendesen, nyílhúzással osztották, hogy mindenkit a maga keze verjen, de mégis, akinek szikesebb vagy vizesebb, vagy akinek túlkövér vagy túl sovány jutott, az mindig zúgolódott. És Barna Gábort szidta, hogy nem nyílhúzással kellett volna osztani ezt a vegyes földet, hanem kor és érdemek szerint... A jószággal ugyanígy elégedetlenkedtek. Aki öreg ökröt kapott, fiatalt szeretett volna, aki heréit lovat kapott, kancát szeretett volna, aki hasas üszőt kapott, fejőstehenet szeretett volna, és akinek angolkoca jutott, az mangalicát szeretett volna, és így tovább, oda, vissza és fordítva ... A családjával is nem kevés baja volt Barna Gábornak. A gyerekei ugyan vidáman jártak az ifjúsági szövetségbe, de még az iskolában, az ügyes és népszerű kis tanító elé is, de a felesége, aki közel húsz évig­ hallgatott az uraságnak és az urának, úgy értelmezte az új világot, hogy na, most egy kicsit összeszedik magukat, tanyát építenek, új bútort szereznek, a gyerekek s maguk is szép ruhában járnak, szép szekérbe szép lovakat fog­nak. És amikor azt látta, hogy az ura nem erre törekszik, hanem mindene csak a bizottság, meg a párt, meg az iskola és a többi közös baj: zúgolódni kezdett, hogy minek töri magát, úgyse lesz abból semmi, nem érdemlik meg az emberek, mert nem javul­nak meg, most is mi mindent beszélnek. És elmondta az összes irigy pletykákat... Barna Gábor olyan mélyen elmerült az új rend dolgaiba és eszméibe, hogy nagyon ritkán jutott eszébe Endre úr, s akkor is csak mint múló látomás... Olyan jó és olyan nagy dolog a szabadság, hogy el se tudja képzelni, hogy miként állhatna még egyszer igába bárki emberfiának. A­z országban és a faluban már ekkor zúgott, hogy, „földet vissza nem adunk", és ha rágondolt Barna Gábor, csak helyeselni tudta: nem adjuk vissza! Se a földet, se a tanyát, se az iskolát, se a kultúrházat, nem adjuk a szabadságot! Egyszer aztán, már jól 1945 őszében, éppen akkor amikor mindenki a határban volt, szántott-vetett, csutkát hordott, meg­jelent a csendes tanyában egy kopottas úrféle ember és egyenesen Részletek az elbeszélésből

Next