Magyar Zene, 1962 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1962-12-01 / 6. szám - Horusitzky Zoltán: Kodály Zoltán szimfóniája
HORUSITZKY ZOLTÁN: KODÁLY ZOLTÁN SZIMFÓNIÁJA A szimfónia elnevezés a zenetörténelem folyamán mást és mást jelentett. Az együtthangzástól, az oktáv hangköztől, a konszonanciától kezdve sok mindenre alkalmazták. Hangszereket neveztek így, majd főleg olyan műveket, melyeknek több hangszer akkordikus együtthangzása volt a jellemzője. Ilyen karakterű volt az olasz operák és oratóriumok sinfonia-nak nevezett bevezető tétele vagy közzenéje, a XVIII. század közepéig. Haydn, Mozart szimfóniái ismét mást jelentenek. Az olasz és francia előzmények után, a mannheimi és bécsi újítók segítségével és a német népzenének a műzenébe történt felszívódásával kialakult az a többtételes zenekari műfaj, melynek szimfónia elnevezése formailag és tartalmilag egyaránt fedi a szó mai értelmét. Ez pedig szellemét tekintve olyan nagy lélegzetű, nagy koncepciójú zenekari alkotás, melyben a zeneszerző nemcsak a saját élményeit, küzdelmeit, gondolatait fejezi ki, hanem az emberek nagy tömegeiét, a társadalomét, amelyben él, sőt az emberiségéét. Kodály Zoltán Szimfóniája a nagy szimfóniáknak ebben a szellemében írt alkotás. Igazi szimfónia. Azzá teszi gazdag, közösségi élménytartalma, nagy koncepciójú formaépítkezése. A szélesen ívelő dallamvonalakat, a szenvedélyes, jubiláló tetőpontokat keresi, a ma divatos „sokk-hatás” helyett a lelki emelkedettséget, az idegrohamok helyett a megbékélést, a „formabontás” helyett a formaépítést. Nem egy ember vallomása ez csupán, hanem az emberé, aki erősen hisz az élet szépségében, az emberiség jövőjében, és azokhoz szól, akik a problémák elől nem menekülnek a tébolyba, sem a magányba és nem tagadják az élet értelmét. (Lapunk más helyén, Ujfalussy József — Ránki 1514. Fantáziájáról írva — szintén beszél a sekkről, igyekezvén kifejteni annak esztétikai problémáit. A szerk.) Kodály mondanivalóinak terhét a melódia viseli. A Szimfónia talán legjellemzőbb vonása a rendkívüli kontabilitás. Az énekes zene nagy mestere a hangszerektől is azt kívánja, amit az emberi hangtól: énekeljenek. Ennek megfelelő partitúrájának a faktúrája is. Minden a melódia szabad szárnyalását biztosítja. Világos szólamok állanak egymás mellett és egymással szemben. Viszonylag kis zenekart használ: három fuvolán kívül csak kettős fafúvókat ír elő és az ütők közül csak az üstdoboknak ad jelentősebb szerepet. A semleges hangú ütőhangszerekből csak a fényt adó réztányérokat és a triangulumot szólaltatja meg. A sötétséget, árnyékot keltő, zajt előidéző ütőket, mint a nagy és kis dob, vagy a tam-tam, teljesen mellőzi. Ezek beárnyékolhatnák a dallamokat, zavarhatnák a zenekart éneklésé- 604