Magyar Zene, 2019 (57. évfolyam, 1-4. szám)
2019 / 3. szám - ESSZÉ - ESSAY - Webster, James: A 18. század mint zenetörténeti korszak?
JAMES WEBSTER: A 18. század mint zenetörténeti korszak? pedig elfojtja azt az igényünket, hogy a múltat értelmes időbeli történések révén értsük meg. Fredric Jameson szavaival: „Nem tudunk nem periodizálni.” A történelmi korszak konstrukció. A korszakok nem egyszerűen lezajlanak, még kevésbé rejlenek benne objektív módon a történeti emlékekben, ahogyan Guido Adler, a zenetudományi stíluselemzés megalapozója gondolta." A korszakképzés nem igaz vagy hamis, hanem valamilyen szemlélet, komplex adatok értelmezésének egy adott módja; azoknak a szükségleteit és igényeit szolgálja, akik létrehozzák és használják őket. Dahlhaus egy kései cikkében hosszasan elmélkedett a zenetörténeti korszakokról. Végkövetkeztetése a következő: A zenetörténeti korszakokra építő koncepciók módszertani szerkezetének elemzése arra az eredményre vezet, hogy egy korszakkoncepció 1. ) elsősorban, de nem kizárólagosan a zenetörténetnek [tehát nem az adott időintervallum „jelenének”] a része, amelyet a történész visszamenőlegesen rekonstruál; 2. ) a jelentés és a funkció olyan koherenciáját [ein Sinn- und Funktionszusammenhang] képviseli, amely ideáltípusként értelmezhető a Max Weber-i értelemben; 3. ) a viszonylatok olyan hálózataként írható le, amelyen belül, anélkül hogy középpontja lenne, közvetve vagy közvetlenül bármely pontból bármely másikba eljuthatunk; 4. ) olyan tulajdonságok halmaza [Konnex], amelyekből az alapvető viszonylatok [Fundierungsverhältnisse], bár általában véve meghatározatlanok, [mégis] esetről esetre [Kasuell] meghatározhatók; 5. ) azt a várakozást kelti, hogy a zárt, összefüggő jelleget [geschlossener Zusammenhang] megelőlegezve a jelentés és a funkció konstruált vagy rekonstruált koherenciája [vö. a 2. ponttal] a részletek kitartó empirikus kutatása révén legalább részben visszavezethető a múltra vonatkozó dokumentumokban foglaltakra. Az előfeltevés [Vorausnahme] jellegű, majd csak a jövőben igazolható ideáltípus és a valóságról [Wirklichkeit] (esetleg félrevezető módon) tanúságot tevő, ezért interpretációra szoruló történeti dokumentum között fokozatosan tűnnek fel még ismeretlen, elmúlt valóság [die vergangene Realität] körvonalai, olyannak mutatva ezt a valóságot, „amilyen az valójában volt”.A Dahlhaus tehát elfogadja, hogy a (zene-)történeti korszakok konstrukciók, sőt visszamenőleges konstrukciók, amelyeket még akkor is fogalmilag koherenseknek tekintünk, ha a maguk idejében aligha látszottak annak. Weber „ideáltípusa” (2. pont), amely jellegzetes módon kombinálja az empirikus kutatást az általánosító spekulációval, meghatározó jellegzetessége volt Dahlhaus történelemszemléletének. (Más összefüggésekben, véleményem szerint meggyőzőbben, „a jelentés ” Fredric Jameson: A Singular Modernity. Essay on the Ontology of the Present. London: Verso, 2002, 29., 94. 7 Guido Adler: Handbuch der Musikgeschichte, 1. Berlin: Keller, 21929-1930, 69. 8 Carl Dahlhaus: „Epochen und Epochenbewußtsein in der Musikgeschichte". In: Epochenschwelle und Epochenbewusstsein. Hrsg. Reinhart Herzog-Reinhart Koselleck. München: Fink, 1987, 96.; repr. in: uö: Gesammelte Schriften, 1. Ed. Hermann Danuser u. a. Laaber: Laaber, 2000, 319. „Wie es eigentlich gewesen" (amilyen az valójában volt) - ez a történeti megértés céljának híressé vált megfogalmazása, amely egy 19. századi német történésztől, Leopold Rankétól származik. Dahlhaus cikkének elsődleges példája a „bécsi klasszika"; a 19. század ehhez hasonló tárgyalása: uő: Foundations of Music History. Trans. J. Bradford Robinson. Cambridge: Cambridge University Press, 1983, 144-150. 9 Amely továbbra is használható, Philip Gossett kritikája ellenére: „Carl Dahlhaus and the ‘Ideal Type’”, 19th Century Music 13/1. (1989-1990), 49-58.