Magyar-Zsidó Szemle 1. (1884)
1884 / 9. szám - ÉRTESÍTŐ - Országvilág - Seltmann Lajos: Külföldi utamból. Németország - B. H.: Gácsországból
ORSZÁGVILÁG. 590 vastagságú hó kemény s felszinén tükör simára volt fagyva ; a nap szívtelen érzéketlenséggel látszott néhány sugarat vetni rám a felhőtlen ég azúrkékjéből. Néhány órai gyaloglás után a síkról, ahol a kegyetlen hideg könnyű ruhácskáimon át egész velőmig hatott, több mérföldnyi erdőségbe vezetett utam. A kisebb-nagyobb fák mozdulatlanul állottak, tetőtől talpig megrakva keményre fagyott hóval s itt-ott szeszélyes alakú jégcsapókkal. Bizonyos titokszerű zizegés volt hallható az erdőben ; olyan sejtelmes susogás- vagy zümmögés-féle. Mindez aggodalommal s félelemmel töltötte el az alig 13 éves egészen magára hagyott gyermek elméjét. Szívem szorongásában elkezdek csöndesen, de lelkem mélyéből imádkozni. Sok mindent mondottam el az imakönyvből, utoljára a 91. zsoltárt, forrón esdve Isten oltalmáért. Imaközben hangom mindinkább emelkedett ; ekkor, midőn hangosan mondom e szavakat: »Mert ő parancsot adott angyalainak felőled, hogy őrizzenek téged minden utadon«, az erdő felől egészen érthetőleg s messze visszhangozva egy hang kiáltását hallám : »őrizzenek minden utadon«, s egész valómban megrendültem. Folytatom imámat . . . »Én mellette vagyok szükségben, megmentem őt s tiszteltté teszem.« Ismét hallom, mintha valaki kiáltotta volna: »Megmentem s tiszteltté teszem.« Amint könnyes szemekkel magam körül tekintek s mindent csillogni láttam, úgy vettem észre, mintha megboldogult jó anyám lebegett volna tova az erdőszélen. Arcza mosolygott a szép, fehér fejkötő alatt ; ugyanazon öltözékben tűnt föl, mely akkor volt rajta, midőn legutoljára látva, örök búcsút vettem tőle. Igen, az az én megboldogult édes anyám volt. Egész lelkemben megrendülve, de a biztonság és remény érzetével, bátran haladtam tovább. Most már nem kételkedtem, hogy czért érek , hisz anyám kiáltá felém: »Én megmentem őt és tiszteltté teszem«, s amit az én jó anyám mond, annak teljesülni kell. Az erdő végén egy kis pórnak állt. Bementem. A pórnőben szánalmat keltett a beteges, halvány arczu gyermek. Kenyérrel és meleg tejjel táplált s magánál tartott érte is. Isten áldja meg érte a jószivü asszonyt ! Ő volt az első, a ki idegen földön legelőször éreztetett velem könyörületességet s valahányszor a szent napon áhítatos imában a halottakra gondolok, mindannyiszor ő is feltűnik emlékezetemben. Ezer fáradalmak után végre megérkeztem ,ba s újra kezdődött az éhezés és fázás, csakhogy most már tanulással is megtoldva, így ment ez néhány hónapig, de azután súlyosan megbetegedtem Az orvos megjelenik, megtapintja pulzusomat, megtapogat mindenütt, azután fejét csóválja : »Az ifjúnak igen veszedelmes betegsége van.« — »Hogy-hogy orvos úr?« kérdik a jelenlevő kollégák, mire az orvos a legnagyobb komolysággal