Magyarország, 1861. március (1. évfolyam, 50-76. szám)

1861-03-26 / 71. szám

ságnak a hajdankorban teljes , tökéletes önál­lása és Magyarországtól egészen független al­kotmányo s önkormányzata volt. Magyarország és a három egyesült királyság között hajdan csak a király személyében létezett personal unió, de ezen függetlenség, ezen önállás később az idők viszontagságai által lassankint elenyésztek s Horvát­ország államjogai a magyar államjoggal csaknem egy testbe olvadtak; most azonban a horvát nemzet ismét visszaköveteli századokon meggyengült teljes, töké­letes autonómiáját s visszaköveteli mindazt, mi Kál­mán király korában fönállott. De ha ez igy van; sőt még akkor is, ha a múltra nézve mindaz, a mi állittatik, nem teljesen állana, nem lett volna-e férfiasabb s talán nemesebb, a köve­teléssel föllépni azon méltatlan vádak nélkül, mik ellenünk szóvatnak s mik indokolva nincsenek ? Hiszen, hogy Horvátországnak függetlensége és önállása — mint Zágráb mondja — az idő viszon­tagságai által lassanként elenyészett, nem mi okoz­tuk. Horvátország államjogai nem a mi erőszakosko­dásaink által, nem az ő ellenszegülésük daczára olvadtak a magyar államjoggal csaknem egy testbe. Azt, hogy ők ily teljes önállást és függetlenséget kívánnak, csak most halljuk legelőször a zágrábi körlevélből. Követeik azt az országgyűlésen soha nem formulázták, sőt ellenkezőleg az 1848-dik évi országgyűlésen a törvények alkotásában tettleg is részt vettek. Mi által van tehát igazolva Zágráb körle­velének azon vádja, hogy mi a horvát nemzetet a há­rom királyságban a világ színpadjáról ki akarjuk törülni ? Szemünkre veti a körlevél, hogy Muraköz, mely állítólag több száz évig, sőt a legújabb 12 évi birtok­nál fogva is Horvátországhoz tartozott, Zala megyébe ismét visszakebeleztetett. Ha Horvátország Mura­közre nézve biztosabb jogalapot fel nem tud hozni, mint a­mit a körlevél megemlít, akkor követelése csakugyan alaptalan. Felhozza ugyanis a hajdankor­­bani több száz évi birtoklást s ennek bebizonyítására hivatkozik Il­dik Ulászló 3-dik rendelete 34-dik t. czikkének 4-dik szakaszára. Ezen törvény elszám­lálván a harminczadok helyeit, a 4-dik szakaszban azt mondja,hogy Tótországban Zágráb, Nedelcze, Varasd, Muraszombat — főharminczadok; mivel pe­dig Nedelcze Muraközben van, Zágráb megye azt kö­vetkezteti, hogy egész Muraköz Tótországhoz tarto­zott.. De nem figyelmezett Zágráb megye arra, hogy ugyanazon 4-dik szakaszban a tótországi jőharmin­czadok között Muraszombat is meg van említve ; ez pedig a Murán is innen, Muraköztől jó távul, Vas­megyében fekszik, mit Zágráb megye Horvátország­hoz nem is követel. A következő 5-dik szakaszban pedig a fentebb elsorolt tótországi főharminczadok­­hoz tartozó fiókharminczadok között Szombathely és Pinkaföld Krapinával és Rácz-Kanizsával egy sor­ban vannak elszámlálva, s ebből mégis bajos volna azt következtetni, hogy Szombathely és Pinkaföld is Horvátországhoz tartozott. Általában véve, ha fi­gyelemmel tekintjük meg a harminczadok helyeiről szóló törvényeket, meg fogunk győződni, hogy azok­ból az országok határaira következést vonni nem le­het, mert azokban a kereskedelmi vonalakra lévén főkép tekintet, különféle országok helyei össze van­nak keverve. Tekintessék bár meg sok hasonló tör­vények között az 1715 : 91-dik törvény, hol a va­­rasdi főharminczadhoz tartozónak emlittetik a mura­közi Nedelcze is, Légrád is; a Muraközben fekvő rácz-kanizsai főharminczadhoz tartozónak pedig Re­­gede Stájerországban; s ki fogja már ebből azt kö­vetkeztetni, hogy Stájerországnak Magyarországhoz vagy Horvátországhoz kell tartozni ? Azt mondja továbbá a körlevél, hogy Magyar­­ország mellett nem szól egyéb, kétszáz­ esztendei bi­zonytalan birtoklásnál, melyet 1848-ban a fegyver eltörlött. Ne felejtse Zágráb megye, hogy a kétszáz esztendő előtti birtoklást semmivel nem képes bizo­nyítani Horvátország részére; azt pedig, hogy az utolsó kétszáz esztendő alatt Magyarországnak a zágrábi körlevélben is elismert birtoklása bizonyta­lan lett volna, épen semmivel nem támogatja, holott Magyarország részére e részben mind a törvények mind a közigazgatásnak sok évek óta szakadatlan okiratai elég bizonyságot tehetnek. Még különösebb a körlevélnek azon állítása, hogy Magyarország birtoklási jogát 1848-ban a fegy­ver eltörlötte, és hogy a legújabb 12 évi birtoknál fogva Muraköz Horvátországnak sajátja lett. 1848-ban, vagyis inkább 49-ben az osztrák császár hadserege, szövetségesének, az orosz c­árnak hatalmas segítségével legyőzte a magyar forra­dalom seregeit. A háború bevégeztével a fejedelem félretéve Magyarország alkotmányát, absolut hata­lommal rendelkezett Magyarország territóriuma fö­lött, s elszakasztván abból Muraközt, azt Horvátor­szághoz csatolta. Most, ugyanazon fejedelem ugyan­oly hatalommal Muraközt ismét Zala megyéhez vis­­­szacsatolta. Ha a fegyver jogot adhatott volna 1848- ban, azt’ő Felségének adta volna, ki a maga és szövet­ségesének seregeivel győzte le a magyar sereget, nem pedig Horvátországnak, mely a császárnak ne­vében annak zászlói alatt, s nem saját kezére vett részt a háborúban. Ő Felsége azon sérelmet, melyet Magyarország­nak okozott, midőn Muraközt elszakasztotta, a vis­­­szacsatolás által megorvosolta; s mi jogtalanságot követtünk el mi, hogy azt, a mi 1848 előtt kétségte­lenül miénk volt s tőlünk erőszakkal vétetett el, mi­dőn az által, ki tőlünk azt elvette, ismét visszaada­­tik, szívesen elfogadjuk ? és pedig annál szívesebben, mert azt Muraköznek népe is buzgón óhajtja. Állítsuk egymás mellé Horvát- és Magyaror­szágnak jogérvényeit Muraközre nézve. Horvát­ország azt mondja: Muraköz hajdan Horvátor­szághoz tartozott, de azután kétszáz esztendeig Ma­gyarország birtokában volt, hanem akkor a császár fegyveres hatalommal legyőzvén Magyarország sere­geit, Muraközt Horvátországhoz csatolta, s így bírta azt Horvátország 12 esztendeig, mig azt ugyanazon fe­jedelem Magyarországhoz ismét vissza nem csatolta. Ellenben Magyarország részéről az mondatik : Semmiből ki nem tűnik , hogy Horvátország Muraközt a régibb korban valósággal birta volna, de az kétségtelen, hogy századok óta Muraköz Magyarországhoz tartozott, a­mint ezt Horvátország is elismerő. Ezen közelebb lefolyt szá­zadok alatt Horvátországnak elég alkalma lett volna Muraközre nézve követelését érvényesíteni vagy az országgyűlésen, vagy a fejedelem előtt, de ezt soha nem cselekedte, sőt ily követeléssel az országgyűlé­sen elő sem állott, hanem Magyarországnak , illető­leg Zala megyének Muraköz feletti törvényhatóságát mindig respectálta. Ily birtoklás fontosabb-e, vagy azon tizenkét esztendő, mit Zágráb megye felemlít ? Mit mondana Horvátország, hogy mi oly ré­szekre nézve, melyek egykor nem Horvátországhoz tartoztak, épen oly okoskodással élnénk, minővel Zágráb megye és Muraközre nézve ? s azt mondanék, hogy például Verőcze, Pozsega és Szerém megyék hajdan egyenesen Magyarországhoz tartoztak s hi­vatkoznánk e részben sokkal világosabb törvé­nyekre, mint a melyet Zágráb megye Muraközre néz­ve megemlített. Például az 1478 : 7-ik, és 1498 : 16-ik tczikkekre, különösen pedig Werbőczyre, ki az említett három vármegyét határozottan a magyar megyék közé sorolja; és ha felhoznók, mikép azon megyék a legújabb időkig külön voltak képviselve a magyar országgyűlésen, nem úgy adóztak mint a horvát megyék ; s mindezekből azt következtetnék, hogy Horvátország bűnt követ el a magyar nemzet ellen, midőn azon megyéket meg akarja tartani. De mi ezt nem tes­szük; mi tiszteletben tartjuk Horvát­ország jogait, sértheti ennek alkotmányos territóriu­ma integritását és ha tartoztak is az említett megyék egykor Magyarországhoz, nekünk az elég, hogy az utóbbi korban a három egyesült királyság territóri­umához tartoznak, s mi azt mindig respectálni fog­juk, de hasonló méltányosságot kívánunk mi is Ma­gyarország territóriumára nézve. Ugyanazon egy államhoz tartozó külön orszá­gok között lehet-e szó hódítási jogról a háború be­végzése után ? és alkotmányos nép, minőnek a hor­vát nép is bizonyosan óhajt tekintetni, használhat-e területének terjesztésére oly módot, egy másik, ugyanazon államhoz tartozó alkotmányos ország el­len, minőre, mint jogalapra, Zágráb megye hivatko­zik ? Még osztrák és horvát szempontból tekintve is a dolgot, ha Magyarország fegyvert fogott a fejede­lem hatalma ellen, s a fejedelem azt legyőzvén, a bé­ke ismét helyreállott : helyes és igazságos-e, hogy a győző mellett harczoló örvendjen a másik szerencsét­lenségének, osztozni kívánjon annak birtokában ? és midőn a győző azt, a mit elvett, ismét visszacsatolja, még ezen jogtalanul osztozó tekintse magát meg­­károsodottnak az által, hogy amaz elvesztett birtokát erőszak nélkül visszakapta ? Még sajátságosabb a körlevélnek azon vádja, miszerint mi a horvátokat is, más nemzetiségeket is a török rajákhoz igyekszünk lealacsonyítani. A magyar nemzet 1848-ban a népre és a népnek minden osztályára teljes egyenjogúságot hozott be; sem néptől, sem nemzetiségtől nem vett el jogokat, hanem adott kinek-kinek igazság és méltányosság szerint. Ilis ugyanazon pillanatban, midőn megtette azt, mivel az igazságnak tartozott, megtámadtatott fegyverrel minden oldalról ön testvérei által, kik harczoltak azon meggyőződésben, hogy nemzeti jo­gaikért harczolnak, miket mi csorbítani nem akar­tunk , és ha e részben valami követelésük még volt, azt harcz nélkül is szívesen teljesítettük volna; ők azonban harczoltak, véresen, és talán akaratjuk ellen más érdekekért, nyeremény nélkül, polgári harczban, minek még dicsősége is mindig fájdalmas. Ha a török rajáknak, kikhez mi, a zágrábi állí­tás szerint, hasonlókká akarjuk tenni az idegen nem­zetiségeket, ha mondom, a török rajáknak olyan poli­tikai helyzetük volna, mint minőt a magyar törvény adott az itteni idegen nemzetiségeknek : aligha biz­tosabban nem állana a török birodalom, és Déli-Szlá­­via létesülhetésének reménye valószínűleg távolabb volna. Nálunk politikai és polgári jogokra nézve sem­mi különbség nincs a magyar és nem-magyar közt. A törvényhatósági közigazgatásoknál mind a tanács­kozó testületek, mind a tisztviselők választásában a többség határoz, és az határoz még a nyelv fölött is, mely a köztanácskozásokra használtassák. Mutasson valaki Európában államot, mely a területén lakó ide­gen nem-souverain nemzetiségek iránt több méltá­nyossággal jár el! És mégis arra szólít föl minket Zágráb körlevele, hogy „tegyük szivünkre kezünket és ismerjük meg, hogy méltatlan viseletünk által a horvátok­ ellen vétkeztünk.“ De mi tehát azon vét­künk, melyért ily bűnbánó vallomást kellene ten­nünk ? Hiszen ha a recriminatióknak helye és ideje volna, szólhatnánk talán mi több joggal, de fátyolt vetve azokra, miket a múltban szenvedtünk, nyugodt lélekismerettel nézünk a jövendővel szembe. Ismétlem, hogy mi Horvátországot az 1848-ki törvények által nemzeti jogaiban nem sértettük, de sérteni nem is akartuk és keserűség nélkül mondom, hogy mindazt, a­mi 1848 után ellenünk történt, sze­rencsétlen félreértésnek és a fölzaklatott indulatok rohamosabb kitörésének tulajdonítjuk. Nincs bennünk gyűlölség a múltért, még akkor sincs, ha Horvátor­­­­szágot saját érdekeinek helyes vagy helytelen fölfo­­r­gása tőlünk elszakasztva más útra vinné. És miért nem áll ez így Horvátországban a ma­­­­gyar nemzet irányában? miért van a zágrábi körle­vélnek mindenik sorában gún­nyal párosult gyűlölet ellenünk ? mi czélból izgatja Zágráb megye a Magyar­­országban lakó idegen nemzetiségeket a magyarok ellen ? még felsőmagyarországi szláv barátainkat is, kiknek ellenünk panaszuk nincs s kiket azért, mert barátink s testvéreink akarnak maradni, általunk el­nyomott török rajáknak gúnyol? mi öröme ,— mi nyeresége lenne abból Horvátországnak ,— ha sikerülne ingerültséget támasztani ez országban faj és faj között és az által nehézzé tenni egyiknek is, másiknak is a kölcsönös méltányosságot ? Mi nem ijedünk vissza más nemzetiségű honfitársaink köve­telésétől, mert erős bennünk az akarat: teljesíteni mindazt, mit Magyarországnak politikai szétdarabo­­lása nélkül teljesíteni lehet; s meg vagyunk győ­ződve, hogy oly követeléseket, miknek teljesítése le­­hetlen, más nemzetiségű honfitársaink tenni nem fog­nak. A mely nemzet 1848-ban elég erős és eszélyes volt, senki által, még az események által sem kény­szerítve, minden politikai jogot megosztani a népnek minden osztályával, elég erős és eszélyes lesz ezen­túl is arra, hogy a nemzetiségek kérdésében is igaz­ságos legyen e honnak minden polgára iránt. És Zágráb megye nem elégli meg, hogy méltat­lan vádjaival gyűlöletet fejez ki és gyűlölet akar ger­jeszteni ellenünk ön hazánkban is, hanem még gyűlö­letessé akarja tenni a magyart a külföld előtt is, mert ránk fogja, hogy mi egy nagy államot akarunk ala­pítani, mely a Kárpátoktól a Balkánig, sőt talán Konstantinápolyig terjedne s mely szerintünk nem Magyarország leendene, hanem kizárólag magyar (magyarisch). Pedig jól tudja Zágráb megye, hogy nem mi va­­gyunk azok, kiknek óhajtásaik ilynemű terveken jár­nak; mi óhajtjuk, hogy e haza erős legyen polgárai­nak egyetértése által, fölvirágozzék jótékony s igaz­ságos törvények alatt; de határait terjeszteni, más idegen állam birtokára vágyni, más szabad népet meghódítani akarni szándékunk nincs, még ha tehet­ségünk oly nagy volna is, — hogy e czért könnyen elérhetnek. Miért akarja tehát Zágráb megye még e váddal is, melynek alaptalanságát épen ő tudja legjobban, békés szomszédunkat ellenünk gyűlöletre izgatni és minket oly színben állítani a világ elébe, mint a­kik sajátunkkal be nem elégedve, vagy veszélyes, vagy nevetséges nagyravágyásból birodalmakat akarnánk fölforgatni, országokat meghódítani, oly országokat, melyek jelenleg másokéi, melyekre, ha a sors úgy úgy akarja, hogy mostani uzokat változtassák, más hatalmasabbak számítanak ? Midőn azon őszinte készségünket, hogy fátyolt vessünk a múlt idők szomorú eseményeire, más rész­ről annyi váddal, keserűséggel látom viszonozva: nem örömest mondom ki, de akaratlanul eszembe jut , hogy rendesen nem a sértett fél az, ki a méltatlan sé­relmet nehezen felejti. De miután elmondottam nézetemet Zágráb me­­gyének körlevelére, szabad legyen elmondanom­­ egyéni meggyőződésemet Horvát-, Dalmát- és Tótor­­országnak Magyarországgali egyesülésére nézve is. Az egyesülés kérdésének megoldása főkép Hor­vátországtól függ. Ha Horvátország velünk egye­sülni akar, mi az egyesülést szívesen fogadjuk ; ha saját nemzetiségének vagy önkormányzatának érde­kében föltételeket akar kikötni, ha saját országgyűlé­sének hatáskörét szélesebbre akarja terjeszteni, ha a velünk közös törvényhozásban más módon, más arányban akar részt venni, mi föltételeit vissza nem utasítjuk, módosításait nem ellenezzük. Tudjuk mi azt, hogy Horvát-, Dalmát- és Tót­ország a magyar koronához tartoztak ugyan, de nem voltak Magyarország. És ha nem bírtak is oly teljesen elkülönzött önállással, minőt némelyek vitatnak, ha azon kapcsolat, mely közöttünk és kö­zöttük fönállott, sokkal, igen sokkal több és szoro­sabb volt is a personal­ uniónál, de volt mindenkor saját elkülönzött territóriumok, volt politikai nemze­­tiségek , s a mellett hogy Magyarország min­den jogaiban osztoztak , voltak külön jogaik is, miket Magyarország mindig tiszteletben tartott. — A magyar törvény, midőn ezen országokat kapcsolt részeknek nevezte , nem értett az alatt erőszakos kapcsolatot , nem értett alárendeltsé­get, hanem oly kapcsolati viszonyt, melyet Horvát- Dalmát- és Tótország önkényt, szabad akaratból kö­tött velünk, a jognak, méltányosságnak és közös sza­badságnak alapján. Azt a vádat, hogy mi hódított országoknak szeretnénk tekinteni a három egyesült királyságot, nehezteléssel utasítjuk el magunktól. Tudjuk mi azt, hogy kölcsönös viszonyainknak alapja nem hódítás. De ha hódítással vette volna is kezdetét Magyaror­szág birtoklása azon országokban, arra hivatkozni méltatlanságnak s valóban fonákságnak tartanók. Mi a hódítást soha nem ismerjük el érvényes jogalap­nak a hóditott nép irányában, s azt hiszszük, hogy a hódított nép kötelességei csak addig terjednek, med­dig a hódítónak fegyvere ér. Morális kötelességet csak a szerződésileg, vagy a szó nélkül ugyan, de kényszerítés nélküli folytonos cselekvényekben nyil­vánult szabad beleegyezés vonhat maga után. Mi a három egyesült országot társainknak tekintjük, kik önkényt, szabad akaratból, sorsukat a mi sorsunkkal már századok előtt összekötötték, és századok óta jóban roszban osztoztak velünk. Felsőbbségi hata­lomról, alárendelt helyzetről közöttünk szó nem lehet, hanem csak a kölcsönös egyetértéssel kötött százados egyesülés föntartásáról. Ezen egyesülésnek föltételeit, ha azok valamely részben egyik vagy másik félre nyomasztókká váltak, lehet kölcsönös egyetértéssel módosítani, de magát az egyesülést egyoldalúlag erőszakosan szétszaggatni, talán sem jogos, sem czélszerű nem volna. Ha tehát Horvátország minden közjogi viszonyt, mely közöttünk fönállott, teljesen meg akar szüntetni s minden kapcsot végkép el akar szakasztani, mi ki nem mondhatjuk azt, hogy a végelszakadásba is be­leegyezünk, sőt kötelességünk leendő jogaink föntar­­tására óvást tenni, valamint Horvátország is óvást tenne, ha a három egyesült királyságnak bármely része el akarna tőle szakadni; de az elszakadás meg­­gátlására tettleges lépéseket nem teendünk s erőszak­hoz még akkor sem nyúlnánk, ha azt tenni hatal­munkban volna. Mert a gyülölsé­ggel párosult kény­­szeritett kapcsolat nem volna áldást hozó sem mi­­reánk, sem őreájok. Az egyesülés tehát, vagy elszakadás — legin­kább Horvátországtól függ. De ha Horvátország épen akkor, midőn teljesen független önállást követel, ezen önállást mindenekelőtt arra használná, hogy be­lépne a birodalmi tanácsba, és az eddig közöttünk fönállott közjogi viszonyokat azért bontaná föl, hogy az osztrák örökös tartományokkal hasonlókat, sőt még szorosabbakat kössön ; ha Horvátország az adó és katonaállítás kérdéseinek elhatározását azért akar­ná a magyar országgyűléstől elvonni, hogy azt a bi­rodalmi tanács kezeibe adhassa; ha azért nem akarja a magyar felelős minisztériumot, mert állami éle­tének legfontosabb tárgyaira nézve, minek a bi­rodalmi tanácsnak föntartott adó- és katonaaján­lás , hadü­gy , pénzügy , kereskedelem, az osztrák minisztériumtól , és pedig valószínüleg nem fele­lős osztrák minisztériumtól akar függni : már ak­kor az egyesülés közöttünk csakugyan lehetetlen, mert az egyesülésnek nem leend tárgya. Magyarország valószínüleg nem fog a birodal­mi tanácsba lépni; mi Magyarország törvényes ön­állását föl nem áldozhatjuk; a sanctio pragmaticát, mely ezen önállását biztositja, föl nem forgathatjuk; azon szent és sérthetetlen alapszerződést, melyet őseink az uralkodó­házzal kötöttek s mely a nemzet és fejedelem jogainak egyformán alapul szolgál, meg nem semmisíthetjük; az adó és katonaajánlás jogát, mely századok óta a nemzetet illette, idegen kezekbe nem adhatjuk ; a törvényhozás jogát a magyar kirá­lyon kívül senkivel mással meg nem oszthatjuk ; egy­szóval, Magyarországot törvényes önállásától, füg­getlenségétől és alapszerződésekben biztosított ősi alkotmányától megfosztva, od­rogrozott alkotmányú osztrák provinciává nem tehetjük. Ha tehát Horvátország, jövendőjének vélt érde­kében tőlünk elválva, az erősebb hatalomhoz csat­lakozik , mi ezt nem gátolhatjuk, de e csatla­kozást kénytelenek leszünk végelszakadásnak tekin­teni, mert nem marad fönn tárgy, mire nézve egye­sülhessünk. Minden fontosabb közjogi tárgyakat a birodalmi tanács fog eldönteni Horvátországra nézve is; a magánjogi s közigazgatási törvényhozást Hor­vátország a maga országgyűlésén fogja gyakorolni. A közigazgatást minden a birodalmi tanácsnak fönn­tartott tárgyakra nézve a bécsi minisztérium intézi Horvátországban is, a többi tárgyakra nézve pedig természetesen Horvátország önmaga viszi. Mi marad tehát az egyesülésre ? A personal­ unióra nem szüksé­ges közöttünk külön egyesülés, mert a personal­unio úgyis megvan az osztrák birodalom minden tartomá­nyai között, és így Horvátország épen oly viszonyban fog állani velünk, mint Galiczia, Csehország, Tirol vagy Ausztria. Bezárom e sorokat azon óhajtással : vajha az egyetértés békítő szelleme lengené által Szent István koronája minden országait, minden népeit, hogy le­gyenek egysé­gekben erősek, egyesült erejök által szabadok és minden időben méltányosak egymás iránt! A mi akaratunk komoly és határozott; ezen egyetértésnek létrehozására és fönntartására nézve mi nem fogjuk engedni, hogy a múlt idők kese­rű emléke a méltányosság békülékeny indulatját elfojtsa keblünkben; és ha még­sem sikerül eg­gyé tenni ezt a hont , legyen Isten biró közöttünk és azok közt, kik miatt a kitűzött szent czélt elérni lehetetlen len ! DEÁK FERENCZ. PEST, márcz. 25-én. A meghívó kir. levél szerint az ország­gyűlés ápril 2-kán megnyílik. Az országbíró fogja azt megnyitni. A törvényhozás souverain jogának gya­korlatára ismét egybehívott nemzet mindenek­előtt a törvényhozás minden része számára kö­­vetelendi a törvényhozás jogát. E jog az ország minden részét illeti. Erdély az ország része. Erdély meghívása nélkül az országgyűlés cson­ka. A Budára hívott országrészek az ország­gyűlés kiegészítését sürgetendik. Vissza kell szerezniük az egybegyült törvényhozóknak a szentesített törvénynek az erőt, elégtételt kell szerezniük a megsértett jogérzetnek. S midőn az országgyűlés a törvény érvé­nye mellett emeli fel első szavát, a Budára egybehívott országgyűlés Pestre áttételét, a törvényre támaszkodva, követelheti és köve­telen­di. És csakis, midőn a törvény visszanyeri érvényét, midőn az országgyűlés a törvényes­ség minden kellékeivel biranol, csak akkor bo­­csátkozhatik a korona jogainál fogva előter­jesztendő kir. propositiók tárgyalásába. De mi azt his­szük, hogy mielőtt a nem­zet a jövő művéhez fog , előbb visszate­kint múltjára , visszatekint a szenvedés éveire. Az első találkozás a törvényes téren részünkről az őszinte szót, a halálig ül­dözött jog, a vakmerőn megtagadott törvény, az eszélytelenül és gyűlölettel megtámadott nemzetiség méltó és jogos szemrehányását szó­

Next