Magyarország és a Nagyvilág, 1868 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1868-01-04 / 1. szám
. Ha semmi más, nagyszerű temetése nagy tanúbizonysága lett volna azon veszteségnek, mely az ő halála által a magyar ipart és a város érdekeit érte. A gyászmenet élén a híres vasöntöde munkás-személyzete haladt, melynek az elhunyt valódi atyai főnöke volt. A hatfogatú gyászszekeret városi diszőrség előzte meg, azután a város képviselői mentek. A koporsó mellett számtalan fáklya lobogott, s gyászlobogók, nagy tömeg és végtelen kocsisor képezték a kíséretet. A test, mely annyit küzdött, fáradott, oda künn pihen most a sir hideg ölében, s a lélek, mely annyit működött, visszaszállt oda, honnan kikerült. A szomorodott család nagy sirkövet állitat az elköltözött sirja fölé, de bármily szép lesz is az, legméltóbb sírköve azon vasöntöde lesz az elhunytnak, melyet maga teremtett. Emlékezés 1849-re. Emlékeztek-e még . . . A nagy viharra, mely végig söpört S annyi jelest, annyi dicsőt letört? Milyen dicsőn mosolyga fel napunk ; — S mily véresen szállott a mélybe le, — Miként mosolygott a nemzet-géniusz S miként repedt meg vérző kebele ? Emlékeztek-e még . . . A lánczra, melyből kardot alkotunk, Melyet babérral s vérrel hordozánk? Fényére mint sáppadt el a pulya, Miként oszott a bűnnek szelleme; S nyomában a szabadság zászlajával Ha fölvillant, ki állt meg ellene ? . . S emlékeztek-e még . . . Hogy lett e kardból csörgő láncz megint Példázva a szolgaságot, földi kint ? Tépett babérra hogy hajlott a zászló, Dicsők felett hogy zúgott a „halál“ szó. . . És aztán néma minden ajk, kebel, Még Istenéhez fordulni se mer . . . Egymásra hull, mit ősink épitenek, Mint földingásra a szilárd falak. S a rom felett, hol annyi szív szakadt meg. Ellenségink kaczajjal állanak! Ő rémitő, oly rémitő ez emlék ! . . . Egy éjszak-sarki elhagyott vidék. . . . Dúlt arczú nők széjjelzilált hajakkal, Kik férjet, vagy tán magzatot keresnek. Hajdan vidám barátok, néma ajkkal, — A mint egymás karába sirva esnek... . Amott a honfi ősi lakhelyét Éjfél időn felverve hagyja el.... Még egyszer csüng a kedves ajk az ajkon. Még egyszer dobban keblen a kebel. — „Hajrá !“ kívül vadászat hangja kél. Zúgó vihar oly rémitőt beszél... S fut, fut fölvert vadként az üldözött Farkas tanyák, lakatlan láp között Titánná kél a szétszáguldó hajtás... S kedves ajkról egy elhaló sikoltás... A nő szive fájdalmán — megreped •"S árván marad hon, nemzet, gyermekek. Egy villanat, utánna tompa dörgés Egy nemzet-oszlop roskadtát jelentve, Zsoldos csapat a néma éjszakában Felvont szuronynyal, vérre lesve, Egy nagy sóhaj, Kárpáttól Adriáig, Egy elnyomott sóhajtás, néma köny.. . ■S aztán kihalt és néma újra minden Vérbűn után egy szörnyű vérözön Emlékeztek-e még ? Nem jó ezt elfeledni! Emlékeztek-e még ? A lángelmű szónokra, akinek „Szava méz és hangja kenydörgés“ Az bebalzsamozza a harcz sebeit Ez fölriaszt, mint alvó utast a szélvész. Ki midőn „nagy“nak látta nemzetét, Meghajtá előtte hírkoszorus fejét.... E főt, melyet — ki bírná a honvágy kinait ? — Most koraősz fürtök árnya borit! ... MAGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG. Kinek hibái , hogy hitt, remélt S nagylelkű volt, mint büszke nemzete, De kit reménye szabadságo s honáért A száműzetés sivár zátonyára vete.... S ott roskadoz terjesztve karjait A szent, imádott ősi hon felé ; Zokogva a sok volt bajtárs felett, Ki sírját nem a hon földén lelé !... Emlékeztek-e még ? . .. Nem szép ezt elfeledni! Emlékeztek-e még ? A kis vezérre, a ki a világot Befutkosá, s hol elnyomást talált, Lángpallosával a bűnre ott vágott, Keresve s osztva a bajnokhalált ? Osztrolenka „véres csillagára“ Kinek kardja csatán legélesebb ; S bár teste száz golyótól átszakitva, Legmélyebb szivén a honszerelmi seb ? ... A „semmiből teremtő“ hadvezére, Ki százszor halt meg, százszor támadott. Egy másod Kosciuskó, kinek fején Soha a borostyán el nem hervadott.... Piski, Szeben , róla regélnek, Mig Erdély földén érző népek élnek.... Emlékeztek-e még? Nem szép ezt elfeledni! Emlékeztek-e még A költőre, ki alvó nemzetét, Midőn a vész jött, — „talpra“ hívta fel S midőn a vész még jobban feltolult, Csatára kelt a hősek ezrivel ? Kobozzal és karddal mint jár elől; Mindkettő hogy csattog és mindkettő hogy öl!.. S im, pattan a lmr, az életér szakad, Az elhaló szem zászlaján tapad, Mégegyszer zeng : a szabadság, haza ! S lehull a kard, lant, a hon zászlaja.... Emlékeztek-e még, Nem szép ezt elfeledni! Nem leng a zászló néha képzeletben Előttetek, amint tovább vonul ? Nem zeng az ének hangja lelketekben, A mely lezengett hősink ajkiul ? Nem kérditek : hová lett a sereg, Mely ellenétől perezre sem remeg ; Hová levének a dicső fiúk, Kik mint sasok oly bátran víttanak? ... Nincsen babér s kereszt a hü fejeknél, Sirjok felett katangot hajt a szél, Ők jeltelen kis sírban nyugszanak — Ó nemzetem sirasd meg önmagad — Mert bár nincs is felírva itt alant, Kiket fedez a puszta, néma hant, Ők boldogok, nevők nagy és dicső, Eljő a hit, az őket hirdető. Ők boldogok, de hány koldus bolyong, Nem is mutatva csonka tagjait, Ott áll az utcza sarkon, rongyosan S kérelmekre nem nyitja ajkait, Dicsőségért hogyan piruljon el S hogy kérjen ott, hol múltja követel! Emlékeztek-e még ? Láttátok őt, még mint daliát „Előre !“ zengett ifjú ajkain. Nagy-Sarlónál ő vivé a zászlót S annyi dicsőt és szépet álmodott : „Nagy lesz a hon !* — kiáltá, a midőn Golyó találta. — s ő leroskadott. . .. S most ottan áll mankóba borulva. Agg és tehetlen, egy élő halott. Sebét feledte, hisz mélyebb, a melyet Hazája estén hű szive kapott. A kegyelem fillérrel ne pirítsd meg ! Kérd bűnbánólag, — hogyha elfeledted, — Hogy a kenyért, a melynek magvait Saját vérével ő nevelte fel, Veled kegyelmesen most oszsza meg ! Ő volt a kard, mely házad védte egykor A testvér harcz emésztő lángitól. S midőn a gyilkoló én feléd röpült, Tiéd helyett az ő szivvére folyt. . . . S ezt nem szabad feledni! P. SZATHMÁRY KÁROLY. 1. szám, 1868. Silvester éj és új év reggele. (Képpel a 8. lapon.) Csikorog nyikorog a hideg, szintúgy csavarja az ember orrát. Adósai vagyunk az évnek, ki jégmarkával megragadva tart, s ki akarja belőlünk szorítani az adófityinget. Mi könyeket, hideg facsarta könyeket hullatunk koporsójára, és nagyon szépen kérjük, hogy ne izéljen már azért az egy pár óráért, ami hátra van, feküdjék le békességben, nincs annyi patika és doktor, mely őt megmentené az örök haláltól. De azért nem enged, fogait vicsorgatja és jeges körmével összehajigatja arczunkat. Fönt az égen egy két csillag gubbaszkodik, az is úgy összehúzza magát, mintha búbos mellett ülne, sugár nyakát nem merné kinyújtani a világért. A köd hidegebb a jégnél, mintha a haldokló esztendő magas sírjából jönne lehellete az ott egy rakáson heverő halott éveknek. Szintén félünk zuzmarás bajuszunkhoz nyúlni, hogy megharap. Pedig érdemes most kimenni az utczára, s szemünk tekintetével beszemtelenkedni némely ablakon, kilesni a családok titkát, és elreferálni a világnak. Silvester éje van, ki vetné ilyenkor szemére az írónak, ha olvasója számára lopni акаг valamit, úgy se lehet sokáig már belenyúlni az 1867. tarisznyájába, nagy hirtelen annyit markoljunk még ki belőle, amennyit lehet. Borsó bácsi! Borsó bácsi! ne igyék már kend annyit abból a borsóból, mert bizony bizony még Borsó létére is elázik. Azért tette kendet biztossá a nemes tanács, hogy éjnek idején a drabant népséggel egész a Dorottya-utcza végéig kirukkoljon, hogy végig csörtessen a váczi utczán, bebizonyítván a világnak , hogy éji 12 óráig szörnyen nagy a közbiztosság Pesten, a váczi és úri utczákban, — noha a kakas, és dobgat, külvárosi utczákban már alkonyatkor kifosztják az embert. Talpra kell tehát kapaszkodni, és megkezdeni ily gyönyörűségesen illuminált fővel a hadjáratot. Borsó bácsi csakugyan leteszi a korsót, mert már üres, és megparancsolja drabantjainak, kik Silvester tanácsos úr egészségére, ki őket ez évből ki fogja segíteni, szintén meglehetős nagyokat nyeltek, hogy minekutána, és ennekutána a nemes publikum őket 1867- ben még egyszer meg akarja látni, tehát annak rendje és módja szerint álljanak glédába, és ballábukat előre tolva tegyék ki magukat az őrszobából. „Mind hősök ők mind férfiak , mind hit és hazafi.“ Megindult a rettenthetlen drabant csapat. A Borsé szíve lángolt és szerelmes volt Silvesterbe. Szerinte minden a legtökéletesebben folyt még eddig. Tavaly ilyenkor zsandár volt, s ma már drabant káplár. 1867-ben rettenetesen felvitte sorsát. Tipp, tapp, tipp tapp: hangzott a drabantok lépte, se egyik, se másik nem tekintett volna félre, azt hitte az ember, hogy nyakuk csizmává fagyott, s ha megmozdítanák, elpattanna. Szerencsésen keresztül értek a váczi utczán. Nem adta magát elő semmi. A járókelők közt ugyan egy pár ordítgatott valami nótát, de ez Silvester élén nem jött beszámításba. Végre a hősies kis csapat kiért a redout-térre. — Szedjétek össze magatokat, — parancsold Borsó — vigyázzatok jobbra balra, míg e pusztaságon keresztül érünk, baj is történhetik. Mentek, mentek, mendegéltek. — Megállj! — kiáltá egyszerre Borsó, — és vitéz drabantjaihoz fordult : — Láttatok-e már sphinxet? Noha nem láttatok, ime nézzetek oda; — és előre mutatott. — Képzeljétek, mintha a Sahara közepén volnátok; — ha nem hallottátok hírét, — akkor csitt! — Látjátok-e ott azt a mozdulatlan óriás alakot ? — Azt a hódömbiczet? — kérdé egy drabant. — Ostoba! A Saharán hódömbiczet. Folytonos kánikula van ott. Látott-e már az Isten ilyen ütött fejű népet. — Tudjátok meg, hogy a sphinx belseje üres, s hogy ott csavargók is létezhetnek. — Szuronyt szegezz és indulj. Borsó bácsinak eszébe jutott, hogy, mikor ő zsandár volt, és recognoscirozni küldték, nem ijedt volna meg az ördögtől sem. Fazekas János nem volt ördög, s így attól megijedni nem is volt szégyen. A tér közepén csakugyan ott fehér lett valami. Nagynak nem volt nagy, de szélesnek széles volt. Három részre osztva: alsóra, középre és felsőre. Hölgy volt, az Isten adta, és pedig hóból. Tekintete nem valami gracies. Idomtalan feje képezte a felső részt, félre csapott csárdáskalappal, a csárdás kalapon meszelő bokrétával. Szemei kancsaiul s olyan mérgesen néztek, hogy egy csöppet nem volt feltűnő azon düh, melylyel elég illetlenül a szájába dugott seprű darabot