Magyarország és a Nagyvilág, 1869 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1869-05-16 / 20. szám
20. szám. 1869. Magyarország és a nagyvilág öntudatában a tudós ismét megnyerni iparkodott kegyét. — Óvakodjék ön a forróságtól don Federigo — mondá végre dorr Amedeo, egy szemrehányó pillantást vetvén a mindinkább magasbra szálló napra — s ha szabad önnek némi tanácscsal szolgálnom, egyúttal őrizze magát attól is, nehogy csak egyszer is eltévedjen a mi őserdeinkben. Nem olyan sétakirándulás az, mint az önök erdőségeiben ott a Weser mellett, hol csak egy vagy két órai menésre van szükség, hogy kiérjen az ember az erdő széléhez, vagy legalább házakat és embereket találjon. Ó, az ottlétes szép, ott pompás hús van dán Federigo, mindig elragadtatással emlékszem vissza rá. De nálunk, os itt egészen máskép áll a dolog, sokan már, kik az erdőbe mentek, sohasem tértek vissza többé. Értsen meg ön senior, nemdúvadak tépték széjjel, vagy nem gyilkolták meg azokat indiánok, kik ott a folyamok mentében laknak, a kik közül néhány törzs a legellenségesebb érzülettel viseltetik irántunk fehérek iránt. Csak eltévedtek azok az erdőségben, mely roszabb, mint a pusztaság s találtak már itt és ott egyeseket, a talajon heverve, erőtlenül összeesve, s éhenhalva. Minekünk, kik benszülöttei vagyunk ez országnak, megvan azon érzékünk, melynél fogva tájékozni tudjuk magunkat a vadonban, s nálunk még maguk a nők sem félnek az eltévedéstől, csak egyedül a pumától s az indusoktól. Példákat tudnék előhozni, midőn egy nő az őserdőben húsz leguáról s még messzebbről is megtalálta a visszafelé vezető utat, mialatt egy európai, ha csak egy órai messzeségre is behatolt a sűrűségbe, anélkül, hogy csalhatlan jegyeket készített volna magának útjában a visszamehetésre, bizonyosan s elkerülhetlenül eltévesztő az irányt. Mert igen szélesen elterjedett téves vélemény az önöknél, hogy azt képzik, mintha a nap állása után lehetne magát tájékozni az embernek, don Federigo Don Amedeo félbeszakító beszédét e szavainál, mivel szemei önkénytelenül is a napnak állására irányzódtak, amely arról tett neki bizonyságot, hogy már ő maga is legjobb után van arra, hogy tévedésbe essék az előre haladt időre vonatkozólag. Gyorsan fölemelkedők helyéről órájára pillantva, azon megjegyzéssel, hogy elmulaszthatlan kötelességek megrabolják őt azon megbecsülhetlen előnytől, hogy tovább is szorgoskodhatnék e pillanatban vendégének mulattatásáról. Ennek kárpótlására azonban a legmelegebben ajánlott nejének felvigyázata alá, korlátlan rendelkezése alá bocsátotta házának minden élő és nem élő tartalmát s eltűnt az utcza felé, miután még panaszkodott egyet a sürgetés dolgait majdnem elviselhetetlenné tevő forróság miatt. Donna Juana úgy látszik, ép oly süket férjének, mint vendégének szavaira. Ha hajlott férje kivonatára vendégüket illetőleg, ez mindenesetre igen különös módon történt. Oly hallgatag maradt tovább is, mint amilyen előbb volt, csak tekintgetett szerte széjjel a tudós feje fölött el, a patio felé. Voldmann határozatlanul ült helyén, magában a basszúságnak bizonyos nemét érzé afölött, hogy magára voná a szép háziasszonynak neheztelését. Agyában azon gondolat merült föl, hogy egyenesen és nyíltan magyarázza ki magát régi s igazi német szokás szerint, azonban még kellő időben meggondoló magában, hogy ő épen nem tud semmiféle mentséget sem előhozni az iránt, mivel egész végig kihallgató a beszélgetést. Azután ismét azt gondoló magában, hogy abban tulajdonképen épen nincs semmi sértő se, mivel használta azon hálószobát, melyet a házi úr kijelölt számára, s hogy ennek következtében esetleg kihallgatott egy egészen jelentéktelen társalgást, melyet bizony bármely fül is meghallgathatott volna. Azonban mégis szemrehányást tett magának, s Dinét nem tudta felfogni abban a pillanatban, hogy miért ? S amint az rendesen történni szokott, ha az ember sokáig gondolkozik valami homályos kérdés fölött, ő is végre a legesetlenebb eszközhöz nyúlt, hogy ismét feloldja az összekuszálódott csomót. Hirtelen fölkelt helyéről, s néhány pillantás múlva visszatért szobájából egy könyvvel, melyet az úrnő és az ő széke közt álló asztalra helyezett le. Az Odysseának egy spanyol fordítása volt ez, melyet azért hozott magával, hogy hasznát vegye a spanyol nyelv megtanulásánál. Nem rózsadénü volt már azonban ekkor, hanem lobogó pkr, mely elbobta donna Juana arczát a könyvnek megpillantásakor.. Hirtelen mozdulattal fölállt, s szótlanul elhagyd azonnal a folyosót. Voldmann saját ügyetlensége miatt koszosan nézett utána, amint méltóságos léptekkel végig ment a kerten. Amit előtte való este írt e nőről, most ismét helytelennek tetszik előtte, s mégsem tudta, hogy mit tett volna ama nézet helyébe ? Szépsége jobban uralgott fölötte, mint korábban, s azt mondá magában, hogy azon lényeknek, kik jelenségükben annyi báj és varázszsal vannak elárasztva, talán, mégis joguk volna ahoz, hogy máskép ítéltessenek meg, mint más mindennapi lények, kiknél arányosabban vannak megosztva a testi és szellemi előnyök. Szülővárosának női s lányai merültek föl képzeletében, azonban midőn egyenként végig vonultak előtte, egy sem volt köztük, még azok közt sem, kik iránt ő futólagos vagy tartósabbb érdekkel viseltetett is, kiről azt képzelhetné, hogy azt Voldmann Fridrik nem is tudta voltaképen egész bizonyossággal, hogy miről akart hát képzelődni. Még mindig azon helyen függtek pillantási, hol donna Juana eltűnt a gránátvirágok izzó kelyhei mögött, s azon változhatlan határozatot tette föl magában, hogy mihelyt a hölgy visszatér , nyiltszivű vallomása által azonnal véget vet a rá nézve mindinkább terhesebbé váló kedvetlen hangulatnak. Azonban az úrnő fölmenté most elhatározását a föndicsért változhatlanságot illetőleg minden próbatét alól, mert nem tért vissza, s a tudóson mindinkább nyugtalanság kezdett erőt venni a várakozás miatt, mely végre lehetlenné tette neki a magányos folyosón való további maradást, s ki is üzé onnét. Alig éré el az első utczának elejét, mely a folyampart felől a városba nyúlt be, midőn a véletlen kegye némi felvilágosítást nyújtott neki dón mmedeának „elmulaszthatlan kötelezettségeire“ nézve. A nevezett úr ugyanis trendában, egy kézműraktárban volt, melynek az utcza felé eső oldala majdnem egészen egy roppant nagy, tárva nyitva tartott ajtóból állt úgy, hogy az arra menő képes volt az utczáról abban mindent kivehetőleg áttekinteni de egészen a hátteréig. Itt ült don Amedeo, egyik bolti asztalon, hanyagul lógázva le lábait, roppant kéjérzettel sziván be ezigarillájának kékes füstjét, melyet aztán ismét elé lövelgetett fehér fogai közöl kacskaringós gomolyokban, s e fontos foglalatosság szünetei közt fecsegett a „reggeli tertuliának“ többi részvevőivel, kik a trendának ládáin, szekrényein foglaltak köröskörül helyet, s ugyanazon nagy mértékben igénybevevő kötelesség teljesítésének adták magukat át. Az ajtón úgy rajzottak ki és be, mint valami méhkas körül, az egyik jött ebből a tertuliából, a másik pedig a másik tertuliába lépegetett csendesen a sarkon. (Folytatása következik.) A hét története. E héten „nagyhét“ volt. A sportvilág nagyhete, mely évenként nemcsak egyszer köszön be, mint az egyházé, hanem kétszer : tavaszszal és őszszel. E nagyhetet némely emberek szintén böjtöléssel ünnepült meg, de csak a lovászok, kinek koplalási és izzadási kúrái elkerülhetlenek arra, hogy dongáik a kellő vékonyságon túl ne hízzanak. A tavaszi meeting két első napja — a harmadik, s midőn e sorok a papírra folynak, még nem érkezett el — igen szépen sikerült. — A vasárnapi első verseny-ben legalább 30,000 ember vett részt és 800 kocsinál több robogott a versenytér felé. Nem is tudtam, hogy mennyi kocsi van Pesten, az omnibuszok mind zsúfolva voltak s szegény lovaik alig győzték czipelni a sok vasárnapi sportsmant. Az ekvipázsok pedig világos szinti selyemmel, finom csipkékkel s ezek hölgyi töltelékével tetőig el voltak telve, mig a két- és egylovas bérkocsik nagy része már szombaton föl volt fogadva oly árakért, melyek a hatóságilag megállapított taksához semmi arányban nem állottak. A tribünökhöz vezető út kevéssel a verseny kezdete előtt valóságos hangyaboly volt. Ember, ló és kocsikerék egymásba rekedve, megfenekedve az öntözés daczára is nagy homokban s fuldokolva a nem eléggé földhöz locsolt rákosi porban, tolult ott a terjedelmes deszka-épület felé. Csoda, hogy szerencsétlenség nem történt s a sallangos négyes fogatok valamelyik, egyik másik sallangtalan, földhöz ragadt, szegény, gyalogos embert még jobban a földhöz nem ragasztotta. Berni a látvány még fényesebb volt. A tribünök rended telére zsúfolva feketéltek ki a világoszöld mezőbe, a páholyok és zártszékek a legbájosabb női arczokkal s a legelragadóbb tavaszi toilettekkel voltak szegélyezve, az udvari páholynak is magas vendégei voltak: a király, a királyné, a királyi gyermekek, József főherczeg és neje Klotild főherczegné, nem hiányoztak a miniszterek sem, kivéve a közoktatásügy, az igazságügy, s a közlekedésügy minisztereit, kik a lovak iránt, úgy látszik, nem nagy szenvedéllyel bírnak. Szóval az egész hivatalos és nemhivatalos világ együtt volt a zöld pázsiton és olyan majálist csinált az első lóversenyből, mintha a majális is sport volna. A nap hőse „Pantaleon“ volt, a kaldrubi cs. ménes híres lova, mely már annyi pázsiton annyi díjat nyert, hogy, miután zsebei sincsenek, nem tudom, hová dugja azt a sok aranyat. Vasárnap az 1000 aranyos első császári díjt rakta zsebre igen érdekes futás után oly könnyedséggel, mintha concurrensei nem is voltak volna. De a másik versenynél ugyanő mégis vereséget szenvedett gróf Szapáry Iván „Coup d’État“-ja által, melyet birtokosa maga lovagolt, még pedig oly ügyességgel mindig szorosan „Pantaleon“orra előtt, hogy ez se jobbról se balról nem volt képes elébe csuszszanni és — képzelhetni mily nagy boszuságára — látnia kellett, mint nyer „Coup d’ Etat“ anélkül, hogy lovagja a korbácscsal csak hozzá is nyúlt volna. A hölgyek 300 aranyos dija volt ezen „állam-csiny“ jutalma. Az első nap egy nagy veszteség által is volt érdekesitve. A császári díjért való futás közben ugyanis „Rama“, gróf Széchenyi Bélának (tulajdonképen egy „Lissa“ nevű corsortiumnak) Angolországban drága pénzen vásárolt lova, mely tavaly óta több európai társon nagy hírre kapott, megbotlott s olyan sérülést szenvedett, mely a derék táltost hihetőleg örökre le fogja szorítani győzelmeinek eddigi teréről. Különben a második versenynapnak még egy nagy vendége is volt. Nem Napoleon herczeget értem, kit Zágrábból hiába vártak, sem Beust grófot, ki személyesen jelen volt, hanem a Jupiter Pluviust, az eső istenét, ki felhőit összekomandérozta a versenytér fölé s azt egész közönségével együtt negyedóránként jól megöntözte. Ez persze a turf embereit csöppet sem zsenirozza, legfölebb kinyitják esernyőiket s belebujnak fehér vagy fekete vizmentes kabátjaikba s avval vége van. Sőt ha kénköves, és nem vizes eső esnék is, úgy hiszem, ez sem tartaná őket vissza a versenyektől. Több csodálatot érdemelnek a főrangú hölgyek, kik világos tavaszi öltözékeikben fedetlen vagy roszul födött páholyaik székein s magán a turfán is derekasan megálltak, illetőleg megültek és rendületlenül megáztak „a hazáért.“ A hét eleje az udvarképes köröknek is nyújtott egy nagy eseményt. A várpalota fényesen kivilágított ablaksorai, melyek az éjen át aláfénylettek a Dunán át Pestre, azt hirdették, hogy a királyi lakban valami történik. Történt is egy nagy udvari bál, mely a „társaság“ színét a király fényes termeiben öszpontosította. A közönség persze ama fényes ablakokon kívül mit sem látott belőle, hacsak a hídon átrobogó hintókba nem mélyesztette fürkésző tekinteteit. Annál többet látott a közönség azon másik bálból, melyet kedden este az első pesti bölcsöde s a Hátszegen fölállítandó árvaház javára jótékony hölgyeink a lövöldében adtak. A bál oly fényesen sikerült s a résztvevők száma oly nagy volt, hogy nemcsak az első, hanem egy második pesti bölcsödét is meg lehetne az eredményből ajándékozni . Hátszegen akár állíthatnak két árvaházat is, t. i. ha még egy pár ilyen bált sikerül létrehozni. A jótékony hölgyek, kik Pesten az árvák javára oly szakadatlan buzgalommal és több, férfias (mert nőies) erélylyel működnek, csakugyan mindenki csodálatát és tiszteletét megérdemlik, kinél a jótékonyság nem puszta szó vagy pusztában elhangzó szó. A legnagyobb dicséret pedig kétségkívül gr. Károlyi Edénét illeti, ki jótékony czélok közül tán még többet munkálkodik, mint férje a részvényes vállalatok közül. Óhajtsunk mind a kettőnek továbbra is sikeres eredményeket. Hogy miképen fog ma este a vigazda termében adandó hangverseny sikerülni, azt persze még most (szerdán délelőtt) nem tudhatom. De valószínűleg igen jól, miután a hangversenyben annyi főrangú hölgy vesz részt, hogy már csak azért az egyért is mindenesetre tele lesz a terem. Az ily főrangú productiók közönségünket, bármennyire nevezze magát democratának, mégis rendkívül érdeklik. A magas születés nimbusa nimbus marad reá nézve még akkor is, ha az ész hangosan mondja bensőjében : azért sem. Persze e nimbus vonzereje nem volna oly varázsos, ha egyúttal a női szépséggel nem járna karöltve, mely mint ország világ tudja, épen a magyar aristokratiában oly csaknem általánosnak nevezhető egyetemességgel jelentkezik. És így aki meg nem hajol a rang előtt, az térdet hajt önkénytelenül a szépségnek.Hevesi Lajos, 23.7