Magyarország, 1969. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1969-02-16 / 7. szám
Fegyverkereskedelem -ENTREPRISE A fegyverkereskedelem mindig jövedelmező üzlet volt. A legnagyobb forgalmat éppen az embargók idején bonyolítják le. Megközelítő becslések szerint az iparosodott országok 1945 óta több mint 4500 lökhajtásos repülőgépet, 5000 tankot, 2000 rakétát, 250 hadihajót és sok más fegyvert adtak el a nemrég létrejött fiatal államoknak. Sok árucikket felsorolhatnánk még, mivel a „fegyverkereskedelem” manapság kiterjedt a teherautókra éppúgy, mint a radarokra, egyenruhákra, sebészeti eszközökre, optikai műszerekre stb. Mindezeket az árukat figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy a fegyverkereskedelem (tőkés viszonylatban — szerk.) a kereskedelemnek körülbelül 3 százalékát teszi ki, s a leszállított fegyverek értéke évi 6 milliárd dollár körül van. Mivel magyarázhatjuk azt a tényt, hogy a nemzetközi fegyverkereskedelem ilyen nagy méreteket öltött? A háború vége óta ez két jelenség hatásának tulajdonítható; az első — ha szabad így nevezni —, normális jelenség, a második kivételes. A normális jelenség az, hogy a háború utáni első évtizedben — mint minden háború után bőséges fegyverkészletek voltak, így a kereskedők a leszerelés során nagy mennyiségű fegyvert vásárolhattak öszsze és adhattak tovább, különösen a latin-amerikai és távol-keleti országoknak. A kivételes jelenség az, hogy sok új független állam jött létre, s ezeknek első dolguk volt, hogy hadsereget szervezzenek és azt felszereljék, legalábbis a szomszéd állatok színvonalán. Világos, hogy ez különösen kedvez a fegyverkereskedelemnek, hiszen ily módon megnövekszik a piac. A különböző segélyprogramok (katonai segítség, gazdasági segítség, együttműködés stb.) csak növelték a lehetőségeket. A hivatalos vagy félhivatalos szállításoktól függetlenül az illegális fegyverkereskedelem is felvirágzott. Ezt különböző körülmények mozdították elő: a fiatal államokon belül kitört polgárháborúk (Kongó, Biafra, Jemen stb.), sőt az egyes országok közötti konfliktusok is (Vietnam, izraeli—arab háború). Az illegálisan vásárolt könnyű fegyverzet 90 százalékát azonnali felhasználásra szánják, a többé-kevésbé hivatalos szerződések útján vásárolt fegyver 90 százalékát viszont az illető ország fegyveres erőinek békeidőben történő felszerelésére. Az utóbbi évtizedekben teljes fordulat következett be: a fegyverkereskedelem már nem magánszemélyek vagy vállalatok üzlete. Elmúlt az az idő, amikor a hagyományos szállítók — gyáriparosok vagy nemzetközi csempészek — szinte monopolhelyzetben voltak. A hagyományos „halálkufárok” nem tűntek ugyan el, de ma már amatőrnek számítanak korunk nagy fegyverkereskedőihez, a kormányokhoz képest. A magán-fegyverkereskedők „fajtája” azonban természetesen nem halt ki , s az a tény, hogy a második világháború vége óta a fegyverkereskedők (az FBI becslése szerint!) világviszonylatban több mint 3 milliárd dollár nyereséget vágtak zsebre, arról tanúskodik, hogy termelők, kereskedők, vásárlók és kémszolgálatok között vannak bizonyos kapcsolatok ... Hogyan is magyarázhatnánk másképpen azt a tényt, hogy a tankhajók 75 százaléka — a hajótulajdonosok tudta nélkül — fegyvercsempészésre szolgál? A fegyvercsempészet ugyanis főleg tengeri úton történik, megfelelő óvatosság mellett: egy-egy tankhajó csak minden ötödik vagy hatodik útján szállít fegyvert. A dolog egyszerű: a legénység beavatott tagjai a gumizsákokba csomagolt fegyvert az olajtartályok aljára helyezik, majd a tartályt megtöltik olajjal. A fegyvert így szinte lehetetlen felfedezni. A fegyverkereskedők ötletességének nincs határa. Kibérelik közismert légitársaságok teherszállító gépeit, és géppuska- vagy ágyúcsöveket csomagolnak a különböző méretű acélcsövek közé, lőszert mindenféle apró fémáru közé, lőporos zsákokat a műtrágyás vagy vegyszeres zsákok közé. A vámosok és a biztonsági szervek sokszor leleplezik az ilyen mesterkedéseket, de sokszor bizonyára nem. Él ma egy fegyverkereskedő, akit bátran nevezhetünk minden eddigi „halálkufár” királyának. Ez az ember az amerikai Samuel Cummings. Élettörténete éppolyan rendkívüli, mint a cég, amelynek élén áll. 1927-ben született Philadelphiában. Már kora ifjúságában szenvedélyesen érdeklődött a fegyverek iránt, és az egyik legkiválóbb amerikai fegyverszakértő lett. Huszonkét éves korában a CIA szolgálatába lépett, három évvel később pedig megvásárolta az első szállítmány fegyvert, amely a CIA-nál feleslegessé vált. Eleinte külföldi cégek számára dolgozott, 1953-ban pedig megalapította az International Armament Corporation (Interarmco) részvénytársaságot, amelynek székhelye jelenleg Monacóban van. Az Interarmco részvénytársaság néhány év alatt a használt fegyverekkel való világkereskedelem 75—80 százalékát ragadta kezébe. MODERN IDŐK Nem is csoda, hiszen magában az Egyesült Államokban 45 millió fegyvergyűjtő, sportlövész és vadász van, akik évente többek között 300 000 puskát vásárolnak az Interarmco-tól, többnyire postai megrendelés útján.Tavaly októberben Johnson elnök aláírta a törvényt, amely megtiltja, hogy postai megrendelésre fegyvert adjanak el. Más módon azonban továbbra is korlátlanul lehet fegyvert vásárolni. Az Egyesült Államokban a becslések szerint mintegy 160 millió lőfegyver van magánkézben.) A számítások szerint az Interarmca évi forgalma több mint százmillió dollár. De Cummings véleménye szerint , amelyhez csatlakozik a szakma két másik „nagyja”, az amerikai Mitchell Livingstone és a német Gerhard Mervns — „ezek csupán morzsák, mert az igazi fegyverkereskedők manapság a kormányok”. Mint Eugene McCarthy szenátor egy cikkében megállapította, az Egyesült Államok ma a hagyományos fegyverek világviszonylatban legnagyobb szállítója. Néhány számadat fogalmat adhat erről a tevékenységről. 1950-től 1966-ig az Egyesült Államok 35 milliárd (!) dollár értékű fegyvert adott el vagy szállított ingyen, 1967 óta pedig a fegyverkivitel évi átlagos értéke 1,5 milliárd dollár. A Pentagon lassacskán hatalmas kereskedelmi vállalattá vált. Henry Kuss, a Military Export Sales Departement (Katonai Export Ügyosztály) főnöke — ezt az osztályt McNamara létesítette — 1966-ban kijelentette: „A fegyverkereskedelemből származó jövedelem katonai kiadásainkhoz viszonyítva csekély... de a kereskedelmi mérleg szemszögéből nézve, nagyjából a felét fedezi külföldön állomásozó csapatainkkal kapcsolatos költségeinknek”. Még a szegény országok is egyre igényesebbek ezen a téren. Nem elégszenek meg néhány évvel korábban gyártott fegyverrel. Jellemző volt például a francia—amerikai versengés 1967-ben, amikor Mirage V. vadászgépeket adtak el Perunak és Brazíliának. A Pentagon azt a meggyőződését fejezte ki, hogy a latin-amerikai fegyveres erőknek nincs szükségük szuperszonikus repülőgépekre, csak a partizánellenes hadműveletekhez szükséges fegyverzetre. Peru és Brazília azonban nem hallgatott az amerikaiakra, hanem ragaszkodott a legmodernebb repülőgépek megvásárlásához. Irodában (L’Express) WILSON ÉS A NIGÉRIAI HÁBORÚ „Fegyverszünet... Napalm helyett küldjünk puddingot!" (Jeune Afrique)