Magyarország, 1970. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1970-07-19 / 29. szám
Izrael Szemben a valósággal Goldmann Brionin és Rabatban Belpolitikai feszültségek A Zsidó Világkongresszus elnöke június végén, II. Hasszán király meghívására, egy napot töltött Marokkóban. Nahum Goldmann rabati vizitjét a világsajtó szenzációs eseménynek tekintette. A riporterek bőséges helyszíni beszámolóiból azonban semmivel sem derült ki több, mint amit a 75 esztendős Goldmann (aki — a Le Nouvel Observateur szerint — „nem diplomata, nem politikus, nem államfő és szürke eminenciás sem, hanem valamennyi együttesen”) maga is elárult e látogatás után az izraeli rádiónak adott telefoninterjújában. Azaz: utazása magánjellegű volt. „Nem mint izraeli állampolgár” kereste fel az arab uralkodót, s e megbeszélésre — Goldmann kijelentése szerint — azért került sor, mert II. Haszszán kifejezte azt a kívánságát, hogy meg akar ismerkedni a Zsidó Világkongresszus elnökével és eszmecserét óhajt folytatni vele. Ugyanebben az időszakban Tito jugoszláv elnök is fogadta Brioni szigetén Nahum Goldmannt. Ennek a látogatásnak természetesen az adott jelentőséget, hogy Jugoszláviának közismerten régi, jó és harmonikus kapcsolatai vannak a haladó arab országokkal. Röviddel később Giscard d’Estaing francia gazdasági és pénzügyminiszter látogatott Jugoszláviába. Belgrádi sajtóértekezletén megemlítette, hogy Tito elnökkel folytatott megbeszélései során tájékoztatást kapott a Tito Goldmann tárgyalásokról. A francia miniszter ezek alapján Goldmann magatartását úgy jellemezte, mint olyan emberét, aki „gyakorlati megoldást” keres a békés rendezés útjában álló nehézségek elhárítására. A különvélemény Goldmann marokkói látogatása nem véletlenül keltett világszenzációt. Az izraeli miniszterelnök éppen a közelmúltban tett említést arról, hogy három év alatt több titkos érintkezés történt izraeli képviselők és arab vezetők között. E titkos diplomácia azonban törvényszerűen kudarcra volt ítélve. Az izraeli partner ezeken a megbeszéléseken — egész eddigi politikája tulajdonképpen ezt indokolja — csupán arra tehetett kísérletet, hogy az ellentábor valamelyik szövetségesét leválassza. S ez a törekvés, mivel nem párosult a válság rendezésének őszinte igényével, nem vezethetett eredményre. Goldmann marokkói utazása, amit ő maga is, joggal magánjellegűnek nevezett, viszont már semmiképpen sem tekinthető a hivatalos izraeli politika újabb nem hivatalos manőverének. A Zsidó Világkongresszus elnöke (azaz annak a szervnek a vezetője, amely magában foglalja az összes zsidó közösséget, pártot és mozgalmat az egész világon), aki évtizedes tevékenysége miatt tagadhatatlan tekintéllyel rendelkezik, Tel Avivban éppenséggel eretneknek számít. Nézeteit a teljesség igénye nélkül természetesen csak vázolni lehet. De lényegét, tendenciáját jelzi az a megállapítás, amelyet egyébként maga is legalapvetőbb tételének tekint. Vagyis, hogy „Izrael fennmaradása mindaddig bizonytalan, amíg nem rendeződik Izrael és az arab világ viszonya”. Goldmann szerint ugyanis, bár indokolt volt a zsidó nép igénye Palesztinára, az országalapítók szem elől veszítették azt, hogy egy terület a rajta levő lakosság többségének a tulajdona. „Azok a zsidók — írta Goldmann az angol konzervatív Observer április 12-i számában megjelent cikkében —, akik Izraelt építették, a szó legjobb értelmében megszállottjai voltak a zsidó haza elképzelésének. Anynyira, hogy egyszerűen nem maradt szellemi energiájuk arra, hogy megvizsgálják az arabokkal (akik számára betolakodók voltak és még mindig azok) fenntartott viszonyuk igen bonyolult problémájának összes következményét és arra megoldást találjanak.” Goldmann szerint azonban ez a vizsgálat az időközben történt fejlemények ellenére sem mulasztható el. Mint hangoztatta, „az izraeli—arab konfliktus megoldása annál a pontnál kezdődik, hogy Izrael nem lehet örökké ellenséges sziget az arab óceánban”. Izrael semlegesítésében látja a rendezésre irányuló erőfeszítések kezdetét, mivel — mint írja — „a mostani izraeli külpolitika elkerülhetetlenül Izrael fokozódó elkötelezettségéhez vezet”. S az a körülmény, hogy az egyik szuperhatalom Izrael oldalán áll, a másik az arab országokat támogatja, talán elhalaszthatja a robbanást, „de soha nem vezethet Izrael és az arab államok viszonyának normalizálódásához”. A Goldmann-féle koncepció érvein, megfogalmazásain bizonyára lehet vitatkozni. Ám alapvetően azt szögezi le, s ez viszont vitathatatlan , hogy Izraelnek fennmaradása, biztonsága érdekében nem katonai győzelmekre kell törekednie, hanem megegyezésre kell jutnia az arab világgal. A Zsidó Világkongresszus elnöke nemcsak megfogalmazta ezt a teóriát, hanem jugoszláv és francia csatornákon keresztül még ez év tavaszán kapcsolatot keresett Kairóval és jelezte, hogy szívesen elutazna csupán nézetei ismertetésére („mivel nem vagyok izraeli Jarring”) az egyiptomi fővárosba. Goldmann, akit magánemberként, de az izraeli kormány hozzájárulásával — tehát nem titokban! — fogadtak is volna Kairóban, mégsem utazhatott. Golda Meir a kabinet ultráinak támogatásával, arra hivatkozva, hogy Goldmann semmi esetre sem képviselheti az izraeli kormányt, hiszen nem osztja nézeteiket — megakadályozta az utazást. Polarizálódás Az izraeli kormány ultráinak manővere akkor váratlan következményekhez vezetett. Üggyelbajjal tudták csak elkerülni a kormányválságot (feltűnő módon még Dayan is ellenezte ezt a döntést). Az utca embere úgyszintén értetlenül fogadta, elhamarkodottnak tekintette Goldmann kairói utazásának megtorpedózását. A Haarec című lapban közzétett közvélemény-kutatási adatok szerint az izraeliek 63 százaléka szívesen látta volna Naszszer és Goldmann találkozását. Még energikusabban reagáltak a fiatalok. A Jeruzsálemben felvonuló diákok táblái az „aggok házába” küldték Izrael miniszterelnökét, aki pedig egy esztendővel ezelőtt, amikor Levi Eskol hirtelen halála után a kabinet vezetője lett, óriási népszerűséget élvezett. A Goldmann-affér azért vethetett igen heves hullámokat Izrael belpolitikai életében, mert a kormányzat jobbratolódásával párhuzamosan (ezt a múlt évi választásokon a szélsőségesen nacionalista és fanatikus vallási körök megerősödése váltotta ki) s nyilvánvalóan ennek természetes reakciójaként kezdett kibontakozni egy olyan ellenzéki mozgalom, amely alapjaiban hibásnak tekinti az izraeli kabinet politikáját. A nemzeti, a létérdekre hivatkozva utasítják el neves személyiségek, képviselők, írók, egyetemi tanárok ezt a hivatalos politikát. („Ha az országban a vallási fanatizmus és a hisztérikus nacionalizmus légköre végleg eluralkodik, Izrael elkerülhetetlenül egyetlen kaszárnyává válik” — J. Arieli professzor.) A koalíció mögött Főként azt veti ez az egyre határozottabb formában kialakuló liberális csoport a kormány szemére, hogy a „közvetlen tárgyalások előzetes feltétel nélkül” politikai képlettől eltekintve, semmiféle békeprogramot nem képes felmutatni. („Gyanítom — jelentette ki Simon Samir professzor egy kerekasztal-beszélgetésen, amit a Newsweek szerkesztősége rendezett —, hogy a nemzeti koalíciót pontosan azért részesítik előnyben, mert halogatja a döntéseket. Nincs átfogó koncepciónk — akár egyiptomi célpontok kiválasztásáról legyen szó, akár a kommandók elleni stratégia és taktika eldöntéséről, akár pedig a menekült-problémáról, vagy diplomáciánk irányításáról.”) Izrael kormányát — s ebben egyetértenek a politikai megfigyelők — politikailag az teszi akcióképtelenné, hogy a választás után létrejött úgynevezett nemzeti egységkormány lényegében csak a nemzeti egység hiányát demonstrálhatja. A szélsőséges erők jelentős részvétele a hatalomban mindenfajta erőfeszítést a kibontakozás irányába eleve lehetetlenné tesz. Másrészt ez a szárny — a kabinet tényleges jóváhagyása nélkül — tudatos és szisztematikus telepítési politikát kényszerít ki, így próbálva az erő pozíciójából de facto ténynyé változtatni, amiről de jure nem kíván tárgyalni. Úgy tűnik, e politikai zsákutcából való kitörés vágya jelentkezik a tüntető diákok, az ország problémáiról nyíltan beszélő értelmiségiek és a Goldmann-akciót pártoló 63 százalék fellépésében. Goldmann marokkói megbeszéléseit nem lehet a meghiúsult kairói látogatással azonos kategóriába sorolni. Már csak a partner személye és politikai jellege miatt sem. A látogatásban mégis kifejezésre jut a Tel Aviv-i kabinet megosztottsága és tanácstalansága. ÓNODY GYÖRGY NAHUM GOLDMANN ÉS GOLDA MEIR Nem lehet ellenséges sziget az arab óceánban 4 MAGYARORSZÁG 1970/29