Magyarország, 1974. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-06 / 1. szám
Európai biztonság Az első félidő után A genfi értekezlet négy pillére A dokumentumszerkesztés ! A nemzetközi tanácskozások „csúcsforgalmának” idején az ember azt hinné, hogy Genf „megtelt”. De mégsem. Ha a szükség úgy kívánja, mindig újabb és újabb értekezleteknek nyújthat otthont, példa rá a közel-keleti konferencia. Pedig ezzel egyidőben székhelye az európai biztonsági és együttműködési értekezletnek is, amely most ugyan téli szünetet tart, de szeptember 18. óta már három hónapon át ülésezett Genfben és január 14-én felújítja munkáját. S akkor ismét benépesül a genfi konferenciaközpont, kirakják 35 ország tábláit az üléstermekben, a bejáratnál pedig a bizottságok és az albizottságok napi ülésrendjét. A konferenciaközpontban minden nap biztosított a „táblás ház”. Vakáció előtt Az európai biztonsági értekezlet második szakaszának „első félideje” december közepén ért véget. A „vakáció előtti hangulat” nem volt rossz. Azok, akik kezdettől fogva akarták, előkészítették és munkájukkal előrevitték az értekezletet, azzal a jó érzéssel állhattak fel a tárgyalóasztaltól, hogy tovább érlelődtek a konferencia sikeres befejezésének feltételei. Elégedettségük persze nem teljes, hiszen a második szakasz eddigi munkálatai haladhattak volna gyorsabban is, meg lehetett volna takarítani sok-sok időt azzal, ha az egyes bizottságok, albizottságok nem kényszerültek volna rá a hosszú eljárási-ügyrendi vitákra. Mindent összevetve azonban az „első félidő” több eredménnyel járt. Először is szélesebb lett horizont: a szocialista és a kapitalista Európa ma jobban ismeri egymás elgondolásait, mint a második szakasz kezdetén. Miért volt erre szükség — kérdezhetné valaki —, hiszen mindkét fél már számos dokumentumban közzétette álláspontját, s a külügyminiszterek helsinki tanácskozásán is elhangzottak a leglényegesebb állásfoglalások? Ez igaz, de a genfi szakaszban nemcsak a valóban jól ismert alapvető nézetekre, hanem sok olyanra is fény derült, amit korábban pontosan nem lehetett érzékelni. Ezek között is a legfontosabb, hogy kitűnt, ki hogyan fogja fel az elvekhez való ragaszkodást és a konkrét együttműködés viszonyát, ki mennyire akar számolni az egyes országok törvényeivel, szokásaival, hagyományaival, ki mennyire realista, vagyis a két társadalmi rendszer, a két ideológia létéből indul ki, s ki az, aki saját társadalmának normáit szeretné „exportálni” a másikba. A helsinki külügyminiszteri ajánlások mellett Genfben már nagy szerephez jutottak az egyes országok konkrét javaslatai is, amelyek helyenként egészen részletekbe menő elképzeléseket tartalmaztak, tehát sok volt a „kiterített kártya”. (Bár nem lehet kizárni, hogy néhány kártyát csupán a puhatolózás kedvéért terítettek ki a tőkésországok küldöttei.) A genfi szakasz tehát tapasztalatokban gazdag volt, de mindjárt meg kell állapítani: nem hozott meglepetéseket. A szocialista országok küldöttségei ezúttal is híven követték pártjaik és kormányaik állásfoglalásait, vagyis őszintén, nyáron síkraszálltak egy olyan európai biztonsági rendszer megteremtéséért, amely szilárd alapelvekre épülne, s nagy lehetőségeket biztosítana az elvekre támaszkodó, kölcsönösen előnyös együttműködésre gazdasági, kulturális, tudományos téren, egymás jobb tájékoztatásában, az európai népek szélesebb körű kapcsolataiban. A szocialista országok képviselői a realitásokból indultak ki, s arra törekedtek, hogy a két társadalmi rendszer békés egymás mellett élésének és ideológiai harcának viszonyai között megtalálják „a legnagyobb közös nevezőt”. Az elvekből nem engedve, de messzemenő rugalmassággal képviselték saját álláspontjukat és közelítették meg a kapitalista országok javaslatait. A tőkés Európa sem mutatott váratlan képet, legfeljebb csak még élesebben körvonalazódtak törekvései. Mindenekelőtt kitűnt, hogy az európai tőkésországok a kontinens ügyeit tekintve sincsenek egységes véleményen, Genfben nem sikerült véka alá rejteni az imperialista országokat megosztó ellentéteket. A bizottságok és az albizottságok ülésein is megfigyelhető volt mindaz, ami a földrész határai között: bizonyos tőkés körök nagyobb realitással és hajlandósággal munkálkodnak a biztonságban élő Európa épületének felhúzásán, mások még vonakodva rakják egymásra a téglákat, s sajnos vannak még, akik a legszívesebben ma lebontanák azt is, amit tegnap a többiek felépítettek. De nem az utóbbiak határozták meg a nyugati magatartást, sőt időnként jelentősen elszigetelődtek. Mert a világpolitikai realitás, Európa népeinek jól felfogott érdeke, a szocialista országok következetes politikája Genfben is erősebbnek bizonyult. A genfi értekezleten sokszor kapott hangot a kérdés: mit kell tenni, hogy Európa a jelenlegi háború nélküli szakaszból a tartós béke időszakába érkezzék? A választ a szocialista országok és számos tőkés állam küldöttségei rendszerint a következőkben fogalmazták meg: először is le kell fektetni az alapokat, vagyis meghatározni az európai államok közötti kapcsolatokat szabályozó elveket. Ezekre építve ki lehet bontakoztatni az együttműködést gazdasági téren. Ez járjon együtt a kapcsolatok kiszélesítésével az információcsere, a kultúra, az oktatás, az idegenforgalom stb. területén. Végezetül gondolni kell a távlatokra, vagyis ki kell dolgozni az európai biztonság további perspektíváit és a távlati célok elérését szolgáló lépéseket. Négy pont Nem véletlen, hogy az európai konferencia napirendje is e négy kérdéscsoportot öleli fel, ez a konferencia négy pillére. S természetes, hogy a szocialista országok mind a négy napirendi pontot egyformán fontosnak tartják, mind a négy vonalon szeretnék előrevinni az értekezlet, s ezen keresztül a biztonság ügyét. Nem járt sikerrel tehát az a tőkés taktika, amelyet a burzsoá propaganda annyira támogatott, hogy tudniillik az európai biztonság központi kérdése „az emberek, eszmék és információk szabad áramlásának” kierőszakolása, s a Nyugatnak mindent ettől kell függővé tennie. Ma már teljesen nyilvánvaló, hogy nem lehet megfordítani a logikai sorrendet, mert az, milyen széles körű lesz Európában az emberek közötti kapcsolat, mennyire terjed ki az információcserére, hogyan fejlődik a kulturális, tudományos együttműködés, mindenekelőtt attól függ, békében, biztonságban él-e Európa vagy sem. Először tehát ennek a békének és biztonságnak a kereteit kell megteremteni. S kiderült az is, hogy gazda nélkül csinálták a számításaikat azok, akik azt hitték: a szocialista országokat sarokba lehet szorítani az információáramlás vagy az emberi kontaktusok kiszélesítésének kérdéseiben. A szocialista országok küldöttségei egyrészt síkraszálltak a békét, biztonságot és az emberek szellemi gazdagodását szolgáló kulturális, információs, idegenforgalmi stb. együttműködés mellett, másrészt tényekkel bebizonyították, hogy sok területen messze előbbre járnak — pl. az igaz értékek terjesztésében — mint a kapitalista országok. • Az a tény, hogy a „szabad áramlásra” spekuláló körök erőfeszítései nem tudták megfordítani az európai biztonság kérdéseinek fontossági sorrendjét, joggal számítható a genfi „első félidő” eredményei közé. Megelégedésre adhat okot — harmadsorban — az is, hogy a konferencia előbbre lépett a második szakasz tulajdonképpeni feladatának teljesítésében, a dokumentumszerkesztésben. Ez ugyanis egy folyamat, amelynek során el kell jutni odáig, hogy helsinki külügyminiszteri értekezlet ajánlásaiból, a javaslatokból és a vitán elhangzottakból szintézis készüljön, amelyet azután papírra lehet vetni. Nos, a genfi „első félidőben” el lehetett jutni a szintetizálás kezdeti fázisához, amikor is a bizottságok, albizottságok egymás mellé rakták a rendelkezésükre álló dokumentumokat és elkezdték keresni bennük a lehetséges megegyezés elemeit mindazt, amit 35 ország a végső dokumentumban majd egyaránt alá tud írni. E munka érdemi része azonban a januárban kezdődő „második félidőre” tolódott át. Ellengőz ellenére , ha a kedvező fejlemények mellett valami negatívan hatott az értekezlet második szakaszára, akkor az éppen egyes tőkés köröknek a munka lassítására, elhúzására irányuló mesterkedése volt. Ezek a törekvések meglehetősen sablonosak voltak: az érdemi, tartalmi munka helyett eljárási vitákat provokálni. S minthogy az értekezleten a konszenzus eleve érvényesül, vagyis minden döntés csak teljes egyetértéssel születhetik, a szocialista országok delegációinak nagy-nagy türelemmel, rugalmassággal kellett folytatniuk ezeket a vitákat annak érdekében, hogy minél előbb véget érjenek és átadják a terepet a tartalmi kérdések megbeszélésének. Ennek ellenére sokszor értékes napok mentek veszendőbe. De hátráltatta az előrehaladást az is, hogy a tőkés Európa egyes részeiből igyekeztek ellen gőzt adni a konferenciának a szocialista országok számára elfogadhatatlan követelések hangoztatásával. Ezekben a körökben egyrészt nem vetettek számot azzal, hogy az új Európa csak közös elhatározásból jöhet létre, s ez csak kölcsönösen elfogadható feltételek mellett születhet meg, másrészt pedig szem elől tévesztették, hogyEurópában két társadalmi rendszer, két ideológia létezik, s a tőkés társadalom normáit a szocialista társadalom nem fogadhatja el. A genfi „második félidő” előjelei végső soron azonban azt mutatják, hogy az európai biztonsági értekezlet — bár változatlanul a nyilvánosság csaknem teljes kizárásával — megbirkózik nem könnyű feladatával. PALOS TAMÁS A GENFI NEMZETKÖZI KONFERENCIAKÖZPONT Néhány kártyát csupán a puhatolózás kedvéért terítettek ki MAGY 1974/1 ARORSZag