Magyarország, 1977. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1977-09-18 / 38. szám
Irodalom A megfejelt Nana Elmaradt találkozás Jókaival Megosztotta a közvéleményt Senki sem maradhatott közömbös iránta. Akadtak rajongói, követői, tanítványai hazájában, Franciaországban és másutt. Bőven kijutott része a gúnyból, a megvetésből, az átkokból, a meg nem értésből. Egyesek az új irodalmi „iskola” zseniális mesterét látták benne, mások múló jelenségnek tartották, amely hirtelen fellobbanás után elhal. S amikor 1898. január 13-án, a L’Aurore című lapban Félix Faure köztársasági elnökhöz intézett nyílt levele megjelent, egész Európa állást foglalt mellette vagy ellene, együttérezve vagy fölháborodva, a nyílt levél híres kezdőszavát azonban minduntalan ismételve: „J’accuse ...” „Vádolom...” Bródy és a többiek Émile Zola, akiről Ambrus Zoltán már 1881-ben azt állította a sokak által elásott Fővárosi Lapokban, hogy „a modern francia irodalom egyik legeredetibb, legsajátabb alakja”, s akit a magyar konzervatív-klerikális irányt képviselő Zoltvány Irén, tudós alaposságú, de végletesen elfogult és szűk látókörű tanulmányra, 113 oldalas könyvre „méltatott”, azt hangsúlyozva, hogy Zola „naturalizmusa az emberből állatot alkot, s formai tekintetben is egészen elanyagiasítja a művészetet”. Zola művészete, regényírása, regényírói elmélete behatolt a magyar közvéleménybe, vitákra adott alkalmat, egymással ellentétes nézeteket ütköztetett. Hatását szinte senki nem kerülhette el. Valószínűleg azoknak van igazuk, akik még Jókai Mór érdeklődésének módosulásában is feltételezik a zalai regényírói módszer megismerésének jelentőségét. Az idősödő Jókai két regényében is ellátogat a pesti külvárosba, a „Gazdag szegények” és az „Asszonyt kísér, istent kísért” nyomornegyedábrázolása sokat köszönhet a magyar irodalomban egyre nagyobb teret hódító „naturalizmus”-nak. Természetesen Jókai nem lett naturalista regényíró, nem akart a naturalisták, vagy éppen Zola módszere szerint írni. Lényétől a valóság nyers ábrázolása idegen maradt, a megfigyelésnek és a biologizmusnak zolai regényformája nem őrá jellemző. De hogy e módszert megismerte, arra két regénykísérlete a bizonyíték. Jókai becsülte Zolát, az embert. Igaz, párizsi látogatása során nem jutott el Zola otthonába, a megbeszélt délutánra a magyar író ifjú felesége rosszul lett, s így a közvetítő ismerősök csupán Jókainak és feleségének portréjával kedveskedhettek Zolának. „Nagyon szeretem és csodálom Jókait... — írta. — Jókai életfriss öregségével megvalósítja azt az ideált, melyet magamnak a költőről alkottam, aki lángeszének erejét egészséges testben tudta megvalósítani” (Zola nyilatkozatát a Pesti Hírlap 1899. december 5-i száma is közölte). Jókainak nagyon jól esett Zola nagyrabecsülése, hiszen itthon — a második házassága miatt — valóságos vesszőfutás volt a sorsa. Zola halálakor meleg hangú, tiszteletet eláruló levelet küldött a francia író feleségének. S míg Jókait csupán érintette Zola hatása, több magyar író alaposan kiaknázta a zolai naturalista regényben rejlő lehetőségeket. Justh Zsigmond, Kóbor Tamás, Bródy Sándor prózájában jócskán lelünk zolai elemekre. Szomaházy István a Nemzet 1888-as évfolyamában Bródyt óvja Zola naturalizmusától, s őt is, társait is figyelmezteti: „Ezek az urak, nem véve ki Zolát sem — aki pedig tagadhatatlanul elsőrangú tehetség — oly úton járnak, amelyre egészséges idegrendszerrel bíró, természetes gondolkodású ember sohasem fog lépni.” Innen már csak egy lépés választ el a Hon 1882-es cikkétől: „Mert akiben az ízlésnek, a jó és szép iránti vonzalomnak egy csepp józansága van, az csak nem fogja magát arra adni, hogy olyan szörnyűségeket, undorító képtelenségeket hajhásszon, mint amilyeneket Zola ...” J’accuse... A vita természetesen nem csitult, a Budapesten egymás után megjelenő művek olvasottsága azonban perdöntő. Magyarul 1879- ben jelent meg az első Zola-kötet, Nyáry László fordításában, „Az emberirtó”, a „Naná”-t már 1881- ben, a „Mouret abbé vétké”-t 1882-ben, „Az élet örömé”-t 1884- ben olvashatta az érdeklődő. Az 1890-es években pedig Budapesten német nyelven is kiadták a Rougon-Macquart ciklust, amelynek alcíme a regénysorozat tárgyát is elmondja: „Egy család természetrajza és társadalmi története a második császárság alatt.” A magyar fordítások azonban sem pontosak, sem jók nem voltak. A kiadói manipulációkra Thury Zoltán mutatott rá 1897- ben: „Például, hogy tovább ne menjek, a Nana dolgát, mi, kis diákok, úgy olvastuk, ahogy a Mártonffy Frigyesek megfejelték, mivelhogy a francia Nana nem volt eléggé Nana a magyar tanulóifjúságnak. Egyéb művei, melyek franciául húsz íven jelentek meg, magyarul elfértek nyolc-kilenc árkuson is...” A magyar progresszió azonban sokat tett az igazi Zola megismertetéséért. A konzervatív Magyarország elleni harcában Jászi Oszkár hangsúlyozta Zola „szociológiai” meglátásainak mozgósító hatását, Babits Mihály ifjúkorában verset írt Zolához, Kosztolányi a Budapesti Napló 1906-os évfolyamában hirdette: „Benne csakugyan a küzdelem bajnokát, kell szoborba önteni, hogy ércajkával az eléje hódolni járó nemzedékeknek mindenkor hangosan hirdesse a földről az ég felé kiáltó igazság szózatát: J’accuse...” Különös jelentősége volt annak, hogy 1916-ban — a világháború harmadik évében —, látott napvilágot a Kunfi Zsigmond fordította „Az összeomlás” című regény, és később is, a Szociáldemokrata Párt könyvkiadója sűrűn adta ki Zola műveit. 1939-ben Révész Ferenc könyvet írt róla. Szót ejtett Zola szocializmusáról is, amely szerinte „abban állt, hogy rajongott minden szabadságért, kultúráért, jólétért, mindenért, ami az Életét gazdagítja, színesíti, eleveníti. És gyűlölt minden barbárságot, elnyomást, jogtalanságot, szegénységet, maradiságot”. 1940-ben Lukács György alapos elemzéssel tárta föl Zola művészetének titkát, rámutatva arra, hogy regényírói elmélete és gyakorlata nem egyenértékű, s az alábbi szellemes megfogalmazásban megvetette a pontosabb magyar Zola-kutatás alapját: „Zola csak azért lehetett nagy író, mert a saját írói programját nem tudta mindig következetesen keresztülvinni.” Majd alább: „Mint becsületes művész, mindig csak azt ábrázolta, amit látott, átélt, tapasztalt, nem törődve azzal, hogy a látottak élethű ábrázolása kedvenc eszméinek ellentmond.” Mint az várható volt, ma már elcsitultak a Zola körül kavargó viharok, elérkezett a tárgyilagos elemzés kora. Világossá vált, hogy Zola nem elméleti tevékenységével, hanem néhány regényével írta be nevét a világirodalom történetébe. S fennmarad és örökké példává nemesedett a zolai magatartás, amelyet 1902. december 27- én, egy magyar szabadkőműves páholy ülésén így fogalmazott meg Messinger Simon: „J’accuse! és beledobta a tűzcsóvát az édeskés irodalomba, amely csupán a tapsot, a mosolyt, a közönség kegyét kereste... J’accuse! és hadat üzen a hadseregnek, ő, az egyes ember, egy egész országgal szállva szembe, hogy kivívja egy ártatlanul elítélt ember szabadságát és becsületét, és lerántsa a leplet a hatalmasok, a kormányzók végtelen korrupciójáról.” Ideidézhetjük Ady Endre nekrológját: „Nem volt szamaritánus, mint ahogyan a pogányságból is ő benne maradt a legkevesebb minden emberek között. Nagy látó és nagy harcoló volt ő. Vallást nem tudott csinálni. De ha a földön valaha az igazság lesz a vallás, Zola Emil élt és győzedelmeskedett ...” Messzire nézett A nagy francia festő, Manet 1868-ban festette meg Zola portréját. Nyitott könyvvel a kezében ül a francia író asztala előtt, amely — természetesen — a zsúfolásig tele van. Nem a könyvbe, messzebb néz. Töpreng. Talán éppen egy művének megfogalmazásán, talán elméleti elgondolásait készül formába önteni. E töprengő író nemcsak messze nézett, hanem messze is látott. Tudta, hogy az általa képviselt igazságot nem lehet elhallgatni. Ezért írhatta róla Ady Endre: „Minden szavára becsületesebben lendül, halad a nagy világkerék.” Szeptember 29-én lesz hetvenöt esztendeje, hogy küzdelmes élete örökre lezárult. FRIED ISTVÁN ÉMILE ZOLA Töpreng MAGYARORSZÁG ■3_1977/38 ÉRETTSÉGIZETT FIATALOKAT felveszünk tanulóknak látszerész és optikai fotócikk eladói szakmára Jelentkezni lehet személyesen vagy levélben, az OFOTÉRT Vállalat személyzeti osztályán: 1051 Budapest, Guszev u. 14. III. emelet.