Magyarország, 1978. július-december (15. évfolyam, 27-53. szám)
1978-10-01 / 40. szám
A szerkesztő bizottságban három napig folyt a vita egy alig másfél gépelt oldalas szövegről: mit tartalmazzon a preambulum? (Így nevezik a nemzetközi egyezmények általános, bevezető részét.) Legyen rövidebb — javasolta a holland küldött. De miért? Tartalmazzon minden fontos alapelvet — kívánták mások. Az USA képviselője fölöslegesnek találta a hivatkozást a helsinki záróokmányra; h ha ez szerepel benne, legyen szó a környezetvédelemről és sok más dologról is, például az emberi jogokról. A lengyel delegátus ellentmondott: ezen a konferencián az európai biztonsági egyezmény aláírói vannak jelen, s aláírásuk fölött egy egész szakasz foglalkozik a tudományos együttműködéssel. Végül is a preambulum nem lett rövidebb és nem lett hosszabb, megemlíti Helsinkit, hivatkozik az emberi jogokra, s hangsúlyozza, hogy az országok közötti tudományos kooperáció hasznosan szolgálhatja az emberiség közös céljait: a béke, a jólét, a leszerelés ügyét. Minden nemzetközi fórum munkáját összegező dokumentum kompromisszumok eredménye. (Eltekintve olyan ritka esetektől, amikor a delegációk „fait accompli” elé kerülnek, mint ezúttal is történt. Az egyik bizottság utolsó ülésnapján a vita az éjjeli órákba nyúlt, ám a tolmácsok csak éjfélig voltak kötelesek ellátni szolgálatukat Néhány perccel 24 óra előtt az olasz küldött váratlanul új javaslatot vetett fel, s ezzel — a további vita lehetősége nélkül — „kiütötte” az egész tanácskozás egyik legérdekesebb elgondolását egy nemzetközi tudományos etikai kódex kidolgozásáról.) Megváltozott helyzetben Az európai és észak-amerikai régió tudomány- és műszaki politikáért felelős minisztereinek második, UNESCO-rendezte konferenciáján (MINESPOL II), a belgrádi „Sava Centar” 3. számú üléstermében történt mindez. Az első ilyen konferencia, a MINESPOL I 1970-ben Párizsban, az UNESCO „főhadiszállásán” zajlott le, s biztató eredménnyel zárult (Magyarország 1970/28, 29, 30). Ajánlásai értelmében megalakult a világszervezet titkárságán az európai tudományos együttműködés irodája, amely az évek során egyetemek és intézetek között néhány közös kutatási program létrejöttében segédkezett. 1970 óta több nagy nemzetközi kutatási program kapott lendületet, illetve bontakozott ki az UNESCO égisze alatt, a többi között Az ember és a bioszféra (MAB) program, a hidrológiai program (IHP), a nemzetközi geológiai korrelációs program (IGCP). Hat ország — köztük Magyarország — részvételével vizsgálat kezdődött a kutatóegységek szervezésének nemzetközi összehasonlítására. A világszervezet kezdeményezésére sok szakmai tanácskozásra került sor, Bledben a molekuláris biológia, Triestben a matematikai mo-dellezés, Zágrábban a nagyenergiájú fizika művelői találkoztak. 1974-ben az európai tudományos hálózat (ENS) kialakításáról tárgyalt egy szakértői értekezlet. Mindebben az UNESCO mintegy a katalizátor szerepét játszotta, amint ezt Amadou Mahtar M’Bow, a világszervezet főigazgatója egy alkalommal megjegyezte. A közgyűlés 18. ülésszakának határozata alapján pedig megkezdődött a második tudományügyi konferencia előkészítése. Szakértői értekezletek követték egymást (1976, 1977, 1978), nemzeti és öszszefoglaló tanulmányok készültek a témakör különböző részleteiről. E munkaokmányok számba vették, hogy az elmúlt nyolc esztendőben alapos változások mentek végbe a régió tudományos életében. Mindenek előtt: a MINESPOLI, illetve Helsinki óta öt újabb ország kapott helyet a korábban csak európai csoportban: az Egyesült Államok, Izrael, Kanada, a Német Demokratikus Köztársaság és Portugália. A tőkés világot sújtó gazdasági válság következtében általában csökkent és a bruttó nemzeti termék 2 százaléka körül stabilizálódott a kutatásra és fejlesztésre fordított költségek öszszege az érintett országokban. Ugyancsak gazdasági okokkal magyarázható, hogy a tudományos dolgozók számának növekedési üteme lassult, következésképp az átlagéletkor nőtt. Jobbára a gyakorlati célokat kitűző kutatások kerültek előtérbe, kivált azok, amelyeknek társadalmi hasznossága közvetlenül jelentkezhet, az alapkutatások viszont többhelyütt háttérbe szorultak. Új jelenség a közvélemény fokozódó érdeklődése a tudományos problémák, különösen a kutatások hatékonysága és gazdaságossága iránt. A MINESPOL II tehát lényegesen megváltozott körülmények között ült tárgyalóasztalhoz a nemzeti tudománypolitikák tapasztalatainak és a nemzetközi együttműködés újabb lehetőségeinek megvitatására. A szeptember 11—16. között rendezett konferenciára 38 ország kapott meghívást, 33 ország képviselői jöttek el, 15 delegációt miniszter vezetett. A jelen volt küldöttek körülbelül 2,6 millió tudóst, kutatót, a világ tudományos potenciáljának mintegy 80 százalékát képviselték. Ennek az aránynak felelt meg döntéseik súlya. Nagy felelősségükre hívta fel a figyelmet Kurt Waldheim, az ENSZ főtitkára üzenetében, amelyet Janez Stanovnik, az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának főtitkára olvasott fel, erről beszélt házigazdai minőségben Veselin Djuranovic, a jugoszláv szövetségi végrehajtó tanács elnöke és M’Bow főigazgató is a tanácskozást megnyitó, ünnepélyes ülésen. Közös nevező Hét plenáris ülésen folyt az általános vita a napirenden szereplő három nagy témacsoportról. Ki-ki saját hazája problémáinak és sikereinek igyekezett hangott adni vagy elvi jelentőségű nyilatkozatot tett. A magyar álláspontot Tétényi Pál delegációvezető, a kormány Tudománypolitikai Bizottságának titkára fejtette ki. „Számunkra nyilvánvaló — mondotta —, hogy szoros a kölcsönhatás az enyhülési folyamat és a tudományos-műszaki haladás között. Jóllehet a tudományos-műszaki eredmények önmagukban nem politikai jellegűek, nem szabad szem elől téveszteni, hogy politikai következményeik lehetnek attól függően, hogy milyen célra használják fel őket. Tudományos vívmányok éppúgy felhasználhatók a fegyverkezés és a rombolás, mint a béke, a jólét, a társadalmi-gazdasági haladás érdekében. Egyik legfőbb feladatunk, hogy minden lehetséges módon segítsünk kialakítani olyan nemzetközi normákat, amelyek garantálják, hogy a tudomány eredményei csakis a békés építőmunka javára szolgáljanak.” M. Yvon Beaulne, Kanada nagykövete az UNESCO-nál megemlítette: nagy erőfeszítéseket tesznek azért, hogy a közvéleményt bevonják a tudománypolitika alakításába és ellenőrzésébe. K. Egeland norvég miniszter a tudománynak az emberi jólét szolgálatában betöltött szerepét hangsúlyozta. Kalevi Kivistö finn miniszter megállapította, hogy a leszereléssel kapcsolatos kutatásokra fordított nemzetközi és nemzeti erőforrások csak egy töredékére tehetők annak az összegnek, amit világszerte fegyverkezésre fordítanak. Ivo Margan a jugoszláviai kutatóhálózat megszervezésének tapasztalatait ismertette, kiemelve, hogy különös gondot fordítanak a kevéssé fejlett köztársaságok és tartományok kutatóbázisainak megteremtésére. V. Kujawski lengyel miniszterhelyettes az 1973-ban megrendezett „Tudomány évéről” beszélt, amelynek jelszava ez volt: „Tudomány a nemzet szolgálatában.” A Szovjetunió részéről M. P. Kovalov rámutatott, hogy a tudományos és műszaki együttműködésnek a helsinki elvek tiszteletben tartásán kell alapulnia. A felszólalásokat hallgatva a hatalmas „Plenary hall”-ban, a megfigyelőnek az orosz dráma zseniális „találmánya” jutott eszébe: a színen anyalgó-bóklászó szereplők mind másról és másról beszélnek, mindegyikük a maga bajait és reményeit mondja makacsul, ügyet sem vetve a többiekre, és mégis, a széttöredezett, öszszefüggéstelen „dialógusok” sorozatából a legsúlyosabb drámai mondanivaló kerekedik ki. Valahogy így történt itt is: a szónokok elmerültek a lokális, nemzeti ügyek feszegetésében, vagy magas röptű nyilatkozatokban fogalmazták meg véleményüket a világ tudományának nagy kérdéseiről, miközben mások újságot, dokumentumokat olvastak, csevegtek vagy sétálgattak a teremben, s csak nagyritkán tették fülükre a tolmácskészülék hallgatóját. Hogyan lehet ennyi szétfutó gondolatot közös nevezőre hozni, s egyáltalán van-e értelme ilyen kísérletnek, amikor minden ország ragaszkodik a maga vélt vagy valós igazához? A közös nevezőt kereső szakmai munka a munkacsoportokban folyt, ezek öntötték formába — kemény csaták közepette — a szerkesztő bizottság elé, onnan pedig a plenáris záróülés elé kerülő határozatok és ajánlások tervezeteit Az 1. számú munkacsoport például, amely elnökévé Láng Istvánt, az MTA főtitkárhelyettesét választotta, s a tudománypolitikai mechanizmusok összehasonlításával, a kutatás és fejlesztés finanszírozásának és hatékonyságának, valamint az információs rendszerek fejlesztésének sokágú kérdéseivel foglalkozott, a záróülésen egyhangúlag támogatott ajánlást dolgozott ki a kutatás és fejlesztés Tudománypolitika Katalízis MINESPOL II Ajánlások eredményességét vizsgáló nemzetközi programok erőteljesebb folytatására. És még sok, egyéb ügyben. Voltaképp a „working group”okban dőlt el, hogy milyen eredménnyel zárul a konferencia. További tizenhárom A záróülés az idézett 3. számú ajánláson kívül — részben az UNESCO-nak, részben a tagállamoknak „címezve” — további tizenhármat fogadott el. Ezek egyik csoportja általános jellegű vagy a régión belüli együttműködés fejlesztését szorgalmazza, míg a másik a fejlődő országok felé nyújt kezet. Az előbbiek közül néhány: az UNESCO fordítson nagy figyelmet a tudománypolitikai mechanizmusokkal és módszerekkel kapcsolatos információcserére, a kutatás és fejlesztés finanszírozásában szerzett tapasztalatok közzétételére. Helsinki szellemében segítsen kiszélesíteni az egyetemek és intézetek közvetlen kapcsolatait, ösztönözze hosszú távú, közös kutatási programok létrejöttét. Szervezzen szubregionális projekteket, és kezdeményezzen nemzetközi együttműködést a tudomány népszerűsítésére. Lényegében hasonló gondolatokat tartalmaznak a tagállamoknak szóló ajánlások is. Ami a fejlődő országok felé teendő lépéseket illeti, az ajánlások multilaterális akciókat sürgetnek az ENSZ által meghirdetett új nemzetközi gazdasági rend elveinek érvényesítésére a tudomány és a technika szférájában, s felkérik az UNESCO-t, hogy minden lehetséges formában támogassa az 1979 augusztusában Bécsben megrendezendő UN Conference on Science and Technology for Development előkészítését. Ezeket a kívánalmakat a konferencia egyhangúlag szavazta meg. Belgium, Kanada és néhány más ország küldöttsége azonban fenntartással élt azzal az említettekhez szorosan kapcsolódó javaslattal szemben, hogy a tagállamok mielőbb dolgozzák ki programjaikat az így jelentkező igények kielégítésére. További ajánlások felszólítják mind a világszervezetet, mind a tagállamokat, hogy nyújtsanak fokozottabb segítséget a fejlődő országok részére a „technológiai transzfer”, illetve a saját tudományos bázis feltételeinek megteremtéséhez, a prioritások meghatározásához. Az ukrán delegátus konstruktívnak nevezte a konferencia légkörét, s a végeredmény igazolja megállapítását. Más kérdés, hogy a papírra vetett egyetértés miként hogyan realizálódik majd a következő esztendőkben. NYARADY GÁBOR ÚJBELGRÁD TÉRKÉPE Konstruktívnak nevezte MAGYARORSZÁG • 1978/40