Magyarország, 1980. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1980-02-03 / 5. szám

Sportszerűtlenség Durvaság és erőszak A pályán és a nézőtéren „Sehol olyan hangon...” Magyar—lengyel olimpiai lab­darúgó-selejtező Diósgyőrött. A lengyel kapusinak nem tetszik a mérkőzésvezető együk ítélete. Az ellenfél térfelére rohan — játék­vezetővel vitatkozni, ellenfelet lökdösni, ráncigálni. S a bírótól még csak sárga lapot sem kap. A Vasas Izzó egyik bajnoki mérkőzésén, középkezdés után — előzőleg döntő gólt kapott az Izzó — a középcsatár a játékvezető fe­jének rúgja a labdát. A bíró — valószínűleg joggal — kiállítja. A játékos erre kiüti a kiállítást jel­ző piros lapot a mérkőzés vezető­jének a kezéből. Akármelyik mérkőzés. A szélső megpróbálja elvinni a labdát a hátvéd mellett. A hátvéd „oda­tesz neki”, azaz belerúg vagy úgy földhöz teremti, hogy csak nyek­ken. Némelyek azt mondják, „te­kintélyt szerez”. Nem új jelenség egyébként. A büntetés? Szabad­rúgás valahonnan messziről, rend­szerint teljességgel veszélytelen. Ismét bármelyik mérkőzés. Ro­han a csatár a labdával a kapu felé. Gólveszély! A hátvéd a csa­tár után veti magát és — ulti­ma ratio — a tizenhatos vonal előtt elgáncsolja. Szabadrúgás. A védekező csapat sorfala az előírt kilenc méter helyett kb. öt méter­re a labdától áll fel. A játékve­zető mutogat, rendezget, az ese­tek többségében hiába, legfeljebb fél méternyit hátrál a sorfal. A súlyos szabálytalanság gyakorlati­lag büntetlen marad, hiszen ilyen körülmények között a szabadrúgás nemigen lehet gólveszélyes. A nézőben felmerül a kérdés: nem lehetne-e a hátrálni vonakodó sorfal egyik-másik tagját legalább sárga lappal büntetni ? (Ha már a játékvezetőnek megvan a joga sárga lappal büntetni az egész sorfalat is.) A magyar szövetségi kapitány rezignál­tan nyilatkozik: a durva­ságok, a sportszerűtlenségek, úgy látszik, egyre inkább velejárói a kupamérkőzéseknek... Sárga lap, piros lap A mérkőzésvezetők felfogása nem egységes. Van játékvezető, magyar is, külföldi is, aki sok mindent megenged és nagymér­tékben hibáztatható a mérkőzés eldurvulásáért, van viszont, aki minden apróságot lefújt, szétfü­­tyülli a meccset. Nehéz megálla­pítani, hol a határ, mikor lesz a keménységből durvaság. A kiállított játékosokat az NSZK-ban és Angliában általában szigorúbban, büntetik, mint ná­lunk. A VfB Stuttgart együttesé­nek egyik legjobbját nem keve­sebb, mint nyolc hétre tiltották el a közelmúltban. Nem elégszik meg a lelki fröccsen és a sopánkodás­­sal az európai labdarúgó-szövet­ség, az UEFA sem. Büntet. Azt a játékost, amelyiknek kétszer sár­ga vagy egyszer piros lapot mu­tatnak fel, bizonyos számú mér­kőzéstől eltiltják. (Ez a szankció egyébként nálunk is életbe lépett.) Az UEFA nemritkán a közön­ség durvaságát is bünteti: petár­­dázásért, üvegdobálásért, nagyobb botrány okozásáért pénzbírsággal sújtja a rendező egyesületet, és néha egy-két mérkőzésre „betilt­ja a pályát”. (Nemi mindig igazságos egyéb­ként az efféle büntetés. Évekkel ezelőtt Borussia Mönchenglad­­bach—Internazionale mérkőzést játszottak a Bajnokcsapatok Euró­pa Kupájának második forduló­jában, s az NSZK-beli együttes 7:1-re lelépte Facchettiékat (vagy ha úgy tetszik, Mazzoláékat). Az UEFA megsemmisítette az ered­­ményét, és újrajátszhatta a mérkő­zést, mert amikor a német csa­pat már fölényesen, vezetett, üveg repült a pályára, sérülést okozva az egyik olasz játékosnak. Sose derült ki, vajon nem olasz néző — egy az NSZK-ban dolgozó sok tíz­ezer vendégmunkás közül — dob­ta-e be az üveget mérgében vagy éppen a mérkőzés félbeszakításá­nak, az eredmény megsemmisíté­sének reményében. A német klub képviselői ezt állították. Csupán annyi bizonyos, hogy aztán Mi­lánóban az Inter 1:0 nyert, a meg­ismételt mérkőzésit pedig Nyugat- Berlinben kihúzta 0:0-ra.) Rióban és Glasgowban Vajon csak újabban, a nemzet­közi kupamián­közlések szaporodá­sával kezdett rendetlenkedni — enyhe kifejezés ... — a közönség? Korántsem. (Nézőtér és pálya köl­csö­nhatásáról felesleges sokat be­szélni. Megvan. És nyilvánvaló.­ Sokan mondják: csalódtak abban a remény­ben vagy feltevésben, hogy a sport levezeti az indula­tokat, s a nemes vetélkedés vá­gányára tereli őket. Valóban, sok­szor tapasztaljuk, hogy egy-egy nemzetközi labdarúgó-mérkőzés nemhogy levezetné a naconalis­­ta-soviniszta érzelmeket, hanem fokozza őket, s a vetélkedés el­­nemtelenedik, magyarán: elfajul. Szélsőséges példa, de mégiscsak példa erre az a körülbelül tíz év­vel ezelőtti Honduras—El Salvador összecsapás, melynek nyomán és ürügyén a két szomszédos ország hadseregei is összecsaptak. Ami­kor 1950-ben Rio de Janeiróban Uruguay váratlanul megszerezte a világbajnoki címet, a csapatnak az éj leple alatt kellett kiszöknie a brazil fővárosból. Erőszaktól fél­tek. Nem újdonság arrafelé, na­gyobb stadionokban, a nézőteret a pályától elválasztó vízesárok, ki­sebb pályákon a lövöldözés, oly­kor egy-egy játékos vagy játékve­zető meggyilkolása. Nagy nyomor­ban, alacsony civilizációs és kultu­rális szinten élő, könnyen fanati­zálható tömegek reagálása? Vessünk csak egy pillantást kö­zelebbi tájakra. Skóciában a Glas­gow Rangers—Celtic örökrang­adót az ottani sajtó The Old Firm-nek, a régi cégnek, a régi (jó) firmának becézi. A Rangers— Celtic mérkőzéseken általában száz-százötven embert tartóztat le a rendőrség garázda viselkedés, testi sértés stb. miatt­, s pár évvel ezelőtt halálra tapostak a tribü­nön egy nézőt. Transzparensek fel­iratai igyalázzák a másik klub egy­­egy játékosát, provokatív nótákat énekelnek az egymással szemben elhelyezkedő szurkolótáborok. Az ezenk­étnek vallási-politikai háttere van: a Rangers protestáns egyesület, a Ce­ltic pedig a Glas­gowban élő írek csapata, exkluzív módon katolikus klub. De annak valószínűleg nincs politikai hát­tere, hogy némely angliai egyesület szurkolói arról voltak híresek, hogy — a „fair play” hazájában­ — idegenben játszott mérkőzések­ről hazafelé utazatukban rendsze­resen összetörték a vasúti fülkék és iü­lemih­elyek berendezéseit. Ki­vált, ha kikaptak a kedvenceik. Különben, az utóbbi időben — ta­lán a szigorú bírósági ítéletek ha­tására — kevesebb az ilyen inci­dens. Legalábbis: kevesebbet ol­­vasni-hallani róluk. De nemrégiben Nottingham­­szurkolók megütötték az Arsenal kapusát, Norwich-drukkerek meg­dobálták a játékvezetőt és meg­sebesítették az Aston Villa kapu­sát. Az NSZK-ban a Schalke—Düs­seldorf mérkőzésen egy megsebe­sített néző belehalt sérüléseibe. Rosszul felfogott lokálpatriotiz­mus lehet a háttere Olaszország­ban a Roma—Napoli mérkőzések túlfűtött hangulatának. Az Inter­­nazionale—Milan, Juventus—Tori­no, Lazio—Roma helyi rangadók rendkívül feszült légköre úgyszól­ván hozzátartozik az olasz folklór­hoz. Az 1978. októberi Internazio­­nale—Milán mérkőzés előtt a rendőrség lőfegyverek, vasdoron­gok és más veszélyes szerszámok tucatjait kobozta el gyanús egyé­nektől, az ugyanaznap megtartott Lazio—Roma mérkőzés előtt pedig egy, a szendvicsét békésen fogyasz­tó, a Lazio-szektorban üldögélő szurkoló üzemét kilőtték egy raké­tával a­­Roma „közép”-ről, úgy hogy a szerencsétlen ember, Vin­cenzo Pasfiarelli, egy 11 éves és egy 8 éve­s fiú apja, belehalt a sé­rülésbe. Előzőleg a Lazio-szur­­kolók a Roma egyik játékosát gya­­lázó transzparensekkel bosszantot­ták fel az ellentábort, de a Roma­­hivők sem adták alább a szópár­bajban. A mérkőzést a haláleset ellenére is megtartották. A játék­vezető a­zzal indokolta döntését, hogy ha nem engedi lejátszani a meccset, akkor amúgy istenigazá­ban elszabadul a pokol. Olasz álláspont így kell ennek lenni? Sportsze­rűtlenségek a pályán a terror a né­zőtéren? A l’Unita, az Olasz KP napilapja szerint némely sajtóor­gánum, provokatív nyilatkozatok és el­lennyilatkozatok közlés­ével szította a hangulatot az említett Lazio­-Roma mérkőzés előtt, mert a kluu­spénztárosokat már aggasz­totta a publikum közönye. Itáliá­ban, túlságosan könnyű fegyverhez, gyilkos szerszámokhoz jutni, írja a lap. Az Unita különben kifogá­solja a játékvezető döntését: nem igaz, hangsúlyozza, hogy az „elő­adást” mindenképpen, minden kö­rülmények között meg kell tarta­ni. A­ mérkőzés játékosait is befo­lyásolta a nézőtéri haláleset. Kevés volt a pályán a sport, annál több a durvaság. Ha hangosan beszélőn elmondják a nézőknek, mi történt, s miért nem tartják meg a mér­kőzést, a publikum nagy része bi­zonyára elítéli a történteket, el­­szégyelli magát, lehiggad­ és simán hazaamegy. Hiszen a sporttal össze­függő erőszak — mint minden erő­szak — „kisebbségek produktu­ma­”, az „erőszak művelőinek” semmi közük a többséghez, amely csak jó sportot, jó mérkőzést akar láírni. Egészen 1979. december 8-ig azt hihettük, hogy nálunk sokkal ked­vezőbb a helyzet (a szerző emlé­kezete szerint a 60-as évek óta nem volt ilyen tömegbotrány NB I-es meccsen.) A Diósgyőri VTK— Újpesti Dózsa mérkőzés után tör­téntek azonban ráébresztettek a szomorú valóságra. Érdekes, hogy néhány nappal korábban, a rádió Kérdezz-felelek fociműsorában mondta az MLSZ elnöke, hogy „sehol olyan hangon nem szidal­mazzák a csapatokat, a játékve­zetőket és egymást, mint ahogy egyesek teszik nálunk”. Valóban, gy­akran hallani a lelátón a „rúgd agyon,” biztatást, gorombánál go­rombább, ocsmány szidalmakat. Sokszor a joggal hiányolt sport- Sz­erű biztatás helyett. A játékve­zetők, az egyesületek, az MLSZ, a sajtó­k mind sokat tehetnek azért, hogy a diósgyőrihez hasonló esset többé ne forduljon elő, s hogy az állapotok javuljanak. BÁLÁBAN PÉTER VB-ANZIKSZ, TUMULTUSSAL Azt hihettük, hogy nálunk sokkal kedvezőbb a helyzet MAGYARORSZÁG 1980/5

Next