Magyarország, 1980. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-03 / 5. szám
Sportszerűtlenség Durvaság és erőszak A pályán és a nézőtéren „Sehol olyan hangon...” Magyar—lengyel olimpiai labdarúgó-selejtező Diósgyőrött. A lengyel kapusinak nem tetszik a mérkőzésvezető együk ítélete. Az ellenfél térfelére rohan — játékvezetővel vitatkozni, ellenfelet lökdösni, ráncigálni. S a bírótól még csak sárga lapot sem kap. A Vasas Izzó egyik bajnoki mérkőzésén, középkezdés után — előzőleg döntő gólt kapott az Izzó — a középcsatár a játékvezető fejének rúgja a labdát. A bíró — valószínűleg joggal — kiállítja. A játékos erre kiüti a kiállítást jelző piros lapot a mérkőzés vezetőjének a kezéből. Akármelyik mérkőzés. A szélső megpróbálja elvinni a labdát a hátvéd mellett. A hátvéd „odatesz neki”, azaz belerúg vagy úgy földhöz teremti, hogy csak nyekken. Némelyek azt mondják, „tekintélyt szerez”. Nem új jelenség egyébként. A büntetés? Szabadrúgás valahonnan messziről, rendszerint teljességgel veszélytelen. Ismét bármelyik mérkőzés. Rohan a csatár a labdával a kapu felé. Gólveszély! A hátvéd a csatár után veti magát és — ultima ratio — a tizenhatos vonal előtt elgáncsolja. Szabadrúgás. A védekező csapat sorfala az előírt kilenc méter helyett kb. öt méterre a labdától áll fel. A játékvezető mutogat, rendezget, az esetek többségében hiába, legfeljebb fél méternyit hátrál a sorfal. A súlyos szabálytalanság gyakorlatilag büntetlen marad, hiszen ilyen körülmények között a szabadrúgás nemigen lehet gólveszélyes. A nézőben felmerül a kérdés: nem lehetne-e a hátrálni vonakodó sorfal egyik-másik tagját legalább sárga lappal büntetni ? (Ha már a játékvezetőnek megvan a joga sárga lappal büntetni az egész sorfalat is.) A magyar szövetségi kapitány rezignáltan nyilatkozik: a durvaságok, a sportszerűtlenségek, úgy látszik, egyre inkább velejárói a kupamérkőzéseknek... Sárga lap, piros lap A mérkőzésvezetők felfogása nem egységes. Van játékvezető, magyar is, külföldi is, aki sok mindent megenged és nagymértékben hibáztatható a mérkőzés eldurvulásáért, van viszont, aki minden apróságot lefújt, szétfütyülli a meccset. Nehéz megállapítani, hol a határ, mikor lesz a keménységből durvaság. A kiállított játékosokat az NSZK-ban és Angliában általában szigorúbban, büntetik, mint nálunk. A VfB Stuttgart együttesének egyik legjobbját nem kevesebb, mint nyolc hétre tiltották el a közelmúltban. Nem elégszik meg a lelki fröccsen és a sopánkodással az európai labdarúgó-szövetség, az UEFA sem. Büntet. Azt a játékost, amelyiknek kétszer sárga vagy egyszer piros lapot mutatnak fel, bizonyos számú mérkőzéstől eltiltják. (Ez a szankció egyébként nálunk is életbe lépett.) Az UEFA nemritkán a közönség durvaságát is bünteti: petárdázásért, üvegdobálásért, nagyobb botrány okozásáért pénzbírsággal sújtja a rendező egyesületet, és néha egy-két mérkőzésre „betiltja a pályát”. (Nemi mindig igazságos egyébként az efféle büntetés. Évekkel ezelőtt Borussia Mönchengladbach—Internazionale mérkőzést játszottak a Bajnokcsapatok Európa Kupájának második fordulójában, s az NSZK-beli együttes 7:1-re lelépte Facchettiékat (vagy ha úgy tetszik, Mazzoláékat). Az UEFA megsemmisítette az eredményét, és újrajátszhatta a mérkőzést, mert amikor a német csapat már fölényesen, vezetett, üveg repült a pályára, sérülést okozva az egyik olasz játékosnak. Sose derült ki, vajon nem olasz néző — egy az NSZK-ban dolgozó sok tízezer vendégmunkás közül — dobta-e be az üveget mérgében vagy éppen a mérkőzés félbeszakításának, az eredmény megsemmisítésének reményében. A német klub képviselői ezt állították. Csupán annyi bizonyos, hogy aztán Milánóban az Inter 1:0 nyert, a megismételt mérkőzésit pedig Nyugat- Berlinben kihúzta 0:0-ra.) Rióban és Glasgowban Vajon csak újabban, a nemzetközi kupamiánközlések szaporodásával kezdett rendetlenkedni — enyhe kifejezés ... — a közönség? Korántsem. (Nézőtér és pálya kölcsönhatásáról felesleges sokat beszélni. Megvan. És nyilvánvaló. Sokan mondják: csalódtak abban a reményben vagy feltevésben, hogy a sport levezeti az indulatokat, s a nemes vetélkedés vágányára tereli őket. Valóban, sokszor tapasztaljuk, hogy egy-egy nemzetközi labdarúgó-mérkőzés nemhogy levezetné a naconalista-soviniszta érzelmeket, hanem fokozza őket, s a vetélkedés elnemtelenedik, magyarán: elfajul. Szélsőséges példa, de mégiscsak példa erre az a körülbelül tíz évvel ezelőtti Honduras—El Salvador összecsapás, melynek nyomán és ürügyén a két szomszédos ország hadseregei is összecsaptak. Amikor 1950-ben Rio de Janeiróban Uruguay váratlanul megszerezte a világbajnoki címet, a csapatnak az éj leple alatt kellett kiszöknie a brazil fővárosból. Erőszaktól féltek. Nem újdonság arrafelé, nagyobb stadionokban, a nézőteret a pályától elválasztó vízesárok, kisebb pályákon a lövöldözés, olykor egy-egy játékos vagy játékvezető meggyilkolása. Nagy nyomorban, alacsony civilizációs és kulturális szinten élő, könnyen fanatizálható tömegek reagálása? Vessünk csak egy pillantást közelebbi tájakra. Skóciában a Glasgow Rangers—Celtic örökrangadót az ottani sajtó The Old Firm-nek, a régi cégnek, a régi (jó) firmának becézi. A Rangers— Celtic mérkőzéseken általában száz-százötven embert tartóztat le a rendőrség garázda viselkedés, testi sértés stb. miatt, s pár évvel ezelőtt halálra tapostak a tribünön egy nézőt. Transzparensek feliratai igyalázzák a másik klub egyegy játékosát, provokatív nótákat énekelnek az egymással szemben elhelyezkedő szurkolótáborok. Az ezenkétnek vallási-politikai háttere van: a Rangers protestáns egyesület, a Celtic pedig a Glasgowban élő írek csapata, exkluzív módon katolikus klub. De annak valószínűleg nincs politikai háttere, hogy némely angliai egyesület szurkolói arról voltak híresek, hogy — a „fair play” hazájában — idegenben játszott mérkőzésekről hazafelé utazatukban rendszeresen összetörték a vasúti fülkék és iülemihelyek berendezéseit. Kivált, ha kikaptak a kedvenceik. Különben, az utóbbi időben — talán a szigorú bírósági ítéletek hatására — kevesebb az ilyen incidens. Legalábbis: kevesebbet olvasni-hallani róluk. De nemrégiben Nottinghamszurkolók megütötték az Arsenal kapusát, Norwich-drukkerek megdobálták a játékvezetőt és megsebesítették az Aston Villa kapusát. Az NSZK-ban a Schalke—Düsseldorf mérkőzésen egy megsebesített néző belehalt sérüléseibe. Rosszul felfogott lokálpatriotizmus lehet a háttere Olaszországban a Roma—Napoli mérkőzések túlfűtött hangulatának. Az Internazionale—Milan, Juventus—Torino, Lazio—Roma helyi rangadók rendkívül feszült légköre úgyszólván hozzátartozik az olasz folklórhoz. Az 1978. októberi Internazionale—Milán mérkőzés előtt a rendőrség lőfegyverek, vasdorongok és más veszélyes szerszámok tucatjait kobozta el gyanús egyénektől, az ugyanaznap megtartott Lazio—Roma mérkőzés előtt pedig egy, a szendvicsét békésen fogyasztó, a Lazio-szektorban üldögélő szurkoló üzemét kilőtték egy rakétával aRoma „közép”-ről, úgy hogy a szerencsétlen ember, Vincenzo Pasfiarelli, egy 11 éves és egy 8 éves fiú apja, belehalt a sérülésbe. Előzőleg a Lazio-szurkolók a Roma egyik játékosát gyalázó transzparensekkel bosszantották fel az ellentábort, de a Romahivők sem adták alább a szópárbajban. A mérkőzést a haláleset ellenére is megtartották. A játékvezető azzal indokolta döntését, hogy ha nem engedi lejátszani a meccset, akkor amúgy istenigazában elszabadul a pokol. Olasz álláspont így kell ennek lenni? Sportszerűtlenségek a pályán a terror a nézőtéren? A l’Unita, az Olasz KP napilapja szerint némely sajtóorgánum, provokatív nyilatkozatok és ellennyilatkozatok közlésével szította a hangulatot az említett Lazio-Roma mérkőzés előtt, mert a kluuspénztárosokat már aggasztotta a publikum közönye. Itáliában, túlságosan könnyű fegyverhez, gyilkos szerszámokhoz jutni, írja a lap. Az Unita különben kifogásolja a játékvezető döntését: nem igaz, hangsúlyozza, hogy az „előadást” mindenképpen, minden körülmények között meg kell tartani. A mérkőzés játékosait is befolyásolta a nézőtéri haláleset. Kevés volt a pályán a sport, annál több a durvaság. Ha hangosan beszélőn elmondják a nézőknek, mi történt, s miért nem tartják meg a mérkőzést, a publikum nagy része bizonyára elítéli a történteket, elszégyelli magát, lehiggad és simán hazaamegy. Hiszen a sporttal összefüggő erőszak — mint minden erőszak — „kisebbségek produktuma”, az „erőszak művelőinek” semmi közük a többséghez, amely csak jó sportot, jó mérkőzést akar láírni. Egészen 1979. december 8-ig azt hihettük, hogy nálunk sokkal kedvezőbb a helyzet (a szerző emlékezete szerint a 60-as évek óta nem volt ilyen tömegbotrány NB I-es meccsen.) A Diósgyőri VTK— Újpesti Dózsa mérkőzés után történtek azonban ráébresztettek a szomorú valóságra. Érdekes, hogy néhány nappal korábban, a rádió Kérdezz-felelek fociműsorában mondta az MLSZ elnöke, hogy „sehol olyan hangon nem szidalmazzák a csapatokat, a játékvezetőket és egymást, mint ahogy egyesek teszik nálunk”. Valóban, gyakran hallani a lelátón a „rúgd agyon,” biztatást, gorombánál gorombább, ocsmány szidalmakat. Sokszor a joggal hiányolt sport- Szerű biztatás helyett. A játékvezetők, az egyesületek, az MLSZ, a sajtók mind sokat tehetnek azért, hogy a diósgyőrihez hasonló esset többé ne forduljon elő, s hogy az állapotok javuljanak. BÁLÁBAN PÉTER VB-ANZIKSZ, TUMULTUSSAL Azt hihettük, hogy nálunk sokkal kedvezőbb a helyzet MAGYARORSZÁG 1980/5