Magyarország, 1980. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1980-02-24 / 8. szám

A hangosfilm regénye Halálos művészet Az első számú vonzerő Két támadás között IX. Hetedik esztendeje készültek már hangosfilmek Magyarországon, amikor a közvélemény egy jelen­tős része, a sajtó nyilvánosságát felhasználva, támadásba lendült. Azt a naiv szellemet és szemléle­tet kifogásolták, amely valósággal áradt az itthon készült filmekből. E szókimondó írások közül, he­vességét, de nyíltságát tekintve is Egyed Zoltáné volt a legdinami­kusabb, amely A Reggel című hét­fői lap 1937. március 3-i számá­ban jelent meg („Moskovics úr szerepet oszt — Néhány szó a ma­gyar filmgyártás bajairól”). Piszkált, izgatott A címben szereplő és a cikkíró által kreált „Moskovics urat”, aki filmügyekbe mártotta magát, jólle­het a filmszakmát sem igen ismer­te, Egyed a következőképpen jel­lemezte: „Azelőtt pulykaexporttal foglalkozott, esetleg kávéháza volt a Lehel úton, de az is lehet, hogy automobil-alkatrészekkel kereske­dett, vagy valamelyik hetilapnak hirdetéseket gyűjtött.” Moskovics úr, miután felhagyott korábbi te­vékenységével, a filmgyártás nya­kán lógott, mi több: filmeket szer­vezett és szerepeket osztott. A töb­bit nem nehéz elképzelni... A hazai filmgyártásnak, persze nem ez volt az egyetlen tökéletlen­sége. Egyed Zoltán nagy feltűnést keltő cikkében két alapvető kifo­gást említ. Az egyik, hogy hét esz­tendővel a hangosfilmgyártás meg­teremtése után egy-egy itthon ké­szült filmre még mindig lehetet­len volt 100—120 000 pengőnél ma­gasabb összeget költeni, holott „ezért az összegért képtelenség amerikai, francia vagy akár né­met arányú filmet készíteni’’; a másik — s alighanem ez jelentette a nagyobbik veszélyt —, hogy „a néhány év előtti vízízű német fiknoperettek és vígjátékok mintá­jára csupa csoda- és mesefilmet gyártunk”. Ezekben az erősen fel­hígított történetekben „a legszebb, a legtökéletesebb, a legsikeresebb, a legangyalibb, de­­koldusszegény gépírókisasszonyt, görlt, házileány­kát vagy más hamupipőkéjét az életnek, nőül veszi a legjelleme­­sebb, a legbátrabb, a legtehetsége­sebb férj, aki viszont dúsgazdag és vezérigazgató — vagy megfordít­va... A publikum erre azt mond­ja: ebből pedig elég volt! A gyártó azonban nem engedelmeskedik a közönség parancsszavának, és azt feleli: a »Meseautó«-nak sikere volt. Kerestem rajta ennyit és ennyit, majd bolond leszek kísérle­tezni”. Hiába neheztelt már évek óta a jobb ízlésű közönség, „Moskovics úrék” jottányit sem engedtek! Ar­ra hivatkoztak, hogy a szóban for­gó filmeknek országos sikerük van, de azt már elfelejtették hozzáten­ni: ez­t a sikert nem a történetek­nek vagy a rendezői tálalásoknak, hanem egyedül és kizárólag a színészi teljesítményeknek, vagy pusztán a színészek jelenlétének köszönhették. Hét év alatt olyan ragyogó­­színészgárda alakult ki a magyar filmgyártás körül (Csortos Gyula és Törzs Jenő, Kabos Gyula és Rajnai Gábor, Gőzön Gyula és Makláry Zoltán, Jávor Pál és Pá­­ger Antal stb.), amely a legvaló­színűtlenebb csoda- és mesefilmek kereteit is könnyedén, minden erő­feszítés nélkül szétfeszítette. Ha valamiért, hát miattuk, a színésze­kért teltek meg a mozik széksorai, az ő jelenlétük biztosította a kö­zönség széles körű részvételét, vég­ső soron a hazai filmgyártás fo­lyamatosságát. Ők volta­k az első számú vonzerő. Az írók, mint Móricz Zsigmond esete is bizonyítja, elkedvetlened­tek. Csupán Zilahy Lajos tudta áttörni azt a láthatatlan falat, amely a filmgyártás és az iroda­lom közé emelkedett. Zilahy vi­szont megszállottan csatázott, sőt egy bátor pillanatban attól sem riadt vissza, hogy megfelelő tőke nélkül saját filmvállala­tot alapít­son. A Pegazus nevű filmgyártó cég mindössze néhány évet élt, ám létezésével maradandó nyomokat hagyott a magyar filmművészet­­­ben. Valami más és új kezdődött a magyar filmgyártás történetében. Nemeskürty István írja „A Me­­seautó utasai” című könyvében: „Tulajdonképpen ez az 1939-ben készült film (vagyis a »Halálos ta­vasz« — A szerk.) indította meg azt a nemesebb erjedést, ami vé­gül is az »Emberek a havason« - hoz vezetett.” 1939. december 23-án, Zilahy La­jos filmgyártói és -szervezői tevé­kenységéről Harsányi Zsolt ezt írta a Pesti Hírlap hasábjain: „Ne­kiment az ellenséges területnek és kitanulta. Lázított, futkosott, ku­tatott, beadványokat szerkesztett, tanulmányozott, piszkált, izgatott, elhatározta, az irodalmi színvo­nalú ima­gyar filmgyártás meg fog kezdődni. És megcsinálta, amit akart.” Ez a Zilahy-portré a „Halálos tavasz” bemutatója alkalmával ké­szült, tehát egy hosszabb megfi­gyelés eredményeit összegezte. Zi­lahy valóban „nekiment” az is­meretlennek és természetesen ren­geteg akadályba is ütközött. Min­den tervét és számítását keresztül­húzták. S mert sem tőkével, sem kellő tapasztalatokkal nem rendel­kezett, ezek a vállalkozásai mindig igen nagy kockázatot jelentettek. Első nekifutásra neki sem sikerült. Annál átütőbb sikere volt a „Halálos tavasz”-nak. Budapesten, a Kossuth Lajos utcai Fórum mo­ziban kilenc hétig volt műsoron, egyre fokozódó érdeklődés mellett, s közben már gyülekeztek fölötte a viharfelhők. Pedig kezdetben úgyszólván pártállásra való tekin­tet nélkül a közvélemény és a saj­tó egybehangzó dicséretekkel árasztotta el a filmet és kitűnően megválasztott szereplőgárdáját. (A férfi főszereplő — Jávor Pál — mellett, aki nélkül magyar filmsi­ker ezekben az években elképzel­hetetlen volt már, a női főszerepet egy vadonatúj­­ színésznőre — Ka­­rády Katalinra bízta Zilahy, aki nemcsak írója, de a vállalkozás „mindenese” is volt: a háttérből ő irányította az egész munkát; a rendezéstől a reklámig mindenbe beleszólt, az ő tehetsége és akarata tartotta össze a filmet!) Keck Antal tiltakozott Jellemző volt a fogadtatásra, hogy még az erősen kritikusan szemlélő Katolikus Szemle cikk­írója is elismeréssel szólt a film­ről („Ennek az esztendőnek az el­ső és valójában igazán számba jö­vő eredménye a magyar filmdrá­ma megteremtése . . . Ilyen jel volt mindenekelőtt Zilahy Lajos film­jének, a »Halálos tavasz«-nak ki­vételes vonziereje. Ez a mű az első képtől az utolsóig leköti végre a legkényesebb igényű néző figyel­mét is, minden jelenetéből kiérzik, hogy valódi tragikai légkörben fo­gant”), néhány hét elteltével azon­ban az Actio Catolica Országos Elnöksége kiadta XI. Pius pápa körlevelét a filmszínházak helyze­téről, s ennek hazai kísérőszövege­ként megjelent egy tanulmány, amely már úgy értékelte a filmet, mint „tömegeket mozgató, de lel­keket pusztító” alkotást. Mi bőszítette fel a katolikus egy­házat? Elsősorban az extrém té­maválasztás, a házasság és szere­lem ilyen módon való ábrázolása, amelyet az egyház évezredes és megkövesedett tételeivel össze­egyeztethetetlennek tartottak. Úgy látszik, Zilahy az előítéletek vas­páncélját mozdította meg. Ezt tük­rözik azok az egyházi megnyilat­kozások, amelyek a Halálos tavasz vidéki, elsősorban szegedi bemuta­tója körül kipattantak. A Pest cí­mű napilap 1940. február 16-án je­lentette: „Amióta hangosfilmek szerepelnek, a magyar filmek meg sem közelítették azt a sikert, amelyet most a »Halálos tavasz« ért el. Szegeden az elmúlt héten vagy harmincezren látták Zilahy Lajos filmjét... dr. Sándor István, a tanárképző főiskola tanára »Ha­lálos művészet« címen cikket írt, és megtámadta a Zilahy-filmet. A cikk súlyosan kifogásolta a film egyes jeleneteit és erkölcsi tartal­mát. A tanár úr egy nyilvános gyűlésen éles szavakkal szállt szembe a film pornográf momen­tumaival.” Nem magányos akcióról volt ter­mészetesen szó. A már idézett Ac­tio Catolica-kiadványból kiderül, hogy Szegeden „valósággal föllán­golt a nemesebb érzésűek botrán­­kozása s a főispán­ hivatalban a telefont­b­lakozások sorozata indult el a Püspöki Iroda, a Szent Imre Kollégium, a Katolikus Tanítókép­ző, a Püspöki Szeminárium, a Jé­zustársasági Teológiai Főiskola Igazgatóságától stb.”. Valóságos hecckampány bontakozott ki, azok­nak az éveknek ismert harcmo­dorában, amely országgyűlési in­terpellációval tetőződött. Ki más tiltakozhatott volna ez ügyben, mint Keck Antal nyilas képviselő, aki 1940. november 20-án a követ­kező nyilatkozatot tette: „Van-e tudomása a m. kir. Mi­niszterelnök Úrnak arról, hogy az olasz és szlovák filmcenzúra éppen nemzetnevelési okokból a »Halálos tavasz« című filmet — amelynek betiltását, hangot adva a széles körben megnyilvánult egészséges magyar közfelfogásnak, 1940. már­cius 6-án követeltem, hónapokkal ezután, miután ez a film lélek- és nemzetromboló hatását az egész országban« sikeresen elvégezte — Olaszországban, illetve Szlovákiá­ban játszani nem engedte?” Tüntetően elválasztotta Zilahy, mintha megedzette vol­na a film fogadtatása, az ellenke­zők hangos kórusát is ideszámít­va, nem adta fel a harcot. Továb­bi öt filmet készített még, közü­lük három saját­­regényének, illet­ve színművének filmváltozata volt („Hazajáró lélek”, „A szűz és a gödölye”, „Valamit visz a víz”), egy Móricz Zsigmond regénye alapján, Jankovich Ferenc forgató­­könyvéből készült film, további egy pedig két kiváló kortárs író, Nagy­­Lajos és Tersánszky J. Je­nő forgatókönyvéből készült. Az is igényességét jelezte, hogy egyik filmjében József Attila-vers hang­zott el, a „Halálos tavasz” ismert Karády-dalának pedig egy másik költő, Nadányi Zoltán a szövegíró­ja. Zilahy a munkatársait is úgy választotta meg, hogy a kor leg­jobb művészeit (Bajor Gizi, Csor­tos Gyula, Oláh Gusztáv stb.) gyűjtötte maga köré. Ezzel is tün­tetően elválasztotta saját alkotá­sait a korszak alacsony színvonalú filmtermésétől. Ennek az egészséges, ha olykor kissé bátortalan folyamatnak 1944. március 19-én Magyarország német megszállása vetett véget. BÁNOS TIBOR KARÁDY KATALIN ÉS JÁVOR PÁL A „HALÁLOS TAVASZ” CÍMŰ FILMBEN „Miután ez a film lélek- és nemzetromboló hatását sikeresen elvégezte" MAGYARORSZÁG 1980/8

Next