Magyarország, 1986. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1986-09-28 / 39. szám
Néhány éve Boston közelében történt, hogy a sommerville-i rendezőpályaudvaron egy vasúti baleset következtében 13 000 gallon (59 000 liter) foszfor-triklorid ömlött ki. A helyszínre érkező tűzoltók az anyag tulajdonságait nem ismerve vízzel próbálták megakadályozni, hogy a szennyvízcsatornába folyjon, illetve elgőzölögjön. Olyan mérgező gőzök keletkeztek emiatt, hogy mintegy 23 000 embert kellett kitelepíteni a környékről, és 418 személy került kórházba. Ellenpélda: 1985 decemberében Washington körzetében felborult egy 4000 gallon (18 000 liter) ferri-kloridot szállító tartálykocsi, a tartály megsérült, az anyag kiömlött, és mérgező gázok kezdtek fejlődni. Itt a mentőalakulatok hozzáértően dolgoztak, nem használtak vizet, egyetlen mérgezés sem történt, csak az autópályát kellett néhány órára lezárni. A vegyipar „termeli” E két példa is jól mutatja, mennyire fontos, hogy a veszélyes anyagok szállítása közben bekövetkező baleseteknél a mentési munkákat végzők ismerjék a szállított anyag kémiai, fizikai és biológiai tulajdonságait. Döntően fontos követelmény tehát a mentésben résztvevő egységek (tűzoltóság, rendőrség) szakértelme, megfelelő kiképzése. De a legjobban képzett tűzoltótól sem lehet elvárni, hogy több tízezer kémiai anyag sajátságait ismerje. Ezért az USA-ban, ahol csak 1983-ban több mint 5700 ilyen közlekedési baleset történt (4829 az autópályákon, 851 a vasúton, 6 a légiközlekedésben és 14 a vízi szállításnál), az EPA (Környezetvédelmi Hivatal) tíz regionális egységből álló hálózatot hozott létre, amelyben képzett teamek adhatják meg a mentési munkálatokhoz szükséges információkat, például telefonon, illetve a helyszínre kiszállva irányíthatják a munkát. Ámde, miután egy-egy regionális iroda hatásköre hatalmas területre (átlagosan nyolc államra) terjed ki, esetleg órákba telik, amíg a szakértőcsoport a helyszínre ér, holott a segítségre közvetenül a baleset utáni percekben, mentési munkálatok elkezdése előtt lenne a legnagyobb szükség, ilyenkor kellene ugyanis tudni, hogy az adott vegyianyagnak miyen egészségkárosító tulajdonsági vannak, milyen védőfelszerlést célszerű a mentőknek használniuk, szükséges-e a környéken ltelepítés, hogyan lehet az ayagot semlegesíteni vagy összegyűjteni, mivel a legjobb oltani, db. A szakértői csoportok már a hetvenes évek közepe óta el vannak látva az egyes anyagok tuajdonságaira, a mentési munkák adnivalóira vonatkozó adatbázisokkal, hogy bonyolultabb esetekben ne kelljen a tudnivalókat könyvekből kikeresgélniük. Mostovább akarnak lépni, és elérni, hogy a veszélyes vegyianyagokat zállító járműveket szereljék fel mikroszámítógéppel, amely balhétnél pillanatok alatt közli a mentési munkákhoz szükséges inormációkat. Még olcsóbb megoldás lenne, ha a szállító jármű sok egy kis terminált vinne magával, amely távközlési összekötetésben állna a veszélyes anyagok adatait, a megfelelő mentési tratégiát tartalmazó nagyobb számítógéppel. Természetesen mindét esetben feltétel, hogy balesetkor az „elektronikus tanácsadó” ne sérüljön meg. A prototípusokkal az első kísérleteket még az idén elkezdik. A vegyipar környezetvédelmi gondjai között jóval fontosabb ennél a gyártási folyamatok során elkerülhetetlenül keletkező veszélyes hulladékok ügye. A vegyiparban „termelik” ugyanis a veszélyes hulladékok túlnyomó részét, és ezen belül az olyan mérgező hulladékok zömét, amelynek ártalmatlanítása különleges kezelést igényel. Ide tartoznak például a gyógyszer- és növényvédőszer-gyártásnál keletkező, erősen mérgező szerves vegyületeket tartalmazó hulladékok, oldószerek, a mérgező nehézfémsókat tartalmazó vagy erősen savas, illetve lúgos hulladékok, stb. Bár ebbe a kategóriába az ipari hulladékoknak alig 1—3 százaléka tartozik, kezelésük sok gondot és költséget okoz, mert tartós tárolásuk még különleges tárolóhelyeken is csak úgy biztonságos, ha először valamilyen módon kevésbé veszélyes vagy ártalmatlan hulladékokká alakították őket. További lehetőség az ilyen hulladékok újrafelhasználása vagy hasznosítása, az értékes anyagok (oldószerek, fémek) kinyerése belőlük, s végül a megsemmisítésük. Mérgező szerves vegyületek, oldószerek esetében ezt rendszerint elégetéssel oldják meg, megfelelő körülmények között. A hangsúly az ellenőrzött körülményeken van, mert például az ipari kazánokban vagy az általános szemétégetőkben való elégetés — amellett, hogy korróziós és légszennyezési problémákat okozhat — olykor azzal a veszéllyel jár, hogy a mérgező anyagból még mérgezőbb vegyületek keletkeznek. Fejlett ipari országokban különleges égetőberendezés-típusokat fejlesztettek ki ilyen célokra. Forgókemencében Az Egyesült Államokban a legelterjedtebben a folyadék befecskendezéses hulladékégetőket használják. Ezekkel a csaknem kizárólag folyékony, szivattyúzható hulladékok égethetők el, közöttük a halogéntartalmúak is. A hulladékot összekeverik, szűrik és az égetőkamrában levő szórófejbe táplálják, amely finom cseppekre bontja és levegővel keveri. Általában henger alakú, többnyire vízszintes elhelyezésű és tűzálló téglával bélelt égetőkamrákat alkalmaznak. Az elégetés hőmérséklete 650—1300 C-fok. Klórtartalmú hulladékok elégetésekor a klór sósavvá alakul, ezért egy gázmosórendszer is szükséges, hogy a légszennyezést mérsékeljék. Egyes megoldásoknál a vizes elnyeletőtoronyból a sósav kinyerhető. A műveleti költségek egy tonna hulladékra számítva 300 dollár körül vannak. A másik, széles körben használt hulladékégető technológiához kétlépcsős égetőkemencét alkalmaznak. Ez szilárd hulladékok elégetésére is alkalmas. A hulladékot először az első kamrába táplálják, ahová az elégetéshez szükséges levegőnek csak 50—80 százalékát adagolják. Itt a hulladék részben elég, részben elgőzölög, és a keletkezett termékek a második kamrába kerülnek, ahol fölös levegőt kevernek hozzájuk, és a hőmérséklet magasabb. A legsokoldalúbban a forgókemencés égetőberendezések használhatók, mivel ezekben nemcsak folyadékok, hanem erősen viszkózus és szilárd anyagok, sőt bádogdobokba csomagolt vagy erősen darabos hulladékok is elégethetők. E forgókemencés égetők a hulladék betáplálására szolgáló berendezésből, egy henger alakú, tűzálló anyaggal bélelt, vízszintes, de enyhén lejtő forgókemencéből, utóégetőből és a kilépő forró salak hűtésére szolgáló salakfürdőből állnak. Működés közben a hulladék a lejtés irányába mozog. A forgókemencén áthaladva részben elég, részben elbomlik. Az éghető gázok az utóégetőbe kerülnek, ami tökéletessé teszi az elbontási folyamatot. A forgókemencében a hőmérséklet 1200— 1300, az utóégetőben 900—1000 C- fok. Mindehhez mosóberendezés csatlakozik, amelyben a kilépő gázokból a kén-dioxidot és a sósavat kivonják. A por alakú légszennyezés csökkentésére zsákos, illetve elektrosztatikus szűrőket használnak. Végül a keletkező hőenergiát többnyire gőzfejlesztésre, elektromos energia előállítására hasznosítják. Világszerte számos ilyen berendezés működik, többségük Európában (a skandináv országokban és az NSZK-ban). Egy évente 50 000 tonna veszélyes hulladék megsemmisítésére alkalmas forgókemencés égetőberendezés beruházási költsége 15—20 millió dollár. Hulladékégetési célra Ahol nedves módszerrel dolgozó cementgyárak vannak, érdemes megvizsgálni, hogy a cementégető kemencék felhasználhatók-e a veszélyes hulladékok megsemmisítésére. Ilyen kemencék égetőzónájában a hőmérséklet 1450—2000 C-fok. Ha oxigénfelesleget alkalmaznak, ezen a hőmérsékleten minden ismert szerves vegyület Szigorú rendelet Más típusú berendezésekkel is kísérleteznek, a fluidágyas égetőkemencéktől a plazmatechnikát alkalmazó berendezésekig, de ezek a gyakorlatban még nem terjedtek el. Némely országban hajóra telepített égetőberendezéseket használnak, amelyek a nyílt tengeren dolgoznak. Ezeken többnyire jó hatásfokú folyadékbefecskendezéses égetőkemencék vannak, és mivel minden településtől távol működnek, mellőzik az égésgázok tisztítását. Ezért újabban a környezetvédelmi szakemberek kifogásolják működésüket. A módszer egyébként meglehetősen költséges: az amerikai Vulcanus típusú égetőhajók, amelyek óránként 14 tonna nagy klórtartalmú hulladék megsemmisítésére alkalmasak, több mint ötvenmillió dolláros költséggel épültek; ezekben például egy tonna folyékony PCB megsemmisítése mintegy 2000 dollárba kerül. Nálunk az iparból és a szolgáltató tevékenységből származó termelési hulladék mennyiségét 1980- ban húszmillió tonnára becsülték. Ebből mintegy 300 000 tonna volt a különösen veszélyes, mérgező hulladék. 1982. január 1. óta szigorú rendelet szabja meg a veszélyes hulladékok tárolására, kezelésére és ártalmatlanítására vonatkozó követelményeket, de amíg az erre szolgáló kezelő üzemek, égetőberendezések, lerakótelepek nem készülnek el, a veszélyes hulladékok ügyét akut kérdésként kell számontartanunk. DR. WOLFNER ANDRÁS Környezetvédelem Égetők Veszélyes hulladékok megsemmisül. A savaségéstermékeket a kemencében levő bázikus anyagok nagyrészt lekötik. Hulladékégetési célra a berendezést módosítani kell: növelni a beadagolt levegő mennyiségét, gondoskodni arról, hogy a megsemmisítendő hulladékot közvetlenül az égőfejek lángjába fecskendezzék vagy a tüzelőanyaghoz keverjék, s végül ügyelni kell arra, hogy maximum 0,4 százalék klórtartalom táplálható a kemencébe, különben a pormegkötő berendezés eltömődik. Olyan, nehezen megsemmisíthető klórozott termékek, mint a PCB-k (poliklórozott bifenilek) megsemmisítésének hatásossága meghaladja a 99,9999 százalékot. Norvég adatok szerint egy cementégető kemence módosítása veszélyes hulladékok megsemmisítésére évi 20 000 tonnás mennyiségben 2,5 millió dolláros beruházási költséggel jár; a műveleti költséget egy tonna veszélyes hulladék megsemmisítésére átlagosan 63 dollárra becsülik. 23 MAGYARORSZÁG 1986/39