Magyarország, 1986. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-05 / 40. szám
Színház Megtört pályakép Egy beugrás története Az indulás hátteréről ! Negyvenegy esztendeje, 1945 augusztus első napjaiban csalódás érte a Vígszínház első előadására érkező közönséget. Molnár Ferenc néhány nappal korábban felújított vígjátékénak (A hattyú) női főszerepét játszó Tolnay Klári hirtelen megbetegedett és szerepét egy addig jobbára ismeretlen színésznő vette át. Beugrásának részleteiről a közvéleményt így tájékoztatták: „Egy Ruttkai Éva nevű 17 éves leány vette át egyik napról a másikra Alexandra szerepét, éspedig olyan megdöbbentő sikerrel, ami ilyenre a Vígszínházban hosszú ideje nem emlékeznek. »■A hattyú« társulata valósággal meghatva segítette első diadalához a kislányt, aki egyébként »öreg« színésznő már, Lakner bácsi gyermekszínházának régi tagja.” Bizonyos előnyök A bemutatkozó színésznő természetesen nem akart csalódást okozni a közönségnek. Minden tudását összeszedte, amelyhez nyilvánvaló tehetségét is párosította, s így történt, hogy a közönség, de kollégái körében is őszinte meglepetést keltett. Egy kritikus a szemtanú hitelességével ezt jegyezte fel róla: „Sok esztendő óta nem láttunk ilyen tehetséges és művészi szempontból kielégítő kiugrást a magyar színpadon. Hangja, színjátszó készsége, megjelenése egyaránt azt a reményt kelti, hogy Ruttkai Éva az új magyar színészet egyik jelentékeny művésznője lesz.” Jóslat ilyen pontosan ritkán válik be. . . Indulásának hátterére és körülményeire érdemes egy pillantást vetni. Alig ért véget a második világháború, a fővárosban még mindenütt romok éktelenkedtek és tető nélkül, szétlőtt állapotban hevert a Szent István körúti Vígszínház épülete is. Különben is, a színház régi s oly népszerű gárdája a harmincas évek eleje óta szakadatlanul cserélődött. Akkor — 1931-ben — hunyt el Hegedűs Gyula, majd a következő évben Varsányi Irén és attól kezdve a régi gárda lassan, de folyamatosan eltünedezett. Oly színésznőkkel s színészekkel töltötték be helyeiket, akiket a közönség, ha lassan is, de megszokott, elfogadott. 1945. május 30-án ideiglenes épületben, a Nagymező utcai Rádiós mozi helyén (ma ez a Thália Színház) a korábbi vezetőkkel, élükön Jób Dániel igazgatóval indult el ismét a Vígszínház sebtében összeverbuvált együttese, hogy a színház megtalálja helyét a gyökeresen megváltozott — vagy akkoriban még csak változóban levő! — új helyzetben. Azok a színészek, akik már a felszabadulás előtt is ebben a színházban játszottak — s köztük jó néhány ismert, népszerű színész is volt —, természetesen a polgári Vígszínház újraélesztésére számítottak. Nem így a fiatalok, akik számára éppen a felszabadulás teremtette meg a lehetőséget, hogy ezen a pályán érvényesülhessenek. Ők egy forradalmi lendületű, új szellemű ifjúságot képviseltek. Ruttkai Éva is közéjük tartozott. Ez a nemzedék más volt, mint elődeik, sok mindenben szemben is állt velük. A fiatalok nem érezték jól magukat a régi keretek között, idegen volt számukra a polgári színjátszás. Hol a helye ? Ruttkai Éva sem találta a helyét, habár az ő szerencsés és figyelemreméltó első bemutatkozása kétségkívül bizonyos előnyökhöz juttatta. De a színház, mint intézmény omladozóban volt. Gazdasági és művészi gondok, később már megoldhatatlannak látszó súlyos problémák feszítették a légkört, ami a színészi munkának sem kedvezett. Jób Dániel pedig szerette őt, bízott is benne. De hát a feladatok, amelyeket kapott — enyhén szólva is — gyengék voltak. Somlay Artúr mellett — és Somlay rendezésében — eljátszhatta ugyan Thornton Wilder: A mi kis városunk című színművében Emily szerepét, de hát ez is csupán egy felújítás volt a sok közül, nem tudtak komolyabb figyelmet kelteni vele. Így hát a pályakezdő Ruttkai Éva egy erősen botladozó, stílusát és karakterét nehezen, vagy inkább sehogyan sem találó újrégi Vígszínháznak lett egyik színésznő-reménysége, a sok között. Kilátásai nem voltak túlságosan rózsásak. S nemcsak az övé, de a színházé is. Kétséges volt ugyanis, hogy egyáltalán megéri-e a következő szezont. Ebben a lehetetlen helyzetben kellett volna előbbre jutnia. Itt-ott sikerrel birkózott halovány, szorongatóan egysíkú szerepeivel, de végül más, ésszerűbb lehetőséget nem látott a maga számára, minthogy a Nemzeti Színház meghívását elfogadja. Major Tamás 1948 júniusában, a szezonzáró társulati ülésen jelentette be, hogy két új színészt szerződtetett a fővárosi magánszínházaktól. (Ruttkai Éva mellett Kállai Ferenc is ekkor került a Nemzeti Színház kötelékébe.) Ruttkai Éva ezt megelőzően a Madách Színházban vendégszerepelt,ami azért volt fontos, mert lényegében akkor lépett azok sorába, akiket Pesten már számontartottak, és számoltak velük! A Madách Színház 1947. május 4-én mutatta be a román Tudor Musatescu: Titanic keringő című vígjátékát, Vízvári Mariskával, és Greguss Zoltánnal a főszerepekben. Ruttkai Éva is fontos feladatot kapott ebben az előadásban; egyik kritikusa — Goda Gábor — ezt írta róla: „Ruttkai Éva, bizonyára ezt ő is tudja, kedves és tehetséges színésznőből ezen a színpadon vált jelentékeny magyar színésznővé. Amit csinál, igazi, érett művészet.” Új helyén, a Nemzeti Színházban, ahol a társulatot nem fenyegette minden este a csőd veszélye, tehát biztonságosabb körülmények között, ami a felkészülésben tükröződött, igazán jó szerepeket is játszhatott. Néhány sematikus, rossz új magyar darab próbára tette ugyan tűrőképességét, ám mellettük Schiller és Nyikolaj Osztrovszkij klasszikus remekművei bő kárpótlást nyújtottak; a színészi kibontakozás nagy lehetőségeit kínálva. A „Jövedelmező állás” című Osztrovszkij -komédiában például Gombaszögi Ella, Rátkai Márton, Tompa Sándor, Peti Sándor, Bánki Zsuzsa és Gábor Miklós voltak a partnerei. Itt már teljes végezetében örökítette meg őt az egyik kritikusa: „Ruttkai Éva egy naivságában megható, csupaszív, butuska menyasszonyiját alakít, aki — amint mondani szokás — a szívét a tenyerén hordja. Remekelt ebben a szerepben. Szavaiból, mozdulataiból, mosolyából annyi őszinteség árad, hogy olyasmit érzünk, már nem is Ruttkai Éva játszik a szerepével, hanem a szerep játszik ővele. Amikor belép a színpadra az élet közvetlen valósága lép be a díszletek közé...” 1951. december 21-én megnyílt a második világháború után újjáépített Vígszínház, amelyet akkoriban így neveztek: a Magyar Néphadsereg Színháza (1960 őszén ismét a régi, eredeti nevét vette vissza), ahol Szigligeti Ede történelmi drámájában (II. Rákóczi Ferenc fogsága) újra megjelent a színpadon. Minden bizonnyal ez a dátum volt pályájának nagy fordulópontja. Ettől kezdve ugyanis megszakítás nélkül, három és fél évtizeden át itt teljesített szolgálatot. A közönség hamarosan őt fogadta el a legjobb magyar színésznőnek, és ezt a helyét, rangját csaknem a legutóbbi időkig sikerült megtartania. Ez pedig nem kis teljesítmény, hiszen közben változtak a divatok, kicserélődtek körülötte a partnerek, új színházigazgatók és főrendezők foglalták el a régiek helyét, ám azok, akik három és fél évtizeden át a színházak törzsközönségét alkották, s akikre mindig számítani, építeni lehetett, változatlanul Ruttkai Évát tekintették annak az abszolúte legjobb, univerzális színésznőnek, aki korábban Varsányi Irén, majd később Bajor Gizi volt a magyar színpadon. Nemzedékek számára Ruttkai Éva jelenléte biztosította a legforróbb színházi estéket, ő hozta vissza — vagy újra divatba — Molnár Ferenc színházát. Úgyszólván személyes közbenjárására, érvelésére — nem utolsósorban az általa eljátszott szerepek sikerére volt szükség —, hogy Molnár Ferenc vissza (haza )térhetett annyi éves száműzetéséből a hazai színpadokra. A színházba járó és a színházat szerető nemzedékek számára az ő Roxánja (Cyrano), Katája (A makrancos hölgy), Ziliája (A néma levente), Margitja (Faust), Natasája (Háború és béke), Júliája (Rómeó és Júlia) jelentette e halhatatlan női figurák leginkább — legakkoribb! — megformálóját. Mindig a nagybetűs színházat. Három évtizeden át filmezett. Ott volt a demokratikus magyar filmgyártás megindításánál és soksok főszerepet játszott, köztük az egyik legemlékezetesebbet az „Egy pikoló világos” című Máriássy Félix-filmben, de 1955-ben, a „Budapesti Tavasz” című produkcióban egyetlen mondatot is örömmel vállalt. Igaz, a legfontosabbat. Ő volt az a fiatal újságáruslány, aki kezében az új életet hirdető lap, a Szabadság első példányaival, valósággal berobbant a romok, a megkínzott, elcsigázott emberek, a légoltalmi pincéből feljövő sokasága közé. A példakép öltözőjében néhány fénykép maradt utána. Köztük legszembetűnőbb helyen a Vígszínház legnagyobb modern színésznőjének, Varsányi Irénnek fotográfiája volt látható, akire a minden esti készülődés közben — nyilván — gyakran vethetett egy-egy pillantást. A nagy, diadalmas sikerek, de az utóbbi néhány esztendő egyre ritkább nekirugaszkodásai közben is. Varsányi Irént tekintette példaképének. Nem véletlenül, hiszen mindig a legtökéletesebbre vágyott. A pályáján, de az életében is. Hogy nem mindig sikerült ezt elérnie? Ebben is hasonlított példaképére. Varsányi Irént ötvenéves korában menesztette a Vígszínház ahol három évtizeden át sikersikerre halmozott. Ruttkai Évánál valamivel, de éppen csak valamivel több ideje maradt. Kinek az öltözőasztalát díszít majd az ő fényképe? BÁNOS TIBOR LATINOVITS ZOLTÁNNÁL A ROMEO ÉS JÚLIA CÍMSZEREPÉBEN (1963) Ez a nemzedék más volt, mint elődeik 26 MAGYARORSZÁG 1986/40