Magyarország, 1989. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-01 / 48. szám
MAGYARORSZÁG 1989/48 valami kellemes az ott-tartózkodás. — Maga téved. Nagyon is kellemes volt. Először is közel s távol nem volt rajtunk kívül senki, talán még egy faház volt mellettünk, de akkor az üres volt, legalábbis úgy emlékszem. Ami pedig az időjárást illeti, abban az volt a jó, hogy egész nap egy szalmakalapban és egy szál pendelyben lehetett lenni, estére viszont lehűlt a levegő. Időnként sajnos annyira, hogy nemcsak a pulóvereket kellett magunkra venni, hanem este az ágyban még a póttakarókra is szükség volt, s még így is fáztunk. Persze kirándulásokat is tettünk. Jártunk például azon a közeli szigeten, ahol egy német kutató hosszú ideig működött és különböző tűlevelűeket honosított meg a homokon. Egyébként az afrikai hadjárat előtt ott gyakorolták a németek sivatagi körülmények között a későbbi afrikai akcióikat. Mit mondjak, a terep erre a célra valóban alkalmas lehetett, mert ahogy ment az ember, bokáig süllyedt a homokba a lába, úgyhogy egy idő után bizony nagyon fárasztóvá vált a járás. Délen bezzeg meleg volt . Délen bezzeg meleg volt, mert azért Önök ott is jártak Brezsnyevék vendégeként, ha jól tudom, Brezsnyevékkel milyen volt a kapcsolatuk? — Közhely, mégis igaz: az emberek nem egyformák. Kár lenne tagadnom, hogy legalábbis ami engem illet, nem alakult ki olyan kapcsolat, mint amilyen Nyina Petrovnával. Meg aztán Brezsnyevné sokat betegeskedő asszony volt, s az is kiderült hamar, hogy egy családban kinek, milyen szerepe van, mennyire szólhat bele a dolgokba. — Úgy értsem, hogy Brezsnyevné nem osztott, nem szorzott? — Értse, ahogy akarja. Egyszer Brezsnyev azt mondta, látogassuk meg őket Moszkvában, családi környezetben, akkor majd meglátjuk, milyen jó háziasszony az ő édesanyja és a felesége, s hogy mindketten kitűnő szakácsok, vagyis, hogy jól főznek. De erre a látogatásra valami miatt aztán nem került sor, én sem siettem őket szavukon fogni. — Na és a Fekete-tengeren? — Ott valóban jártunk, de annak külön története van. Az nem egy előre jelzett meghívás alapján jött létre, s mi oda nem nyaralni mentünk. Amikor Litvániában voltunk, egyszer csak kaptunk egy üzenetet, hogy Brezsnyev délen nyaral, és szeretne találkozni és beszélni az urammal. Hát így mentünk el. Mit mondjak, nem sok örömünk volt benne. Egyrészt, mert ellentétben a litván tengerparttal, ott szörnyű meleg volt, éjszaka sem lehetett pihenni, még a minket kísérő szovjet biztonsági emberek is alig várták, hogy újra visszamehessünk az északi tengerpartra. — Úgy látom, ön még ennyi év távlatából sem tud megbékélni a dologgal. Valóban nem okozhatott Önöknek nagy örömet az a kirándulás. — Nézze, mi az urammal nem nagyon szerettük az ilyen hirtelen elhatározások alapján született akciókat. De nehogy félreértés legyen, azért azt hozzá kell tennem az eddig elmondottakhoz, hogy a kezdeti feszültség elmúltával — ami a Hruscsov elleni puccs miatt keletkezhetett — nem volt köztünk különösebb probléma. Csakhogy az a fajta szoros kapcsolat nem jött létre, mint ami kétségkívül megvolt Titóékkal és a Hruscsov házaspárral. — Járt-e az említettek közül valaki itt ebben a házban vendégségben? — Igen, járt, s talán az sem mellékes, hogy éppen Nyikita Hruscsov és felesége, Nyina Petrovna volt az. Egy alkalommal viszonozva az ő valóban szívélyes és minden sallangtól mentes moszkvai vendéglátásukat, amikor ismét Magyarországra látogattak, meghívtuk őket hozzánk vacsorára, amit szívesen elfogadtak. Előtte azonban Nyina Petrovna megbeszélte velem, hogy csak valami könnyű vacsorát készítsek, mert ugyan Hruscsov szeretett jól enni, de akkor már nagyon kímélnie kellett magát, s ha a felesége a közelében volt, akkor ő vigyázott arra, hogy csak mértékkel egyen és igyon. Szóval én ennek megfelelően csak valami könnyű vacsorát készítettem, méghozzá azt hiszem, halat. Látta volna milyen képet vágott Hruscsov, amikor asztalhoz ültettük őket és meglátta a nagyon szerény terítéket, majd kiderült, hogy az nem az előétel, hanem a vacsora. De Nyina Petrovna értésére adta, hogy vele egyetértésben állt össze a menü, s hogy a Kádárék konyhájáról ennél többre is telne. Vendégként a Vatikánban . Ha megengedi, most áttérnénk egy különleges témára, a Vatikánban, illetve a pápánál tett látogatásra, amelyen ön is jelen volt. — Erre a találkozóra emlékezetem szerint 1977 nyarán került sor. Az uram az olasz kormány vendégeként érkezett Rómába, Giulio Andreotti miniszterelnök meghívására. Az előkészületek során szóba került a Vatikánban teendő látogatás is. Volt, aki ellenezte, még egy külügyminisztériumi államtitkár is úgy vélekedett, hogy „minek az”? Kádár azonban azt mondta, „ha már ott vagyunk, úgy illik, hogy a pápához is beköszönjünk”. S milyen volt a fogadtatás, hogy zajlott le a látogatás? — Minthogy én korábban még soha nem jártam a Vatikánban, de az uram se, így érthető, hogy mindkettőnket izgatott a látogatás, amelyről azt mondták nekünk a pápai kamarások, hogy mintegy harmincpercesre tervezték. Aztán amikor az uram háromnegyed, sőt egy óra múlva sem jött ki, a kamarások egyre nyugtalanabbak lettek. Gondolom, izgatta őket, hogy mi lesz a további programmal, ha ez az egy is ennyit csúszik, no meg az sem lehetett mindegy nekik, hogy őszentsége egy kommunista államférfival enynyi ideig beszélget. A találkozó több szakaszban zajlott le. Előbb az uram ment be, majd én következtem, s csak azután jöttek be a fogadóterembe a küldöttség többi tagjai. VI. Pál pápa nagyon kedvesen fogadott. Az üdvözlő szavak után, amelyeket én illően viszonoztam, megköszönve a meghívást, hellyel kínált. Ezután jöttek be a többiek. A pápa elmondta az ő beszédét, azon a hatalmas trónszerű széken ülve. Nekünk egy lépcsővel lejjebb adtak helyet, a többiek pedig állva hallgatták a beszédet, amely aztán szó szerint megjelent a magyar lapokban. Fő mondanivalója a kapcsolatok kedvező alakulásának a méltatása volt. — Milyen ajándékot vittek a pápának? — Egy Kovács Margit-kerámiát vittünk, mégpedig a Madonna gyermekkel feliratút. — És mit kapott Kádár János? — Egy metszetet, Péter és Pál volt rajta. Amerigo Tot munkáját, és persze, mindnyájunkat megajándékozott a pápa egy rózsafüzérrel. Majd amikor távoztunk, az ajtóban vissza kellett fordulni és főhajtással búcsúzni aszentségétől, aki mindnyájunkat megáldott. Rózsafüzér — Gondolom, ha már a pápánál jártak látogatóban, megnézték a Vatikánt is. — Igen, amit lehetett, megnéztünk, de hát ott órákat lehetne eltölteni. Csodálatos a sixtusi kápolna, s mivel a Pietáit egyszer megrongálták, azóta üveg kalitkában őrzik, de minket beengedtek oda is, úgy hogy egészen közelről csodálhattuk meg a szobrot. Egyébként egész Róma egy hatalmas és csodálatos alkotásokkal teli páratlan múzeum. Szívesen eltöltöttünk volna ott még egy kis időt, de hát, mint tudja, a protokoll látogatások ideje szigorúan korlátozott. Szóval szép volt. Egyébként, ami még szemet szúrt nekem, az az volt, hogy az egész látogatás ideje alatt, bárhová mentünk, soha nem állították le a forgalmat. Néhány motoros rendőr csinált utat, sípoltak és terelték le a kocsikat az útról, el is neveztem őket füttyös fiúknak. S ahogy a mi kocsikaravánunk elhaladt, ment a forgalom tovább. Soha sem értettem, nálunk miért kellett, miért kell leállítani hosszabb időre a forgalmat, ha egy vendég érkezik hozzánk vagy közlekedik a városban. Mi értelme Van ennek, az embereket joggal bosszantja a dolog. Nem kért gyóntatót . A rózsafüzérről jut eszembe, Kádár János halála után azt terjesztették egyesek, volt lap is, amelyikben ez megjelent, hogy az öreg gyóntató papot kért. Igaz lenne ez? Maga nem olvasta? — Dehogynem, én is olvastam, nem ez volt az első piszok dolog, amit írtak szegényről. — Önök mindketten római katolikus vallásúak, lehet, hogy ebből eredt ez a tisztességesnek nem mondható újsághír? — Dehogyis volt ő vallásos. — És ön? — Én sem. — Folytassuk talán a beszélgetést arról az időszakról, amikor Kádár János fokozatosan visszavonult a munkától, majd lemondott vagy lemondatták az elnöki tisztségről. — Ma sem tudom igazán, miért és kinek volt ez olyan sürgős és fontos. Miért nem tudtak várni vele, hiszen a dolog a munkajog oldaláról nézve sem tekinthető teljesen rendbenlevőnek, beteg embert nem szokás elbocsátani az állásából. Van azonban a dolognak egy emberi oldala is, amivel talán nem vetettek számot azok, akik a leváltást szorgalmazták. (Folytatjuk.) KANYÓ ANDRÁS Fotó: Archív VI. PÁL PÁPA KEDVEZŐEN ÉRTÉKELTE A KAPCSOLATOKAT „Amerigo Tot metszetét ajándékozta Kádár Jánosnak"