Magyarország, 1994. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-07 / 1. szám

A HÉT INTERJÚJA Konfliktus, kompromisszum, társadalmi béke Beszélgetés Kulin Ferenccel, az MDF frakcióvezetőjével . Az MDF parlamenti frakciója Kónya Imre belügyminiszterré történt ki­nevezését követően Kulin Ferencet, a nemzeti liberális elkötelezettségéről is­mert képviselőt, a mozgalom választási programjának szerkesztésével megbí­zott alelnökét szavazta meg vezetőjének. Ebből az alkalomból faggatom életútja felől az emeletes, szentistvántelepi családi rezidenciában. — Az a „kacsalábon forgó kastély”, a szülői ház, amiben feleségemmel és négy iskolás korú gyermekemmel lakunk, s amelyről sajátszerűleg még a kör­nyéken is úgy tudják, hogy az talán a Kulin család ősi birtoka volna, valójá­ban többlakásos bérház volt, s csupán a földszinti lakást vettem meg a hat testvér otthon maradt legkisebbjeként a hetvenes években. — Ha anyagi előfeltételekben nem is volt, szellemiekben kellett legyen hát­tere annak, hogy elsőéves egyetemi hallgatóként 1963-ban — ezt csoporttár­samként „első kézből” tanúsíthatom — már Hegel, Kant, Schopenhauer, Freud bölcseletein és a magyar kultúrhistória jó részén túlverekedted magad. — Mindennek egyik magyarázata a családban keresendő. Egyik nagybá­tyám, Kulin István, aki civil foglalkozására nézvést agrometeorológus volt, igen komoly filozófiai felkészültséggel rendelkezett. Bevallom, olyan mű­veltségű embert, amilyen ő volt, egyetemi tanáraim között is keveset talál­tam. A klasszikus filozófiák mellett kiváló ismerője volt a keleti bölcselet­nek, vallásoknak, latinul, törökül, spanyolul, németül, angolul tudott. Kicsi gyermekkoromtól nagy hatással volt rám ismeretmélysége, életfilozófiája. Nevelkedésem során ennek azért is volt különös jelentősége, mert a rám ható másik nagybátyám, a csillagász Kulin György viszont hasonlóképpen nagy tudású­ emberként is kevéssé érdeklődött filozófiai, metafizikai problémák iránt. Én e két, nagyon eltérő szellemi alkat vonzáskörébe kerültem, ami arra ösztönzött, hogy megpróbálkozzam kettejük között igazat tenni. A másik „fertőzés”, hogy érettségi után egy évig a Széchényi Könyvtár­ban dolgoztam. Igaz, hogy a folyóirattárba kerültem, dehát a múlt századi re­formkori anyaggal foglalkoztam, s annak tanulmányozása során az akkor megjelenő nagy Kant-kultusz, a Hegel iránti figyelem az én érdeklődésemet is a klasszikus német filozófia felé fordította. — Az életrajzban voltaképpen az egyetem kezdeténél tartunk, s a történet folytatható volna ott, hogy ilyen előzmények után több mint két évtizeden át oktatsz természetszerűen az ELTE reformkori magyar irodalmi tanszékén. Csakhogy tettél egy néhány esztendős kitérőt vidékre, ami után magyarázat­ra szorul az is, hogy miért éppen annak a tanszéknek a katedráját pályáztad­­kaptad meg? — A hajlam, hogy vidékre menjek, megvolt bennem. Családi vonás, bátyá­im is mind így tettek — Sándor bátyám mindvégig ott is maradt Nagykőrö­sön. Hajtott a kíváncsiság, hogyan lehet azokat a romantikusan magasztos eszméket, amelyekkel töltekeztem, „aprópénzre váltani”, az emberek közé ki­kerülve. Hogy ez a tér éppen Nógrád megye és Pásztó lett, abban éppen a kér­dezőnek van meghatározó szerepe, hiszen te voltál a közvetítő egy mindket­tőnknek kézre eső ösztöndíjas elkötelezettséghez. Ennél számottevően fontosabb, hogy milyen előzményekkel kerültem az ELTE reformkori irodalmi tanszékére. Már említettem, hogy egyéves Széché­nyi könyvtárbeli közreműködésemkor a reformkori folyóiratanyag volt a napi olvasmányom. Véletlenszerűen — mint egyszer ezt már visszaemléke­­zésszerűen elmondtam — az akkor fiatal oktató Pándi Pál számára (aki civil nevén Kardos Pálként, s számomra ismeretlenül, akkor gyűjtött anyagot Kí­­sértetjárás Magyarországon címen ismertté lett könyvéhez) én készítettem elő hivatalos „kihordó minőségben” az általa kért választékot. Amit, ameny­­nyire az időm engedte, magam is átolvastam. Elmondhatom, hogy azt az egy esztendőt azzal töltöttem, hogy a Felső-magyarországi Minervától kezdve a Tudományos Gyűjteményen keresztül a Regélő Pesti Divatlapig mind a negy­venhárom (mert annyi folyóirat létezett a reformkorban!) folyóiratról volt va­lami képem. És mondanom sem kell, hogy beleszerettem ebbe a korszakba. — Kritikák, tanulmányok hosszú sora, féltucatnyi, a reformkor szellemóri­ásainak szentelt köteted igazolja, milyen mélyen ástad be magad a múlt szá­zadi korszakváltók gondolatvilágába. Másfelől: Pándi Pálra hivatkozol, aki a filosz­talárját készséggel váltotta fel politikusi mezre. Ezek már közvetlen indíttatások lennének pályád későbbi alakulásához? — Nos, az említett reformkori stúdium kétféleképpen predesztinált a politi­kára. Az egyik ösztönzés valóban magában a reformkor tanulmányozásában keresendő. A kezdetektől legközpontibb tárgyam Kölcsey Ferenc, akivel fi­loszként foglalkozva, az embernek óhatatlanul meg kell fogalmaznia az ön­magának feltett kérdésre adandó választ: a sorsában jelentkező kihíváshoz ha­sonló helyzet esetén képes lennél-e ugyanolyan szerepvállalásra, amilyenre ő képes volt. Egyik indíték tehát maga az Eötvös, Kölcsey, Széchenyi fémjelű kor. A másik impulzus kétségtelenül Pándi Pál személye, aki arra ösztönzött, hogy közéleti kérdésekkel foglalkozzam... Ez a második hivatkozás azért érint nagyon mélyen, mert nem utolsósorban Pándi hatására követtem el azt . • 1994. január 7. HETI MAGYARORSZÁG a lépést, amit családommal szemben máig megbocsáthatatlan vétségként kell elkönyvelnem, s ami miatt életem végéig vezekelnem kell , hogy tudniillik beléptem a pártba. Családom ugyanis kálvinista család, amelynek csaknem minden férfitagja életének legalább egy periódusában presbiter, egyházán be­lül közéletet élő család volt és maradt. Amelynek értékrendjében valamely tagjának egy ateista pártba lépése egyszerűen felfoghatatlan, kezelhetetlen és megbocsáthatatlan vétség. Én ennek tudatában álltam be a pártba. Nem utol­sósorban azért is, mert volt jó néhány — nem szeretethiányból fakadó — konfliktusom apámmal; a legkisebb fiú dacos makacssága lázadt bennem a családnak olykor bigott kálvinizmusa ellen, s választottam ellenkezésül ezt a szélsőséges megoldást. Anélkül azonban, hogy eladtam volna a lelkemet a pártnak. Erről azért kell legalább egy-két mondatot mondanom, mert csakis a legszűkebb környezetem tudta azt — de ők tudták! —, hogy ez az én politi­kai szerepvállalásom az MSZMP-ben egy sajátos pszichodráma volt; belül­ről a folytonos ellenállás, tagadás, súrlódás volt, kerestem az alkalmakat, ho­gyan lehet ütközni a politikai hatalommal. Kezdődött ez azzal, hogy a reni­tens-rebellis fiatal írók lapjának, a Jelenlétnek a felelős szerkesztését vállal­tam el. Ez a közösség a Bölcsészkar történetében mindig is a politikai tűrés­határon mozgó szerveződés volt. Ebből a szerepből léptem át 1975-ben az ak­kor még a KISZ égisze alatt működő Mozgó Világ­ba, azzal az eltökéltség­gel, hogy amennyire a legális keretek között lehetséges, a legvégső határig vi­szem el a fiatal írótársadalomnak az általam is szerkesztett lapon belülre kí­vánkozó szándékait. Ez a kísérletem, mint ismeretes, egyszer eljutott a cső-

Next