Magyarország, 1994. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-07 / 1. szám
A HÉT INTERJÚJA Konfliktus, kompromisszum, társadalmi béke Beszélgetés Kulin Ferenccel, az MDF frakcióvezetőjével . Az MDF parlamenti frakciója Kónya Imre belügyminiszterré történt kinevezését követően Kulin Ferencet, a nemzeti liberális elkötelezettségéről ismert képviselőt, a mozgalom választási programjának szerkesztésével megbízott alelnökét szavazta meg vezetőjének. Ebből az alkalomból faggatom életútja felől az emeletes, szentistvántelepi családi rezidenciában. — Az a „kacsalábon forgó kastély”, a szülői ház, amiben feleségemmel és négy iskolás korú gyermekemmel lakunk, s amelyről sajátszerűleg még a környéken is úgy tudják, hogy az talán a Kulin család ősi birtoka volna, valójában többlakásos bérház volt, s csupán a földszinti lakást vettem meg a hat testvér otthon maradt legkisebbjeként a hetvenes években. — Ha anyagi előfeltételekben nem is volt, szellemiekben kellett legyen háttere annak, hogy elsőéves egyetemi hallgatóként 1963-ban — ezt csoporttársamként „első kézből” tanúsíthatom — már Hegel, Kant, Schopenhauer, Freud bölcseletein és a magyar kultúrhistória jó részén túlverekedted magad. — Mindennek egyik magyarázata a családban keresendő. Egyik nagybátyám, Kulin István, aki civil foglalkozására nézvést agrometeorológus volt, igen komoly filozófiai felkészültséggel rendelkezett. Bevallom, olyan műveltségű embert, amilyen ő volt, egyetemi tanáraim között is keveset találtam. A klasszikus filozófiák mellett kiváló ismerője volt a keleti bölcseletnek, vallásoknak, latinul, törökül, spanyolul, németül, angolul tudott. Kicsi gyermekkoromtól nagy hatással volt rám ismeretmélysége, életfilozófiája. Nevelkedésem során ennek azért is volt különös jelentősége, mert a rám ható másik nagybátyám, a csillagász Kulin György viszont hasonlóképpen nagy tudású emberként is kevéssé érdeklődött filozófiai, metafizikai problémák iránt. Én e két, nagyon eltérő szellemi alkat vonzáskörébe kerültem, ami arra ösztönzött, hogy megpróbálkozzam kettejük között igazat tenni. A másik „fertőzés”, hogy érettségi után egy évig a Széchényi Könyvtárban dolgoztam. Igaz, hogy a folyóirattárba kerültem, dehát a múlt századi reformkori anyaggal foglalkoztam, s annak tanulmányozása során az akkor megjelenő nagy Kant-kultusz, a Hegel iránti figyelem az én érdeklődésemet is a klasszikus német filozófia felé fordította. — Az életrajzban voltaképpen az egyetem kezdeténél tartunk, s a történet folytatható volna ott, hogy ilyen előzmények után több mint két évtizeden át oktatsz természetszerűen az ELTE reformkori magyar irodalmi tanszékén. Csakhogy tettél egy néhány esztendős kitérőt vidékre, ami után magyarázatra szorul az is, hogy miért éppen annak a tanszéknek a katedráját pályáztadkaptad meg? — A hajlam, hogy vidékre menjek, megvolt bennem. Családi vonás, bátyáim is mind így tettek — Sándor bátyám mindvégig ott is maradt Nagykőrösön. Hajtott a kíváncsiság, hogyan lehet azokat a romantikusan magasztos eszméket, amelyekkel töltekeztem, „aprópénzre váltani”, az emberek közé kikerülve. Hogy ez a tér éppen Nógrád megye és Pásztó lett, abban éppen a kérdezőnek van meghatározó szerepe, hiszen te voltál a közvetítő egy mindkettőnknek kézre eső ösztöndíjas elkötelezettséghez. Ennél számottevően fontosabb, hogy milyen előzményekkel kerültem az ELTE reformkori irodalmi tanszékére. Már említettem, hogy egyéves Széchényi könyvtárbeli közreműködésemkor a reformkori folyóiratanyag volt a napi olvasmányom. Véletlenszerűen — mint egyszer ezt már visszaemlékezésszerűen elmondtam — az akkor fiatal oktató Pándi Pál számára (aki civil nevén Kardos Pálként, s számomra ismeretlenül, akkor gyűjtött anyagot Kísértetjárás Magyarországon címen ismertté lett könyvéhez) én készítettem elő hivatalos „kihordó minőségben” az általa kért választékot. Amit, amenynyire az időm engedte, magam is átolvastam. Elmondhatom, hogy azt az egy esztendőt azzal töltöttem, hogy a Felső-magyarországi Minervától kezdve a Tudományos Gyűjteményen keresztül a Regélő Pesti Divatlapig mind a negyvenhárom (mert annyi folyóirat létezett a reformkorban!) folyóiratról volt valami képem. És mondanom sem kell, hogy beleszerettem ebbe a korszakba. — Kritikák, tanulmányok hosszú sora, féltucatnyi, a reformkor szellemóriásainak szentelt köteted igazolja, milyen mélyen ástad be magad a múlt századi korszakváltók gondolatvilágába. Másfelől: Pándi Pálra hivatkozol, aki a filosztalárját készséggel váltotta fel politikusi mezre. Ezek már közvetlen indíttatások lennének pályád későbbi alakulásához? — Nos, az említett reformkori stúdium kétféleképpen predesztinált a politikára. Az egyik ösztönzés valóban magában a reformkor tanulmányozásában keresendő. A kezdetektől legközpontibb tárgyam Kölcsey Ferenc, akivel filoszként foglalkozva, az embernek óhatatlanul meg kell fogalmaznia az önmagának feltett kérdésre adandó választ: a sorsában jelentkező kihíváshoz hasonló helyzet esetén képes lennél-e ugyanolyan szerepvállalásra, amilyenre ő képes volt. Egyik indíték tehát maga az Eötvös, Kölcsey, Széchenyi fémjelű kor. A másik impulzus kétségtelenül Pándi Pál személye, aki arra ösztönzött, hogy közéleti kérdésekkel foglalkozzam... Ez a második hivatkozás azért érint nagyon mélyen, mert nem utolsósorban Pándi hatására követtem el azt . • 1994. január 7. HETI MAGYARORSZÁG a lépést, amit családommal szemben máig megbocsáthatatlan vétségként kell elkönyvelnem, s ami miatt életem végéig vezekelnem kell , hogy tudniillik beléptem a pártba. Családom ugyanis kálvinista család, amelynek csaknem minden férfitagja életének legalább egy periódusában presbiter, egyházán belül közéletet élő család volt és maradt. Amelynek értékrendjében valamely tagjának egy ateista pártba lépése egyszerűen felfoghatatlan, kezelhetetlen és megbocsáthatatlan vétség. Én ennek tudatában álltam be a pártba. Nem utolsósorban azért is, mert volt jó néhány — nem szeretethiányból fakadó — konfliktusom apámmal; a legkisebb fiú dacos makacssága lázadt bennem a családnak olykor bigott kálvinizmusa ellen, s választottam ellenkezésül ezt a szélsőséges megoldást. Anélkül azonban, hogy eladtam volna a lelkemet a pártnak. Erről azért kell legalább egy-két mondatot mondanom, mert csakis a legszűkebb környezetem tudta azt — de ők tudták! —, hogy ez az én politikai szerepvállalásom az MSZMP-ben egy sajátos pszichodráma volt; belülről a folytonos ellenállás, tagadás, súrlódás volt, kerestem az alkalmakat, hogyan lehet ütközni a politikai hatalommal. Kezdődött ez azzal, hogy a renitens-rebellis fiatal írók lapjának, a Jelenlétnek a felelős szerkesztését vállaltam el. Ez a közösség a Bölcsészkar történetében mindig is a politikai tűréshatáron mozgó szerveződés volt. Ebből a szerepből léptem át 1975-ben az akkor még a KISZ égisze alatt működő Mozgó Világba, azzal az eltökéltséggel, hogy amennyire a legális keretek között lehetséges, a legvégső határig viszem el a fiatal írótársadalomnak az általam is szerkesztett lapon belülre kívánkozó szándékait. Ez a kísérletem, mint ismeretes, egyszer eljutott a cső-