Magyarország, 1995. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-06 / 1. szám
már — ám ugyanerre nem kötelezhető egy privát hírügynökség. Márpedig ma Magyarországon számos kisebb hírügynökség is tevékenykedik afféle versenyhangulatban, közöttük olyan, nem magyar tőkével működők is, amelyek példaként a nem magyar tőkével működő vidéki sajtó jelentős hírforrásai. A hasonló helyzetben lévő Csehországban most próbálkoznak egy CTK-val vetélkedő alternatív hírügynökség létrehozásával, Lengyelországban három sikertelen törekvés is volt az állami PAP pályáról kiszorítására. Ezek számunkra figyelmeztető tények, s a piaci helyzetnek megfelelő, tervszerű átalakulásra késztetnek. Aminek legjelentősebb lépését már az év első felében meg kell tenni. Vannak közvetlen késztetések, mint például a pénzügyminiszter költségvetési élőbeszédének az a passzusa, hogy a piaci tevékenységet is folytató állami vállalatok — s a mi közszolgálatatásunknak nem kis hányada ilyen természetű — mielőbb ki kell lépjenek a költségvetési szférából a részvénytársasági forma felé. Első lépésként nyilván állami tulajdonú rt.-vé formálódunk át. Ami átalakítja gazdálkodásunkat, elszámolási rendünket, létszámunkat, újrafogalmaztatja velünk, hogy milyen állótőkével és milyen mobiltőke működtetésével milyen alaptevékenységekre vállalkozhatunk — és a többi. Az átállás nem lesz fájdalommentes, hiszen ma még a költségvetésünk egyharmada származik a parlamenti költségvetésből, annak köldökzsinórjához vagyunk kötve. —Milyen támpontokat lehet találni egy ilyen nagyságrendű és természetű cég átalakulásához? — Hosszabb ideje és keményen dolgozunk ezen. Összegyűjtöttük például a legfontosabb külhoni hírügynökségek idevágó tapasztalatait (milyen a felépítésük, milyen tőkét mozgatnak, állami és egyéb kapcsolataik, főhatóságaik, függelmi viszonyaik), s hogy ezekből nálunk mi hasznosítható. Az máris látható, hogy itthon nem járható az az út, hogy a hírügynökség tőkéjét a legnagyobb 10-12 médiahatalmasság biztosítsa — hiszen ilyenek nálunk nem léteznek. Az MTI közszolgálati minőségének fenntartásához tehát az a járható út vezet, hogy megnyerjük a kormányzati piacot. Stabil forrást jelenthetne például, ha a részvénytársaságként ténykedő MTI már az év végén szerződést köthetne különféle kormányzati szervekkel (minisztériumok, főhatóságok, állami mamutcégek), önkormányzatokkal, hogy „ennyi pénzért ilyen szolgáltatást nyújtunk”. Ami mindkét félnek biztosítékot jelentene egy olyan mai helyzettel szemben, amikor a szegény, megbízhatatlan, gyanús elemekkel teli médiapiacon a nemfizetők sora (megszűnő lapok, egyéb megrendelők) hagy hátra adósságot a költségvetésből is finanszírozott MTI-nél, tehát amikor a költségvetés a vétlen MTI-n keresztül támogatja, tartja el a privát szférát. Figyelünk persze a gazdasági információszolgáltatás piaci lehetőségeire, az új elektronikus médiumokra is. Piaci esélyeink növeléséhez külkapcsolataink új módját is keressük. Távlatos fejlemény például, hogy a szlovén hírügynökség és az MTI közös kezdeményezésére a közelmúltban öt kelet-európai ország ült öszsze, s határozott közös gazdasági hírszolgáltatás létesítéséről, hogy egy reményeink szerint Budapesten működő hírbank a lengyel, cseh, szlovák, szlovén, magyar gazdasági híreket egységcsomagként kínálja fel a világot behálózó nagy hírügynökségeknek — „kis ország kis híre” helyett így teremtve meg a régióról szóló információk nagyobb piacképességét. Az átalakulás természetesen feltételezi a kormányzattal fennálló korrekt munkakapcsolatot, amelynek során az MTI belügyeivel senkit feleslegesen nem terheltem — de szükségszerűen meg kell osztanom az 1995. évi átalakulás teendői során. Visszatérve tehát a részben megválaszolatlanul maradt bevezető kérdésre: az MTI-nek e beszélgetésből kitűnően is sikerrel vezényelt önmegtartó-megújító folyamatai eredményezték-e, hogy Horn Gyula miniszterelnök is szükségesnek érezte a hírügynökség — és vezetőjének—megerősítését egy gesztusértékűnél nyilván jelentősebb levelében? — A miniszterelnök úr megfontolásait természetesen nem tisztem megfejteni. Gesztusértékű politikai üzenete meglepett, váratlanul ért — és igazság szerint hasznomra volt egy létező dilemmám feloldásában. Mindaddig nem tudtam ugyanis eldönteni, hogy államtitkári rangú besorolásom természete politikai avagy közigazgatási. Ha tudniillik az előző, akkor egy új kormányzat számára kézenfekvő, hogy lecseréljen, ha viszont közigazgatási, akkor a közigazgatási-szakmai munkára összpontosító, törvényes keretek közötti, pártsemleges, civilizált intézményműködtetés garanciát jelent számomra. A miniszterelnök úr említett levele ezt a kérdést — legalábbis időlegesen — tisztázta számomra: jóváhagyta addigi ténykedésemet, s távlatos támogatást sugalmazott. Jól tudom persze, hogy ez a helyi értékén túl is jelentős gesztus ki van téve a koalíciós együttműködés napi politikai érdekütközéseinek, amelyek bármikor járhatnak meglepő személyi konzekvenciákkal, miként magán az MTI-n belül is mutatkoznak provokatív ellenérdekeltségek. Nyilván lesznek következményei nálunk a tv-rádiótörvénynek , ha valamikor elfogadtatik. Lesznek indulati konzekvenciái a létszámcsökkentésnek, s az ezzel járó fokozódó munkaintenzitás-igénynek stb. Mindenesetre, ha időm-módom lesz rá, szeretném itt kamatoztatni mindazt, amire az elmúlt egy esztendő megtanított, persze azzal együtt, amire idestova ötven életévem is nevelt. Ezt hadd ne részletezzem — tetszelgésnek hatna némely részletében. Inkább arról egy záró mondatot, ami a napi kihívásokat elviselhetővé teszi, mert értékére szállítja le. Ez az intézmény lassan ötnegyed évszázada működik. Akkor jött létre, amikor együtt állt Magyarországon a gazdasági prosperitás, a nemzeti függetlenség, a parlamentáris demokrácia, s amikor mind jobban átszőtte a közéletet a szabadelvűség, a liberalizmus. Ezt a korszakot tartom a történelem legszebb, mert legpolgárosultabb szakaszának — élni is ekkor szerettem volna. Persze Magyarországon — ahol és akkor nem volt kérdés, hogy Európa része volna-e vagy nem. Most, itt üldögélve vagy téblábolva eme korarákosista épületben és e későkádári díszletek között, ajándék számomra, hogy érzékelhetem ezt a régi elmúlt kort, hogy részese lehetek egy nagy történetnek. VÉGH MIKLÓS A karácsonyi ünnep előtt hetekkel az emberek többségében felvetődik az a kérdés, hogy az elmúlt évben vajon eleget tettek-e a szeretet, a megértés, az emberség hívó szavának? Sokaknak ezek az értékek csak romantikus fogalmakat jelentenek, többen úgy vélik, hogy valamilyen módon pótolniuk kell az év közben elvesztett érzelmeket. Az ünnep előestéjén gyakran megszólalnak a telefonok a gyermekotthonokban, és családok ajánlkoznak, hogy egy-egy gondozottat a karácsonyi napokra magukhoz vesznek. De vajon kinek tesznek jót ezzel? A gyermeknek, akit számára ismeretlen emberek kiragadnak megszokott otthonából, vagy az emberi léleknek, ami a felesleges, az év során el nem „pazarolt” érzelmi tartalékát szeretné kibocsátani? Dr. Populás Antal, a Cseppkő utcai Gyermekotthon igazgatója szerint az ünnep előtti telefonálók saját magukkal szeretnének jót tenni, erkölcsi, érzelmi kompenzációra van szükségük. Az igazgató elmondta, hogy nagyon szívesen fogadtak patronálókat, nevelőszülőket, de azokat, akik egyszeri alkalomra jelentkeztek gyerekért, azokat elutasította. Milyen mélységű lehet egy ilyen kapcsolat? — kérdezi. A fővárosi gyermekotthonok közül a Cseppkő utcai a legnagyobb, közel 200 — három és tizennyolc év között — fiatal él itt. Szüleik elhagyták őket, vagy deviáns életmódjuk miatt alkalmatlanok a nevelésükre. A vérszülők helyett a gyerekeknek az otthon dolgozói, nevelői igyekeznek családi nevelést biztosítani. Különböző életkorú tíz-tizenkét gyerek, fiúk, lányok együtt alkotnak egy „kis családot”. Az igazgató azt vallja, hogy mindent meg kell tenni, hogy a vér szerinti család visszafogadja gyermekét, ha ez nem lehetséges, akkor nevelőszülők vegyék pártfogásukba őket. Sajnos az örökbefogadás Magyarországon még mindig eléggé bonyolult, bürokratikus, nehézkes. Pedig az eljárás megkönnyítése sok gyerek élethelyzetén javítana. Többségüknek a gyermekotthon jelenti a gyerekkor utolsó állomását. Az idekerülő apróság azért harcol, hogy csak őt szeressék, csak rá figyeljenek. A lelkileg sebzett gyerekek megértése komoly feladat elé állítja a pedagógusokat. Rendelkezniük kell azokkal a pedagógiai, pszichológiai ismeretekkel, amelyek kiszámíthatóvá teszik az eseményeket, lehetővé válik feldolgozásuk, s amely által a gyermekeket az összes jó és rossz tulajdonságukkal együtt fogadják el. Ugyanakkor a nevelési koncepció az érzelmi és szociális biztonság integrációját tartalmazza, amely talán egy kissé pótolhatja az „igazi” család óvó szeretetét. A Szondy utcában kialakítottak egy lakásotthont, a négy és fél szobában hat gyerek nevelkedik. Bér községben négy kicsit nevel egy házaspár. A 18 éven felüli fiataloknak a gyermekotthon telkén épült egy garzonház, 18 lakásban 35 négyzetméternyi boldogság. Az intézetből kikerülők pályázat útján kérhetik igényüket a lakásra, és a legrászorultabbak költözhetnek. Öt évig élhetnek itt, szigorú előtakarékosságot kell folytatniuk, mert a megszabott idő leteltével meg kell oldani lakáshelyzetüket. A gyerekek hosszas, nagyon szomorú életről tanúskodnak. Félelemtől elszorultan mintha arra várnának, hogy mikor hagyják megint cserben őket. — Ez az érzés ünnepek előtt felerősödött. Karácsony előtt már hetekkel éreztük belső feszültségüket. A lelkük mélyén bujkáló, ünnep előtti fájdalmat. Ilyenkor még nagyobb törődéssel, szeretettel igyekszünk megoldani érzelmi konfliktusaikat. Már hónapokkal előre készülünk az ajándékozásra. Ismerve az oktatási és nevelési intézetek helyzetét, erre nagyon kevés pénz áll a rendelkezésünkre. A gyerekek kiválasztják, hogy mit szeretnének, de mindig nagyon szerény ajándékra vágynak. Erre azért is szükség van, mert egy-egy ajándékcsomagra négy-ötszáz forintot költhetünk. Mit lehet ebből venni? — néz kérdően rám az igazgató. A képzőművészeti stúdióban már hetek óta készültek a kerámia, tűzzománc meglepetések, gyerekek öntötték a gyertyákat, fűzték az adventi koszorúkat. Az ajándékozás mindig a karácsony előtti napon történik, mert sokan elmennek nevelőszüleikhez vagy a családjukhoz. Az otthonban minden család nappali szobájában állt egy díszes karácsonyfa, a szeretet fája. December 24-én az itt maradt emberkéknek felgyulladtak az apró csillagok, melyek sok kicsi lelket melegítettek azért, hogy újra legyen hitük az emberségben, a boldogságban, a szeretetben. PÉCSI — Magukra maradt életek Hazai élet MAGYARORSZÁG 1995. január 6. • 5