Magyarország, 1905. január (12. évfolyam, 1-28. szám)

1905-01-01 / 1. szám

Budapest, 1905. vasárnap,­­január 1. MAGYARORSZÁG hozzá amaz időleges expediensekhez, melyek szükségesek ahhoz, hogy a közteendők oly állapotba jussanak, hogy a feloszlatás ne jár­jon viszásságokkal.“ Mert a fenforgó viszo­nyok között tökéletesen alkotmányszerű lenne a Ház részéről az, hogy visszautasítsa a ré­szességét az ülésszak rögtöni és idő előtti be­zárásában és a saját tanácsát vesse a fele­lős miniszterek részéről ő felségének adott tanács és a feloszlatás ténye közé az által, hogy felira­tot intéz a koronához, kérve azt, hogy se fel ne oszlassa, se ne napolja el a parlamentet, míg a Háznak nem volt alkalma a kormány által előterjesztett egy másik reformabilit mér­legelés alá venni, vagy kérje a koronát, hogy bocsássa el a jelenlegi minisztereket. A lord­­sága azonban nem tanácsolja a Háznak ezen eljárási módok egyikének igénybevételét sem, hanem sokkal jobbnak gondolja elfogadni ő fel­sége miniszterei felhívását és késedelem nél­kül appellálni a nép akaratára.“ Világos ebből a szóról-szóra lefordított és közölt szövegből, hogy lord Palmerston sze­rint az angol képviselőháznak sem nem kö­telessége, sem nem feladata a kormánynak azon szándékát, hogy a parlament feloszlat­­tassék, feltétlenül előmozdítani, amint azt Hodossy Imre, éppen Palmerstonra hivatkozva, állítja. Lord Palmerston azon alkalommal egyszerűen czélszerűségi okokból volt azon a nézeten, hogy a képviselőház egyezzék bele a kormány feloszlatási szándékába. Hogy pe­dig miért helyezkedett erre az álláspontra, a bekövetkezett események eléggé megmagya­rázzák. A parlament 1859 április 23-ikán osz­lott fel. Május 31-ikén gyűlt egybe az új parlament. Június 7-ikén a Derby-miniszté­­rium bizalmatlansági szavazatot kapott s jú­nius 17-ikén lemondása a parlamenttel közöl­­tetvén, ugyanakkor lord Palmerston bízatott meg azzal, hogy megalakítsa az uj miniszté­riumot. De hát lássuk, hogyan közli és magyarázza Hodossy Imre Palmerstonnak ezt a beszédét czikkében ? Az idézetet a magyar fordításban megjelent műből veszi, de azt a saját czéljai szerint gyúrja át s a végét egyszerűen el­függönyözi a jámbor olvasó elől. „Két nappal később pedig — igy szól Ho­dossy — ugyancsak lord Palmerston határo­zottan tiltakozott az ellen, hogy az ő szavai­nak Derby miniszterelnök április 4-én olyan értelmet vélt tulajdoníthatni, mintha ő a ko­ronának a Ház feloszlatására vonatkozó jogát bármi módon kétségbevonta volna és kijelen­tette, hogy: „Aki az angol alkotmánynak akár­csak legcsekélyebb ismeretével is bír, az nem vonhatja kétségbe a koronának azon jogát,hogy a felelős miniszterek tanácsára az évnek bár­mely szakában, a közügyek bármely állásában a parlamentet feloszlathassa.“ Hozzátette még lord Palmerston, hogy az ő megjegyzései, ame­lyeket a miniszterelnök félremagyarázott, csak annyit akartak mondani, miszerint „kétségtelen, hogy a korona tanácsosai, hacsak a közszol­gálatot inkonveniencziáknak kitenni nem akar­ják, a parlament feloszlatását a koronának nem tanácsolhatják és azt végre nem hajt­hatják, ha a képviselőház is nem jár a kezükre és nem sietteti tárgyalásait akként, hogy a közügyek oly helyzetbe jussanak, hogy a fel­oszlatás inkonveniencziákkal ne járjon.“ (Lásd Todd: A parlamenti kormányrendszer Angliá­ban, I. kötet, III. fejezet, 23. czikk.) Aki a két szöveget összehasonlítja, rögtön észreveszi, miben ferdítette el és mivel cson­kította meg Hodossy czikke a Todd művé­ben olvasható tényállást. Az előadásnak azt a részét, melyben Todd a korona kétségtelen feloszlatási jogával rögtön szembeállítja a képviselőháznak azt a jogát, hogy nem kö­teles a feloszlatást hozzájárulásával elősegí­teni, amit Todd e szóval: „mindemellett“ vezet be, egyszerűen átalakította úgy, hogy ekként csakugyan az a színe van Palmerston beszédének, mintha az angol alsóháznak egy­általán nem volna joga a kormány feloszla­tási szándéka elé akadályt gördíteni. Hogy pedig ez a mesterkedés annál jobban sike­rüljön, lenyeste Palmerston beszédének befe­jező részét, melyben az egyik­ módja is je­lezve van annak, miként utasíthatja vissza az angol alsóház a kormánynak már bejelen­tett feloszlatási szándékát. Nem akarok arról beszélni, hogy meg van-e engedve komoly férfiak részéről komoly ügy­ben az ilyen bizonyítási mód. Elég, ha arra utalok, hogy a Todd könyvében foglalt szö­vegnek ekként praktizált elferdítése nélkül a Hodossy czikke nélkülözte volna azt az egyetlen úgynevezett bizonyítékot, mely abban az ő álláspontja mellett feltalálható. De hiszen ha már az angol viszonyokkal hozza valaki a nálunk most fennforgó kér­dést összeköttetésbe és Todd könyvét veszi kezébe, akkor ne ennek a könyvnek történeti részéből és onnan is tilos módon idézzen, mint ezt Hodossy tette, hanem üsse azt ott fel, ahol az angol parlamenti jognak elvei vannak felsorolva, melyek a feloszlatásra­ nézve irányadók. Erre nézve Todd egyebek között azt mondja, hogy „a feloszlatás királyi pr­er­ogat­ívá­járnak nem törvényszerű gyakorlása az, (it is not a legitimate use of this prerogative) ha olyankor veszik azt igénybe, mikor közvetle­nül eldöntendő súlyos politikai kérdés nem forog fenn a harczoló pártok között és csupán az a czél, hogy egyes miniszterek a hatalomban megtartassanak, kik a kormányt vezetik.“ A­zt mondja továbbá: „Mialatt a Ház határozata valamely kérdés fölött, mely oly természettel bír, hogy a miniszterek uszonyát az alsóházzal szemben érinti, függőben van, fölöttébb szabálytalan és alkotmányellenes (is highly irregular and un­constitutional) a parlament feloszlatására, mint lehető eshetőségre utalni abból a czélból, hogy befolyásoltassék a tagoknak az illető alkalomra magatartása. Mert a parlament Házainak min­dig oly helyzetben kell lenniök, hogy pártatlan ítéletet gyakorolhassanak minden eléjük vitt kérdés fölött, nem félve sem a koronától egy­részről, sem a néptől másrészről. (Todd: Parlia­mentary Government in England, vol. II. 125.) Mit bizonyítanak a most itt idézett jog­­tételek, melyek a Hodossy Imre által idézett angol munkában megolvashatók ? Éppen annak ellenkezőjét, aminek bizonyí­tására Hodossy Imre vállalkozott. Mert ezek szerint kétségtelen az, hogy az angol közjog nem tartalmaz ugyan semmiféle tételes tiltó szabályt a korona feloszlatási jogára nézve, de viszont az angol parlamenti jog ismeri a parlament feloszlatása királyi prerogativájának . Csakhogy nagy ám annak a sora. — Nagy-e? No akkor ne is mondd el, csu­pán csak a legislegvégit. — Hát hogy a legislegvégin kezdjem, meg­halok én azért a leányért, meg én, mint a harmadnapos pillangó. — Meg-e ? Aztán ki legyen az a vászon­cseléd ? — Tamásffy Kató. — Kató-e ? No lám! — Bizony, Kató! Hej Lőrincz bátyám, ha tekegyelmed valaha úgy belenézett volna annak a leánynak a két csillagsugaras éj­szemébe, bizony mondom, a halál torkába tekintett volna, csak úgy, mint én. — Ugy­e ? Aztán volt-e köztetek valami szerelmeteskedés ? — Azt hiszem, volt. Már legalább is po­­gánynak kellene lennie, ha meg nem esett volna rajtam a szíve, hiszen úgy megudva­roltam, mint egy királykisasszonyt. De még szólt is egy szót ő is. — Azt mondta, szeret ? — Hiszen, ha azt mondta volna, nem óbégatnék most itt Lőrincz bátyámnak, ha­nem ráznám a szerelem csengetyűjét, mint a kezesbárány. — Te, András, ha ilyen szörnyű szépen­­ tudod, keríteni a mondókádat, miért bízod reám ? Én bizony nem tudom ilyen poétásan. Azt mondom, okosabb, ha magad megy Katóhoz, azután elmondod neki a csillag­­sugárt is, meg a kezesbárányt, a harmad fe­lipét, meg a kis kolompot, aztán bekötöd a fejét, mert nincsen olyan vászoncseléd egész nemes Gömör vármegyében, aki rrva ne fakadjon ennyi szép szótól. — Csakhogy kettőn múlik a vásár. Elő­ször is, ha te kegyelmedet látom, magam előtt Lőrincz bátyám, majd fölvet a sok szép szó, de Kató előtt olyan vagyok, mint a száraz kút, másodszor is, amikor úgy kerülő utón, megpróbáltam előhozakodni a nagy mondó­­kámmal, azt mondta Kató : — Sohse törd magad a nehéz szavakkal Andris. Van, ahogy van s bizony úgy lesz, amiként lesz. Meg aztán még ha úgy volna is, neked csak Tornaljay Lőrincz bátyád le­hetne kikérő násznagyod, ha ő vállalja, majd elmondja ő, amit te mondanál, ha te volnál valakinek kérő násznagya. Nem mondom, hogy úgy lesz, de a módja mégis csak ez volna. Tornaljay Lőrincz elgondolkozva hü­m­­mögött. — Ezt mondta-e ? — Bizony ezt, de szóról-szóra. — Aztán érted-e ? — Nem én. Hát Lőrincz bátyám? Lőrincz boszosan rántott egyet a vállán s úgy válaszolt: — Sohse volt mesterségem, hogy a vá­­szonnépek­ közötte csomót kibogozgassam. — Pedig nagyon megkérném, mondana már erről vagy egy szót. — Egy szót? — És elgondolkozott egy kicsit, miközben a szeme is megvillant mint a húszé, azután dühösen rivallt az ücscsére: — És bánom is én az egész komédiát. Bogáthy András nem hiába töltötte be szent Mihálykor mult hat h­ete huszadik esz­tendejét, de ugyancsak megrettent ettől a kemény haragtól s csak egy negyedóra múlva merte megkérdezni egészen elszon­tyolodva .­­ — Hát nem teszi meg Lőrincz bátyám érettem, hogy beszéljen Katóval ? — Hát mondtam én csak egy szóval is, hogy nem teszem? Te, te, te m­égmeszelő, Jákob lajtorjája te. — Hát megteszi? — Ha olyan nagyon megkívántatok mind a ketten. — Osztán mit gondol ? — Azt­, hogy ne nyekergesd tovább ezt a dolgot, mert engem ücscse, csúnyát mondok.. — Hogy az Isten áldja meg érette te ke­­gyelmedet, — mondá kegyes hangon And­rás, persze nem az utolsó mondatra gon­dolván. Tornaljay Lőrincz csakugyan közel volt hozzá, hogy összezavarodjanak a gondolatai. Maga sem tudta, mit is akarhat tulajdon­képpen Tamásffy Kató. Valami olyasféle de­rengett az elméjében, hogy aligha akar jót az ő szerelmetes András öcscsével, aki na­gyon is gyereksorba számolhatott Kató leányasszony szemében, hiszen — mi tűrés­­tagadás — vagy egy-két esztendővel fiatalabb is volt Katónál, de viszont a saját úri sze­mélyét is féltette egy kevéssé, mert úgy rém­lett neki, mintha valami leszámolni valójuk lett volna nekik kettőjüknek, már mint Lő­­rincz úrnak meg Kató leányasszonynak. Hanem mivelhogy megígérte az öcscsének,­­ hát el is ment. Hogy valami csúfság meg ne essék rajta, bizony gondosan kiöltözött, apró­lékosan sorjába vett mindent, nincs-e valami kivetni való rajta, azután annak rendje s módja szerint két hírvivőt elküldött előre, maga előtt parittyahaj­­tásnyira járatta a kürtöst, annak a nyomába két lovas csatlóst, maga után a hat lovas embert. _________________________________

Next