Magyarország, 1905. január (12. évfolyam, 1-28. szám)
1905-01-01 / 1. szám
Budapest, 1905. vasárnap,január 1. MAGYARORSZÁG hozzá amaz időleges expediensekhez, melyek szükségesek ahhoz, hogy a közteendők oly állapotba jussanak, hogy a feloszlatás ne járjon viszásságokkal.“ Mert a fenforgó viszonyok között tökéletesen alkotmányszerű lenne a Ház részéről az, hogy visszautasítsa a részességét az ülésszak rögtöni és idő előtti bezárásában és a saját tanácsát vesse a felelős miniszterek részéről ő felségének adott tanács és a feloszlatás ténye közé az által, hogy feliratot intéz a koronához, kérve azt, hogy se fel ne oszlassa, se ne napolja el a parlamentet, míg a Háznak nem volt alkalma a kormány által előterjesztett egy másik reformabilit mérlegelés alá venni, vagy kérje a koronát, hogy bocsássa el a jelenlegi minisztereket. A lordsága azonban nem tanácsolja a Háznak ezen eljárási módok egyikének igénybevételét sem, hanem sokkal jobbnak gondolja elfogadni ő felsége miniszterei felhívását és késedelem nélkül appellálni a nép akaratára.“ Világos ebből a szóról-szóra lefordított és közölt szövegből, hogy lord Palmerston szerint az angol képviselőháznak sem nem kötelessége, sem nem feladata a kormánynak azon szándékát, hogy a parlament feloszlattassék, feltétlenül előmozdítani, amint azt Hodossy Imre, éppen Palmerstonra hivatkozva, állítja. Lord Palmerston azon alkalommal egyszerűen czélszerűségi okokból volt azon a nézeten, hogy a képviselőház egyezzék bele a kormány feloszlatási szándékába. Hogy pedig miért helyezkedett erre az álláspontra, a bekövetkezett események eléggé megmagyarázzák. A parlament 1859 április 23-ikán oszlott fel. Május 31-ikén gyűlt egybe az új parlament. Június 7-ikén a Derby-minisztérium bizalmatlansági szavazatot kapott s június 17-ikén lemondása a parlamenttel közöltetvén, ugyanakkor lord Palmerston bízatott meg azzal, hogy megalakítsa az uj minisztériumot. De hát lássuk, hogyan közli és magyarázza Hodossy Imre Palmerstonnak ezt a beszédét czikkében ? Az idézetet a magyar fordításban megjelent műből veszi, de azt a saját czéljai szerint gyúrja át s a végét egyszerűen elfüggönyözi a jámbor olvasó elől. „Két nappal később pedig — igy szól Hodossy — ugyancsak lord Palmerston határozottan tiltakozott az ellen, hogy az ő szavainak Derby miniszterelnök április 4-én olyan értelmet vélt tulajdoníthatni, mintha ő a koronának a Ház feloszlatására vonatkozó jogát bármi módon kétségbevonta volna és kijelentette, hogy: „Aki az angol alkotmánynak akárcsak legcsekélyebb ismeretével is bír, az nem vonhatja kétségbe a koronának azon jogát,hogy a felelős miniszterek tanácsára az évnek bármely szakában, a közügyek bármely állásában a parlamentet feloszlathassa.“ Hozzátette még lord Palmerston, hogy az ő megjegyzései, amelyeket a miniszterelnök félremagyarázott, csak annyit akartak mondani, miszerint „kétségtelen, hogy a korona tanácsosai, hacsak a közszolgálatot inkonveniencziáknak kitenni nem akarják, a parlament feloszlatását a koronának nem tanácsolhatják és azt végre nem hajthatják, ha a képviselőház is nem jár a kezükre és nem sietteti tárgyalásait akként, hogy a közügyek oly helyzetbe jussanak, hogy a feloszlatás inkonveniencziákkal ne járjon.“ (Lásd Todd: A parlamenti kormányrendszer Angliában, I. kötet, III. fejezet, 23. czikk.) Aki a két szöveget összehasonlítja, rögtön észreveszi, miben ferdítette el és mivel csonkította meg Hodossy czikke a Todd művében olvasható tényállást. Az előadásnak azt a részét, melyben Todd a korona kétségtelen feloszlatási jogával rögtön szembeállítja a képviselőháznak azt a jogát, hogy nem köteles a feloszlatást hozzájárulásával elősegíteni, amit Todd e szóval: „mindemellett“ vezet be, egyszerűen átalakította úgy, hogy ekként csakugyan az a színe van Palmerston beszédének, mintha az angol alsóháznak egyáltalán nem volna joga a kormány feloszlatási szándéka elé akadályt gördíteni. Hogy pedig ez a mesterkedés annál jobban sikerüljön, lenyeste Palmerston beszédének befejező részét, melyben az egyik módja is jelezve van annak, miként utasíthatja vissza az angol alsóház a kormánynak már bejelentett feloszlatási szándékát. Nem akarok arról beszélni, hogy meg van-e engedve komoly férfiak részéről komoly ügyben az ilyen bizonyítási mód. Elég, ha arra utalok, hogy a Todd könyvében foglalt szövegnek ekként praktizált elferdítése nélkül a Hodossy czikke nélkülözte volna azt az egyetlen úgynevezett bizonyítékot, mely abban az ő álláspontja mellett feltalálható. De hiszen ha már az angol viszonyokkal hozza valaki a nálunk most fennforgó kérdést összeköttetésbe és Todd könyvét veszi kezébe, akkor ne ennek a könyvnek történeti részéből és onnan is tilos módon idézzen, mint ezt Hodossy tette, hanem üsse azt ott fel, ahol az angol parlamenti jognak elvei vannak felsorolva, melyek a feloszlatásra nézve irányadók. Erre nézve Todd egyebek között azt mondja, hogy „a feloszlatás királyi prerogatívájárnak nem törvényszerű gyakorlása az, (it is not a legitimate use of this prerogative) ha olyankor veszik azt igénybe, mikor közvetlenül eldöntendő súlyos politikai kérdés nem forog fenn a harczoló pártok között és csupán az a czél, hogy egyes miniszterek a hatalomban megtartassanak, kik a kormányt vezetik.“ Azt mondja továbbá: „Mialatt a Ház határozata valamely kérdés fölött, mely oly természettel bír, hogy a miniszterek uszonyát az alsóházzal szemben érinti, függőben van, fölöttébb szabálytalan és alkotmányellenes (is highly irregular and unconstitutional) a parlament feloszlatására, mint lehető eshetőségre utalni abból a czélból, hogy befolyásoltassék a tagoknak az illető alkalomra magatartása. Mert a parlament Házainak mindig oly helyzetben kell lenniök, hogy pártatlan ítéletet gyakorolhassanak minden eléjük vitt kérdés fölött, nem félve sem a koronától egyrészről, sem a néptől másrészről. (Todd: Parliamentary Government in England, vol. II. 125.) Mit bizonyítanak a most itt idézett jogtételek, melyek a Hodossy Imre által idézett angol munkában megolvashatók ? Éppen annak ellenkezőjét, aminek bizonyítására Hodossy Imre vállalkozott. Mert ezek szerint kétségtelen az, hogy az angol közjog nem tartalmaz ugyan semmiféle tételes tiltó szabályt a korona feloszlatási jogára nézve, de viszont az angol parlamenti jog ismeri a parlament feloszlatása királyi prerogativájának . Csakhogy nagy ám annak a sora. — Nagy-e? No akkor ne is mondd el, csupán csak a legislegvégit. — Hát hogy a legislegvégin kezdjem, meghalok én azért a leányért, meg én, mint a harmadnapos pillangó. — Meg-e ? Aztán ki legyen az a vászoncseléd ? — Tamásffy Kató. — Kató-e ? No lám! — Bizony, Kató! Hej Lőrincz bátyám, ha tekegyelmed valaha úgy belenézett volna annak a leánynak a két csillagsugaras éjszemébe, bizony mondom, a halál torkába tekintett volna, csak úgy, mint én. — Ugye ? Aztán volt-e köztetek valami szerelmeteskedés ? — Azt hiszem, volt. Már legalább is pogánynak kellene lennie, ha meg nem esett volna rajtam a szíve, hiszen úgy megudvaroltam, mint egy királykisasszonyt. De még szólt is egy szót ő is. — Azt mondta, szeret ? — Hiszen, ha azt mondta volna, nem óbégatnék most itt Lőrincz bátyámnak, hanem ráznám a szerelem csengetyűjét, mint a kezesbárány. — Te, András, ha ilyen szörnyű szépen tudod, keríteni a mondókádat, miért bízod reám ? Én bizony nem tudom ilyen poétásan. Azt mondom, okosabb, ha magad megy Katóhoz, azután elmondod neki a csillagsugárt is, meg a kezesbárányt, a harmad felipét, meg a kis kolompot, aztán bekötöd a fejét, mert nincsen olyan vászoncseléd egész nemes Gömör vármegyében, aki rrva ne fakadjon ennyi szép szótól. — Csakhogy kettőn múlik a vásár. Először is, ha te kegyelmedet látom, magam előtt Lőrincz bátyám, majd fölvet a sok szép szó, de Kató előtt olyan vagyok, mint a száraz kút, másodszor is, amikor úgy kerülő utón, megpróbáltam előhozakodni a nagy mondókámmal, azt mondta Kató : — Sohse törd magad a nehéz szavakkal Andris. Van, ahogy van s bizony úgy lesz, amiként lesz. Meg aztán még ha úgy volna is, neked csak Tornaljay Lőrincz bátyád lehetne kikérő násznagyod, ha ő vállalja, majd elmondja ő, amit te mondanál, ha te volnál valakinek kérő násznagya. Nem mondom, hogy úgy lesz, de a módja mégis csak ez volna. Tornaljay Lőrincz elgondolkozva hümmögött. — Ezt mondta-e ? — Bizony ezt, de szóról-szóra. — Aztán érted-e ? — Nem én. Hát Lőrincz bátyám? Lőrincz boszosan rántott egyet a vállán s úgy válaszolt: — Sohse volt mesterségem, hogy a vászonnépek közötte csomót kibogozgassam. — Pedig nagyon megkérném, mondana már erről vagy egy szót. — Egy szót? — És elgondolkozott egy kicsit, miközben a szeme is megvillant mint a húszé, azután dühösen rivallt az ücscsére: — És bánom is én az egész komédiát. Bogáthy András nem hiába töltötte be szent Mihálykor mult hat hete huszadik esztendejét, de ugyancsak megrettent ettől a kemény haragtól s csak egy negyedóra múlva merte megkérdezni egészen elszontyolodva . — Hát nem teszi meg Lőrincz bátyám érettem, hogy beszéljen Katóval ? — Hát mondtam én csak egy szóval is, hogy nem teszem? Te, te, te mégmeszelő, Jákob lajtorjája te. — Hát megteszi? — Ha olyan nagyon megkívántatok mind a ketten. — Osztán mit gondol ? — Azt, hogy ne nyekergesd tovább ezt a dolgot, mert engem ücscse, csúnyát mondok.. — Hogy az Isten áldja meg érette te kegyelmedet, — mondá kegyes hangon András, persze nem az utolsó mondatra gondolván. Tornaljay Lőrincz csakugyan közel volt hozzá, hogy összezavarodjanak a gondolatai. Maga sem tudta, mit is akarhat tulajdonképpen Tamásffy Kató. Valami olyasféle derengett az elméjében, hogy aligha akar jót az ő szerelmetes András öcscsével, aki nagyon is gyereksorba számolhatott Kató leányasszony szemében, hiszen — mi tűréstagadás — vagy egy-két esztendővel fiatalabb is volt Katónál, de viszont a saját úri személyét is féltette egy kevéssé, mert úgy rémlett neki, mintha valami leszámolni valójuk lett volna nekik kettőjüknek, már mint Lőrincz úrnak meg Kató leányasszonynak. Hanem mivelhogy megígérte az öcscsének, hát el is ment. Hogy valami csúfság meg ne essék rajta, bizony gondosan kiöltözött, aprólékosan sorjába vett mindent, nincs-e valami kivetni való rajta, azután annak rendje s módja szerint két hírvivőt elküldött előre, maga előtt parittyahajtásnyira járatta a kürtöst, annak a nyomába két lovas csatlóst, maga után a hat lovas embert. _________________________________