Magyarország, 1905. november (12. évfolyam, 268-293. szám)
1905-11-01 / 268. szám
A „bontó erő“, Budapest, október 31. Fejérváryék azzal a vélelemmel dobták be programmjukat a közéletbe, hogy abban nagy „bontó erő“ lakozik. Kristófig úr ezt nyíltan meg is mondotta. Ők persze azt hitték, hogy a programaiban és annak jelszavaiban lakozó bontó erő a koalíció egységét fogja megtámadni. És mit láttunk? A bontó erő igenis megnyilvánult, de nem a koalíciónál, hanem a nemzeti ügy ellenfeleinél. Megbomlott a nemzetközi szociáldemokráczia, mert a pártnak nagy és tegyük hozzá: jobb része nem tudta elviselni azt a gondolatot, hogy egy nagy és tiszteletreméltó elv aljas korteseszközül használtassák föl a nemzet ellen. És megindult a bomlás a szabadelvű pártban, mert annak egy részénél kiütött az őstermészet, mely azt parancsolja, hogy bármilyen időben, bármilyen elvvel, mindig és minden körülmények között a hatalmat kell szolgálni. A szabadelvű párt eme bomlásának akarta Tisza István útját állami, és úgy látjuk, hogy azt sikerült is neki —legalább egy időre — megállítani. Általában úgy tűnik föl, mintha Tisza István ezzel szolgálatot tett volna a nemzeti küzdelemnek, mert megfosztotta Fejérváryékat akciójuk sikerének utolsó reményszikrájától. Ezt a szolgálatot bizonyára nem azért cselekedte Tisza István, hogy használjon a hadsereg magyarságáért folyó nemzeti küzdelemnek , sőt ellenkezőleg, e célzata az volt, hogy mentse meg azt, ami megmenthető a nemzeti eszme hatalmas áramlata elől. Ha a szabadelvű párt megmaradt roncsai a Tisza István közbelépése nélkül belerohantak volna a Fejérváry—Kristóffyféle kalandor-vállalkozásba, sorsuk bizonyára az lett volna, ami Fejérváryéké lesz: a tökéletes, végleges,jóvátehetetlen elpusztulás. Ezt akarta Tisza István elkerülni, és nem a nemzet ügynek szolgálni. A helyzet most a következő: A nemzeti ügyet vállain hordozó egységes és összetartó koalícióval szemben két tábor áll. Az egyik a kormányé, melynek a körülötte sereglett stréberek kicsiny csoportján kívül egyetlen szövetségese a nemzetközi szocziáldemokráczia. Ez a csoport arra van ítélve, hogy rövid idő alatt a nemzet megvetése és gunyka szaja között végezze be kurta, dicstelen, nyomorult pályafutását. A másik a Tisza által éppen most megmentett szabadelvű tábor, mely ezek után abban az erőlködésben emészti föl minden életerejét, hogy a maga exisztencziáját elvi alapra helyezze. Hiú erőlködés! Mert nem Tisza Istvánnak és a körülötte maradt kilencven embernek van igaza, hanem Gajári Gézának és öt-hat társának, akik Fejérváryék boldogító karjai közé vetették magukat. Nekik van igazuk, amikor nyíltan kiáltják: a szabadelvű párt kománypárt és nem szabadelvű párt! A szabadelvű elnevezés csak sz ígér volt annak szépítésére, hogy ez a párt a mindenkori kormányok vak eszköze. Bennük megvan a prostituáltaknak az az undorító bátorságuk, hogy kiálljanak az utcza sarkára és kiáltsák: én prostituált vagyok és semmi más nem akarok lenni! Undorító ez a bátorság, de igazuk van. Elvi alapra helyezni a szabadelvű pártot! Komolyan akarja ezt Tisza István? Ha igen, akkor ő még reménytelenebb vállalkozásba fogott bele, mint barátja, Fejérváry Géza. Az egyetlen „elvi alap“, amelyen akár ő, akár más a szabadelvű pártot összetarthatja, az, hogy „lesz még szőlő, lágy kenyér“. Vagyis, ha Fejérváryék eljátszották kis játékaikat, akkor megint rájuk kerül a sor. Vagyis, ha majd Fejérváryékkal végzett a nemzet, akkor azután még majd velük is végezni kel. A nemzetre ebből előny is származik, de hátrány is. Előny, hogy a megosztott csoportokat egyenként könnyebb megsemmisíteni; hátrány, hogy a küzdelem tovább tart, mert a mostani kormány megbuktatása után le kell számolni a Tisza által készen tartott tartalékkal is, holott — úgy hiszszük — a nemzetnek most elég ereje volna mind a kettővel egyszerre leszámolni. A különbség nem nagy. Nincs hát semmi okunk sem arra, hogy a Tisza István által a nemzeti ügynek tett „ szolgálatot“ túlbecsüljük. Igazi szolgálatot az tenne az országnak, de a szabadelvű pártnak is, aki ezt a számbelileg még mindig elég nagy pártot minden fentartás és hátsó gondolat nélkül a nemzeti ügy mellé állítaná. A kibontakozást csak akkor mozdítaná elő ez a párt, ha minden kétségen kívül tudtára adná — nem Fejérvárynak, hanem Bécsnek, hogy reá nem számíthat. Pedig ma úgy áll a dolog, hogy Fejérváry ugyan nem számíthat a szabadelvű pártra, de Bécs igen. És addig, amíg így van, a szabadelvű párt nem egyéb, mint a parlament betegsége, a nemzeti képviselet egy kinövése, a bécsi remények horgonytartója, a kibontakozás akadálya. Semmi reményünk sincs arra, hogy a szabadelvű párt valaha is a nemzet mellé álljon. Nem is ebben bízunk, hanem a nemzeti küzdelem erejében, mely ellenállhatatlan erővel hódít folytonosan, egyesíti maga körül a nemzet minden jobb elemét és megsemmisíti minden ellenségét. Tekintsünk csak végig a legutolsó évek történetén! Hányan fekszenek ott elterülve, akik gátul vetették magukat a nemzet törekvései elé! Erős a hitünk, hogy ez a sorsa mindenkinek, aki szembeszáll a nemzettel. És itt nem használ sem az ügyeskedés, sem a népbolonditás, sem az erőszak. Csak a vak nem látja, hogy egyesítő ereje, de bontó ereje is csak a nemzet ügyének van: egyesíti barátait, megbontja ellenfeleit. L. M. Lapunk mai száma 32 oldal ■■ T— MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1905. NOVEMBER 1. SZERDA. XII. ÉVFOLYAM 268. SZÁM: Előfizetési ára negyedévre 7 korona, egész évre 28 korona. | Főszerkesztő: Egyes szám ára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. | Holló LajoS. Szerkesztőség és kiadóhivatal a Teréz-körut 19. sS Hirdetések nonpareil!© számitással díjszabás szerint. A vezérbizottság válasza. — Saját tudósítónktól. — Budapest, október 31. Fejérváry hírhedt szélhámoskodó programmjára ma adta meg a választ a vezérlő-bizottság. Az elaborátumot Kossuth Ferencz dolgozta ki és az ő előterjesztése alapján fogadta azt el nagyon csekély változtatással a vezérlő-bizottság. A válasz szövege így szól: A szövetkezeti pártok vezérlő-bizottsága nem tételezi fel az ország közvéleményéről azt, hogy a Fejérváry báró által felolvasott kormányprogrammot komolyan venné. A magyar nemzet hagyományos józan felfogása ítélt már e programra felett, s a vezérlő bizottság csak elméleti kötelességet teljesít, midőn ezt az ítéletet megpecsételi. E programm magán hordja a megvesztegetési kísérlet bélyegét, elszomorító jeléül annak, hogy megvesztegethetőnek hiszik a nemzetet, ami felett a nemzeti lélek minden bizonynyal fel fog háborodni. Mindent ígérnek mindenkinek, tekintet nélkül arra, hogy az ígéret megvalósítása mennyi időbe, mennyi pénzbe és mennyivel több adóba kerülne. Évtizedekre szóló programmot csinál magának egy kormány, mely még azt sem tudja, vájjon lesz-e pártja és mekkora, tehát hány hétig állhat fenn, kiszámíthatatlan milliók befektetését ígéri, bár tudja, hogy ha eddig nemzeti életünk teljes kiépítése nem volt lehetséges, ez azért is volt, mert a folyton emelkedő katonai költségek nyomasztó súlylyal nehezedtek reá; ennek daczára a programm a katonai költségeket tetemesen növelni szándékozik és mégis tömérdek pénzbe kerülő reformokat és befektetéseket ígér, tehát vagy ámít, vagy óriási adóemelést tervez. Összehord mindent, amit a különböző ellenzéki pártok évtizedekig követeltek és ezzel igyekszik megvesztegetni a tömegeket, csakhogy kikerülje azt az egyet, hogy a magyar pénzen és magyar vérrel fentartott hadseregben a magyar állam hivatalos nyelve használtassák. Ezzel bebizonyítja, hogy a nagy tömegeket hazafiatlanoknak hiszi, amiben csalódik. De még egyrészt olyan ez a programm, mint az evangéliumi példabeszéd öt kenyere, melyből mindenki jóllakhatik, s minden vágy teljesülését megígéri mindenkinek, tekintet nélkül bármire, és senkinek sem mondja meg, hogyan és mikor fogja véghezvinni a nagy csodát, addig akaratlanul is elárulja a programm valódi czélját a következő rövidre foglalható pontozatokban: A királyi vétójog végtelen mindenhatósága, ami megsemmisítené az országgyűlés