Magyarország, 1906. szeptember (13. évfolyam, 212-237. szám)
1906-09-26 / 233. szám
HH 1 szegény asszony. , írt*: Pierre Lot. Meggörnyedve a rőzseköteg terhe alatt egészen meghajolva, bandukolt lefelé * keskeny hegyi után az öreg asszony. Néha meg-megállt, hogy a terhet megigazítsa vállain, azután tovább tipegett. Egy kis tisztás helyen találkoztam vele az erdőben, amelynek százados lombjai közé alig hatolt be a nyári napsugár. Meglehetősen elhagyott volt ez a hely, elhagyott, de oly szép, oly végtelen kedves, aminőt csak itt, a Pyrenaeusok között lehet találni Köröskörül óriási sziklás béretek, amiket vad rengetegek borítanak, amelyekből rejtelmes susogással száll tova az illatos szellő s a levegő csupa virágillat és andalító madárdal. Alant a völgyben kis patak kanyarog, vize olyan tiszta, mint a kristály s tükrében barátságosan bólintgatnak a vadon fáinak koronái Köröskörül zöld pázsit szegélyezi a partját, vadvirág színezi a rétjét s a tánczoló napsugarakkal ezernyi ezer tarka pillangó űzi szeszélyes játékát. Az öreg anyóka a természet mindeme pazar pompájából semmit sem vesz észre. Fáradtan igyekszik elérni nyomorult viskóját, ahol talán nem fogadja őt semmi öröm, senki sem várja őt tárt karokkal, mosolygó arcczal. S ennek az öreg asszonynak az arczáról olyan végtelen jóság, sözelidség áradozott, hogy az ember szíve megesett rajta. Én sem tudtam sokáig nézni kínos vergődését , nagyon megsajnáltam. Éreztem, hogy segíteni kellene valahogy rajta, csak nem tudtam a módját, hogy hogyan. Mondhattam volna neki egész egyszerűen: itt van jó asszony egypár ezüst pénz, vegyen magának fát, azt a terhet pedig dobja félre, de nem mertem. Mit tudtam, hogy ki ő ? Talán még megsértődik, ha alamizsnával kínálom meg, mint a koldust. Koldus pedig nem volt, legalább tiszta ruhája, kendője nem vallott erre. Inkább valami öreg cselédnek néztem, vagy nagyszülőnek, akinek halálát már nehezen várják a hozzátartozói, akikre a szegény asszony már talán teher.s. Lépésről-lépésre követtem, hogy hova megy. Kimerülten érkezett az erdő lábánál elterülő kis falucskához s ott az első háznál megállt. Nagyot sóhajtott, látszott rajta, hogy jól esik neki az a tudat, hogy legalább már a faluban van s nemsokára otthon lesz. ’ Ennek, megvallom, magam is nagyon örültem. Óvatosan követtem, de nagyon lassan kellett utána mennem, hogy utól ne érjem, mert kicsinyeket lépett és nagyon sokszor megállt. Fáradtan pihegett, majd ismét tovább ment és így érkezett a pompás nyáresti órákban a kis faluba. A kis kápolna harangja esti mára csendült s már alig jártak az utczán. A szegény asszony egy kicsiny ház kapujában egyszerre csak eltűnt s én úgy éreztem, hogy végtelen egyedül maradtam. Elkezdtem gondolkozni ennek a szelíd arczu, szegény öreg asszonynak a sorsán. Ki lehet ? Ki várja otthon ? Ki ad neki vacsorát, van-e valakije, aki elébe megy és megszabadítja terhétől és vált vele pár barátságos szót? Igyekszik-e valaki vele megosztani az élet terhét, s van-e egy kis hely számára abban a házban, ahova lehajthatja ősz fejét? Úgy sajnáltam őt, hogy nem tudtam rajta segíteni. Mindig előttem volt beesett, jóságos arcza s szinte hallottam fáradt sóhajtásait , láttam, hogy mennyire ki van merülve meggörnyedt teste a teher alatt. Önkénytelenül megálltam én is a kis ház előtt s benéztem annak rácsos kapuján, hogy még egyszer lássam. S amint a zöldre festett léczek között kíváncsiskodtam, egy kicsiny kis gyermeket láttam a földön ülve. Játékaiba volt elmerülve s azoknak gagyogott olyan nyelven, amelyet, csak az ő kis szive értett meg. De amikor meglátta az öreg asszonyt a kapun belépni, elfelejtette a kis játékait, felugrott s kitárt karokkal tipegett feléje: — Nagymama, . . . nagymamácska ... — s hangja repesett az örömtől Kicsiny, alig háromesztendős kis fiúcska volt. A ruhája rongyos, apró lábacskái kikandikáltak kis czipőjéből, a haja kóczos, fésületlen, de a szemeiben ugyanaz a szelíd jóság és gyermeki ártatlanság, ami az öreg asszonyéban, a nagyanyjáéban. És ez a kis csöppség mosolygott, nevetett. Talán örült az életnek. Annak az életnek, amely lehet, hogy számára sem tartogatott jobb sorsot, mint szegény nagyanyjának. — Nagymama, édes nagymama! — kiáltott a kis gyermek örömtől lelkendezve, s kitárt karokkal sietett az öreg asszony elé. És a kisgyermeknek ebben az ártatlan, tiszta örömében egyszerre felolvadt a szegény öreg asszony minden fájdalma, minden keserve és szenvedése, amit az élet neki juttatott. Egyszerre elsimultak a rázáról a gondszántotta ránczok, s nem volt azon látható többé sem a szenvedés, sem a fáradtság, csak a mosoly. És úgy vettem észre, mintha ez a szegény, törődött öreg észrevette volna rajtam a szándékomat, s boldogan, büszkén szólít meg: — Lásd ? Hát van nekem szükségem valakinek az irgalmasságára, van nekem okom a panaszra ? Ki ad nekem olyan boldogságot ezen a földön, mint ez a kis gyermek ? És már menni készültem, amikor újra megcsendült a kis kápolna harangja. Az öreg aszszony megállt, feltekintett az égre, hisz letérdelnie nehezére esett volna, keresztet vetett magára és imádkozni kezdett. És a kis gyermek is öszszetette kicsiny kezeit s ha talán még imádkozni nem is tudott, csak nézte áhítattal nagyanyja jóságos arczát. Most már otthagytam a kis házat, de előbb két könycseppet töröltem ki a szemeimből. .. • Oh, ti gazdagok, kik fényes palotában laktok, mit tudjátok ti azt, hogy mi a kunyhók, mi a szegények boldogsága .. . ? MAGYARORSZÁG Budapest, 1906. szerda, szeptember 26. KÜLÖNFÉLÉK. 4- Francais hölgy Marokkóban. Párisból írják nekünk: Míg a diplomaták hires reformjaikkal egy jottányit sem tudnak előrehaladni Marokkóban, addig egy párisi hölgy a saját elhatározásából egyedül elindult a szultán országába, terjeszteni a czivilizációt. Ez a vakmerőségéről híres hölgy Du Gast asszony, akinek neve az automobilversenyek révén lett ismertté. Tegnaptt indult útnak Tangerbe, hogy ott több gazdasági tervét keresztülvigye. A külügyi és földmivelésügyi miniszterek megígérték teljes támogatásukat, a párisi lapok pláne már „hivatalos küldetésről" beszélnek. Du Gast asszony ez év tavaszán két hónapig volt Marokkóban. Spanyolországban utazgatott és eközben elvetődött Algecirasba is, ahol épp akkor a legnagyobb vitába volt merülve a marokkói konferenczia. Du Gast asszonyt a legnagyobb mértékben érdekelni kezdte Marokkó és nyomban elhatározta, hogy saját szemeivel győződik meg az ottani állapotokról. — E két hónap alatt — mondta du Gast asszony a „Temps“ egyik munkatársának — ezt a titokzatos és lebilincselő országot csak mintegy félhomályban láttam, de azért mégis megérlelődött bennem az a terv, hogy a bennem rejlő munkakedvet és energiát annak javára kifejleszszera. Akkoriban legalaposabban a Tanger és Teutau közti partvidéket kutattam át és nyolc napot töltöttem a trónkövetelő táborában. Most visszatérek a partvidékre, ahol ismeretséget kötöttem több derék rablóval, akik esküvel igértették meg velem, hogy visszatérek hozzájuk. E rablók alatt du Gast asszony több törzsfőnököt értett, így Baisulit, aki Tanger kapui előtt szokott táborozni, Andjerast, aki Ceutat rémítgeti folytonosan és Valientet, aki Ceuta és Teutan közt veszélyezteti a közbiztonságot. — Baisuli —■ mondta tovább du Gast asszony — most is levelezik velem, Attifgeras feleségül akart venni, Valiente pedig ünnepélyeket rendezett tiszteletemre és felajánlotta országát. Valiente különben szép, magas termetű briganti és 686ze-vissza 35 éves. Folyékonyan beszél spanyolul és tolmács nélkül társaloghattunk. Andrejas Raid pedig egy izben azt mondta nekem: — Egy szavadra mind a harminczhat feleségemet elküldöm. — Ezt nem teszem — feleltem. — Akarod-e — folytatta tovább Kaid — hogy mind a harminczhatot a szemed láttára kínozzam meg, vagy hogy rabszolganőkként szolgáljanak ? És nemsokára mind a harminczhat asszony odaborult a párisi hölgy lábai elé és maradásra kérlelték. Du Gast asszony azután még elmondta az újságírónak, hogy nincs kedve királynénak lenni és csupán a marokkóiak földmivelését akarja fellendíteni és e czélra tőkét bocsátani rendelkezésükre. Du Gast asszony — mint ez az interjú is mutatja — nagyon kalandos természetű hölgy lehet. Hogy azonban a földmivelési tervei hogyan fognak sikerülni nagyon kétséges dolog, mert végül egészen őszintén bevallotta, hogy most még a répát nem tudja megkülönböztetni a dinnyétől. + Zsidó kozákok. Egy angol folyóirat érdekes apróságokat közöl az orosz zsidók életéből és többek között megemlíti, hogy Oroszországban már régi idők óta vannak zsidó kozákok is. Nagyon ájtatos emberek, akik különben semmiben sem különböznek környezetüktől. Kiváló lövészek, nagyon ügyes lovasok és egyszersmind tehetséges gazdaemberek. A zsidó kozákkolónis még ma is 600 családot számlál és ámbár elég jó sorsuk van, szívesen csatlakoztak a Zionists mozgalmakhoz és bármikor készek Oroszországot elhagyni. -- A biblia elterjedettsége. A brit bibliai társulat legutóbbi londoni kongresszusán az előadó titkár bejelentette, hogy egy esztendőn belül 6 millió példányt adtak el a bibliából. Ezt az eredményt leginkább azáltal lehetett elérni, hogy a szentírás ma már közel négyszáz nyelvre van lefordítva. Magában az elmúlt esztendőben tizenegy új fordítás jelent meg. E nyelvek között van a „ladakhi“, amelyet Tibet határán beszélnek, a „singpho“, a keleti Assam lakóinak nyelve, a „kulium“, amely az Új-Hebridák szigetein otthonos, a „zigula“, amely a délkelet-afrikai wa-zigulák nyelve és a „saa“, amely a Salamon-szigeteken használatos. -f- Világító növények. A természettudósok már régóta sokat foglalkoznak az „agaricus melleus” nevű gombafaj vizsgálásával. Ennek a gombának ugyanis az a tulajdonsága, hogy világít. Brefeld természettudós például egész gombatelepet létesített lakásában és így vizsgálta meg ezt a gombafajt. Vizsgálódásai közben azt találta, hogy 20 gramm ilyen gomba egy sötét szobát egészen meg tud világítani. A gomba rendesen rothadt fákra rakódik és ezért találunk gyakran az erdőkben fénylő fadarabokat. Mohsch prágai tanár a fák lombozatában is talált sok fénylő gombát. Legelőször Jáva szigetén tapasztalta ezt a sajátságos természeti tüneményt. Később az európai erdőkben is talált ilyen fénylő leveleket. Rendesen őszidőben találhatók ilyen levelek, amikor sűrű lomb fedi az erdők zegzugos útjait. A rothadásnak indult leveleken nagyon szépen megkülönböztethető ez a fehér fény, amely olykor két hónapig is eltart és amelyet szintén az „agaricus melleus“ idéz elő. -4- Az Interlaken gyilkosság és a divatmajmok. A „Figaro“-ban érdekes apróságot olvasunk. Páriában ugyanis szokásban volt, hogy az előkelő divathősök egy-egy híres ember képe után „stilizáltatták“ magukat, így Páris utczáin százával járt a sok Napoleon, Boulanger, Carnot, Vilmos császár, a czár stb. Legutóbb ez a divathóbort az aktuális emberek utánzására is kiterjedt és alig kapott valakit szárnyára a hírt néhány nap múlva már száz meg száz hasonmása rótta végig Páris utczáit. Néhány nap óta azonban nagyot fordult ez a világ. Amióta ugyanis Interlakenben Durnovo helyett a szerencsétlen Müllert agyonlőtték, a divathóbort gyáva hősei hamar belátták, hogy ebben a puskaporos levegőben vajmi veszélyes egyes kiváló embereket, kiváltképpen pedig oroszokat utánozni. A merénylet elkövetése utáni napon tehát egész rajával rohanták meg a borbélyüzleteket, hogy haj- és szakállviseletüket megváltoztassák. Ha ma valaki végig megy Pária