Magyarország, 1906. szeptember (13. évfolyam, 212-237. szám)

1906-09-26 / 233. szám

HH 1 szegény asszony. , írt*: Pierre Lot­. Meggörnyed­ve a­­ rőzseköteg terhe alatt egé­szen meghajolva, bandukolt lefelé * keskeny hegyi után az öreg asszony. Néha meg-megállt, hogy a terhet megigazítsa vállain, azután tovább tipegett. Egy kis tisztás helyen találkoztam vele az erdőben, amelynek százados lombjai közé alig hatolt be a nyári napsugár. Meglehetősen elhagyott volt ez a hely, elhagyott, de oly szép, oly végtelen kedves, aminőt csak itt, a Pyrenaeu­­sok között lehet találni Köröskörül óriási sziklás béretek, amiket vad rengetegek borítanak, ame­lyekből rejtelmes susogással száll tova az illatos szellő s a levegő csupa virágillat és andalító ma­dárdal. Alant a völgyben kis patak kanyarog, vize olyan tiszta, mint a kristály s tükrében ba­rátságosan bólintgatnak a vadon fáinak koronái Köröskörül zöld pázsit szegélyezi a partját, vad­virág színezi a rétjét s a tánczoló napsugarak­kal ezernyi ezer tarka pillangó űzi szeszélyes játékát. Az öreg anyóka a természet mindeme pazar pompájából semmit sem vesz észre. Fáradtan igyekszik elérni nyomorult viskóját, ahol talán nem fogadja őt semmi öröm, senki sem várja őt tárt karokkal, mosolygó arc­czal. S ennek az öreg asszonynak az arczáról olyan végtelen jóság, sözelidség áradozott, hogy az ember szíve meg­esett rajta. Én sem tudtam sokáig nézni kínos vergődését , nagyon megsajnáltam. Éreztem, hogy segíteni kellene valahogy rajta, csak nem tudtam a mód­ját, hogy hogyan. Mondhattam volna neki egész egyszerűen: itt van jó asszony egypár ezüst pénz, vegyen magának fát, azt a terhet pedig dobja félre,­­ de nem mertem. Mit tud­tam, hogy ki ő ? Talán még megsértődik, ha alamizsnával kínálom meg, mint a koldust. Kol­dus pedig nem volt, legalább tiszta ruhája, ken­dője nem vallott erre. Inkább valami öreg cse­lédnek néztem, vagy nagyszülőnek, akinek halá­lát már nehezen várják a hozzátartozói, akikre a szegény asszony már talán teher.­s. Lépésről-lépésre követtem, hogy hova megy. Kimerülten érkezett az erdő lábánál elterülő kis falucskához s ott az első háznál megállt. Na­gyot sóhajtott, látszott rajta, hogy jól esik neki az a tudat, hogy legalább már a faluban van s nemsokára otthon lesz. ’ Ennek, megvallom, magam is nagyon örültem. Óvatosan követtem, de nagyon lassan kellett utána mennem, hogy utól ne érjem, mert kicsinyeket lépett és nagyon sokszor meg­állt. Fáradtan pihegett, majd ismét tovább ment és így érkezett a pompás nyáresti órákban a kis faluba. A kis kápolna harangja esti mára csen­dült s már alig jártak az utczán. A szegény asszony­ egy kicsiny ház kapujában egyszerre csak eltűnt s én úgy éreztem, hogy végtelen egyedül maradtam. El­kezdtem gondolkozni ennek a szelíd arczu, szegény öreg asszonynak a sor­sán. Ki lehet ? Ki várja otthon ? Ki ad neki va­csorát, van-e valakije, aki elébe megy és meg­szabadítja terhétől és vált vele pár barátságos szót? Igyekszik-e valaki vele megosztani az élet terhét, s van-e egy kis hely számára abban a házban, ahova lehajthatja ősz fejét?­­ Úgy sajnáltam őt, hogy nem tudtam rajta se­gíteni. Mindig előttem volt beesett, jóságos arcza s szinte hallottam fáradt sóhajtásait , láttam, hogy mennyire ki van merülve meggörnyedt teste a teher alatt. Önkénytelenül megálltam én is a kis ház előtt s benéztem annak rácsos kapuján, hogy még egyszer lássam. S amint a zöldre festett léczek között kíván­csiskodtam, egy kicsiny kis gyermeket láttam a földön ülve. Játékaiba volt elmerülve s azoknak gagyogott olyan nyelven, amelyet, csak az ő kis szive értett meg. De amikor meglátta az öreg asszonyt a kapun belépni, elfelejtette a kis játé­kait, felugrott s kitárt karokkal tipegett feléje: — Nagymama, . . . nagymamácska ... — s hangja repesett az örömtől Kicsiny, alig háromesztendős kis fiúcska volt. A ruhája rongyos, apró lábacskái kikandikáltak kis czipőjéből, a haja kóczos, fésületlen, de a szemeiben ugyanaz a szelíd jóság és gyermeki ártatlanság, ami az öreg asszonyéban, a nagyany­jáéban. És ez a kis csöppség mosolygott, neve­tett. Talán örült az életnek. Annak az életnek, amely lehet, hogy számára sem tartogatott jobb sorsot, mint szegény nagyanyjának. — Nagymama, édes nagymama! — kiáltott a kis gyermek örömtől lelkendezve, s kitárt ka­rokkal sietett az öreg asszony elé. És a kis­gyermeknek ebben az ártatlan, tiszta örömében egyszerre felolvadt a szegény öreg asszony min­den fájdalma, minden keserve és szenvedése, amit az élet neki juttatott. Egyszerre elsimultak a rázáról a gondszántotta ránczok, s nem volt azon látható többé sem a szenvedés, sem a fá­radtság, csak a mosoly. És úgy vettem észre, mintha ez a szegény, törődött öreg észrevette volna rajtam a szándékomat, s boldogan, büsz­kén szólít meg: — Lásd ? Hát van nekem szükségem valaki­nek az irgalmasságára, van nekem okom a pa­naszra ? Ki ad nekem olyan boldogságot ezen a földön, mint ez a kis gyermek ? És már menni készültem, amikor újra meg­csendült a kis kápolna harangja. Az öreg asz­­szony megállt, feltekintett az égre, hisz letérdel­nie nehezére esett volna, keresztet vetett magára és imádkozni kezdett. És a kis gyermek is ösz­­szetette kicsiny kezeit s ha talán még imád­kozni nem is tudott, csak nézte áhítattal nagy­anyja jóságos arczát. Most már otthagytam a kis házat, de előbb két könycseppet töröltem ki a szemeimből. .. • Oh, ti gazdagok, kik fényes palotában laktok, mit tudjátok ti azt, hogy mi a kunyhók, mi a szegények boldogsága .. . ? MAGYARORSZÁG Budapest, 1906. szerda, szeptember 26. KÜLÖNFÉLÉK. 4- Francais hölgy Marokkóban. Párisból ír­ják nekünk: Míg a diplomaták hires reformjaik­kal egy jottányit sem tudnak előrehaladni Ma­rokkóban, addig egy párisi hölgy a saját elha­tározásából egyedül elindult a szultán országába, terjeszteni a czivilizációt. Ez a vakmerőségéről híres hölgy Du Gast asszony, akinek neve az automobilversenyek révén lett ismertté. Tegnap­­­­­tt indult útnak Tangerbe, hogy ott több gaz­dasági tervét keresztülvigye. A külügyi és föld­­mivelésügyi miniszterek megígérték teljes támo­gatásukat, a párisi lapok pláne már „hivatalos küldetésről" beszélnek. Du Gast asszony ez év tavaszán két hónapig volt Marokkóban. Spanyol­­országban utazgatott és eközben elvetődött Alge­­c­irasba is, ahol épp akkor a legnagyobb vitába volt merülve a marokkói konferenczia. Du Gast asszonyt a legnagyobb mértékben érdekelni kezdte Marokkó és nyomban elhatározta, hogy­ saját szemeivel győződik meg az ottani állapotokról. — E két hónap alatt — mondta du Gast asszony a „Tem­ps“ egyik munkatársának — ezt a titokzatos és lebilincselő országot csak mintegy félhomályban láttam, de azért mégis megérlelő­dött bennem az a terv, hogy a bennem rejlő munkakedvet és energiát annak javára kifejlesz­­szera. Akkoriban legalaposabban a Tanger és Teutau közti partvidéket kutattam át és nyolc­ napot töltöttem a trónkövetelő táborában. Most visszatérek a partvidékre, ahol ismeretséget kö­töttem több derék rablóval, akik esküvel igértet­­ték meg velem, hogy visszatérek hozzájuk. E rablók alatt du Gast asszony több törzsfőnö­köt értett, így Baisulit, aki Tanger kapui előtt szokott táborozni, Andjerast, aki Ceutat rémítgeti folytonosan és Valientet, aki Ceuta és Teutan közt veszélyezteti a közbiztonságot. — Baisuli —■ mondta tovább du Gast asszony — most is levelezik velem, Attifgeras feleségül akart venni, Valiente pedig ünnepélyeket rende­zett tiszteletemre és felajánlotta országát. Valiente különben szép, magas termetű bri­ganti és 686ze-vissza 35 éves. Folyékonyan be­szél spanyolul és tolmács nélkül társaloghattunk. Andrejas Raid pedig egy izben azt mondta nekem: — Egy szavadra mind a harminczhat felesé­gemet elküldöm. — Ezt nem teszem — feleltem. — Akarod-e — folytatta tovább Kaid — hogy mind a harminczhatot a szemed láttára kínoz­zam meg, vagy hogy rabszolganőkként szolgál­janak ? És nemsokára mind a harminczhat asszony odaborult a párisi hölgy lábai elé és maradásra kérlelték. Du Gast asszony azután még elmondta az újságírónak, hogy nincs kedve királynénak lenni és csupán a marokkóiak földmivelését akarja fellendíteni és e czélra tőkét bocsátani rendelkezésükre. Du Gast asszony — mint ez az interjú is mutatja — nagyon kalandos termé­szetű hölgy lehet. Hogy azonban a földmivelési tervei hogyan fognak sikerülni nagyon kétsé­ges dolog, mert végül egészen őszintén beval­lotta, hogy most még a répát nem tudja meg­különböztetni a dinnyétől. + Zsidó kozákok. Egy angol folyóirat érde­kes apróságokat közöl az orosz­ zsidók életéből és többek között megemlíti, hogy Oroszország­ban már régi idők óta vannak zsidó kozákok is. Nagyon ájtatos emberek, akik különben semmi­ben sem különböznek környezetüktől. Kiváló lö­­vészek, nagyon ügyes lovasok és egyszersmind tehetséges gazdaemberek. A zsidó kozákkolónis még ma is 600 családot számlál és ámbár elég jó sorsuk van, szívesen csatlakoztak a Zionists mozgalmakhoz és bármikor készek Oroszorszá­got elhagyni. -­- A biblia elterjedettsége. A brit bibliai tár­sulat legutóbbi londoni kongresszusán az előadó titkár bejelentette, hogy egy esztendőn belül 6 millió példányt adtak el a bibliából. Ezt az ered­ményt leginkább azáltal lehetett elérni, hogy a szentírás ma már közel négyszáz nyelvre van lefordítva. Magában az elmúlt esztendőben tizen­egy új fordítás jelent meg. E nyelvek között van a „ladakhi“, amelyet Tibet határán beszélnek, a „singpho“, a keleti Assam lakóinak nyelve, a „kulium“, amely az Új-Hebridák szigetein ottho­nos, a „zigula“, amely a délkelet-afrikai wa-zigu­­lák nyelve és a „saa“, amely a Salamon-szige­­teken használatos. -f- Világító növények. A természettudósok már régóta sokat foglalkoznak az „agaricus mel­­leus” nevű gombafaj vizsgálásával. Ennek a gombának ugyanis az a tulajdonsága, hogy vilá­gít. Brefeld természettudós például egész gomba­telepet létesített lakásában és így vizsgálta meg ezt a gombafajt. Vizsgálódásai közben azt találta, hogy 20 gramm ilyen gomba egy sötét szobát egészen meg tud világítani. A gomba rendesen rothadt fákra rakódik és ezért találunk gyakran az erdőkben fénylő fadarabokat. Mohsch prágai tanár a fák lombozatában is talált sok fénylő gombát. Legelőször Jáva szigetén tapasztalta ezt a sajátságos természeti tüneményt. Később az európai erdőkben is talált ilyen fénylő leve­leket. Rendesen őszidőben találhatók ilyen le­velek, amikor sűrű­ lomb fedi az erdők zeg­zugos útjait. A rothadásnak indult leveleken nagyon szépen megkülönböztethető ez a fehér fény, amely olykor két hónapig is eltart és amelyet szintén az „agaricus melleus“ idéz elő. -4- Az Interlaken­ gyilkosság és a divat­majmok. A „Figaro“-ban érdekes apróságot ol­vasunk. Páriában ugyanis szokásban volt, hogy az előkelő divathősök egy-egy híres ember képe után „stilizáltatták“ magukat, így Páris utczáin százával járt a sok Napoleon, Boulanger, Carnot, Vilmos császár, a czár stb. Legutóbb ez a di­vathóbort az aktuális emberek utánzására is ki­terjedt és alig kapott valakit szárnyára a hírt néhány nap múlva már száz meg száz hason­mása rótta végig Páris utczáit. Néhány nap óta azonban nagyot fordult ez a világ. Amióta ugyanis Interlakenben Durnovo helyett a sze­rencsétlen Müllert agyonlőtték, a divathóbort gyáva hősei hamar belátták, hogy ebben a puskaporos levegőben vajmi veszélyes egyes kiváló embereket, kiváltképpen pedig oroszokat utánozni. A merénylet elkövetése utáni napon tehát egész rajával rohanták meg a borbélyüz­leteket, hogy haj- és szakállviseletüket megvál­toztassák. Ha ma valaki végig megy Pária

Next