Magyarság, 1921. július (2. évfolyam, 142-168. szám)

1921-07-31 / 168. szám

1921 julius 31. vasárnap Budapest, II.évf. 168. (182.) szám Előfizetési árak: Szerkesztőségi VII. kerület, Miksa­ utca 8. szám.? Ba*K évre 440 korona Negyedévre 110 korona Peldlös SzPrl.'í'Szfn • Mil OT AV ^ eV '' . Telefőn.: József 18­00,József(18­91.­Kiadóhivatal: Félévre­­ 220 korona Egy hóra ... 40 korona X’ elöl JS SZU lltSZlv . iUlCOlAJ 1^ Az VII. kerület, MikSa­ utca 8. Telefon: József OS-02, Bayes szám­ára 2 korona­­* Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Ingóvagyon és Ingatlanvagyon A liberalizmus jelszóvá tette, a közvélemény pedig, — amely tudvalevőleg kritikát nem­ gya­korol, — a jelszót az igazsággal összetévesztve hajlandó volt el is hinni, hogy Magyarországon a föld kevesebb közterhet visel, mint az ingótőke. Divat volt ennek az állításnak olyanforma igazolása, hogy hivatkoztak egy­­részt a kataszteri tisztajövedelem mérsékelt voltára, másrészt az ingatlanokat és pedig főleg a mezőgazdasági ingatlanokat ter­helő adó kulcsának alacsony vol­tára. Nem csekély mértékben ennek a hamis világításnak ered­ménye lett az, hogy az ingó­vagyon föléje kerekedett az ingat­lannak és a mezőgazdasági ter­melés jelzáloghitelének segítségé­vel a bankok és a bankok révén uralkodó plutokrácia járma alá jutott. Az úrbéri megváltás idején a nemzeti föld jelzálogos terhe említést sem érdemlően csekély volt, alig félszázad múlva pedig az 1900. évi telepítési ankéten Fellner Frigyes a 10,630.914.140 korona értékű nemzeti föld jel­zálogos terhét 3,371.480.000 koro­nára becsülte, ami annyit jelent, hogy — a meg nem terhelhető kötött birtok (35%) levonásával — a föld értékének 47%-a ere­jéig volt megterhelve. Ha ehhez hozzászámítjuk a földre háramló közterhek tőkésített értékét, vagyis 3,156825,680 koronát, megállapít­ható, hogy a föld terhe a múlt század utolsó esztendejében az érték 61,39%-ával volt egyenlő. Ugyancsak Fellner mutatta ki, hogy a jelzálogi terhek éven­­kint 644 millió koronával növekednek és ez alapon he­lyesen becsüli Czettler Jenő 1913- ban a jelzálogos terheket 748 milliárdra. Eszerint a számítás szerint rövid félszázadon át a magyar föld 75%-ig adósodott el. Hogy ez az eladósodás mit jelent, azt Bernát István a föld­­tehermentesítésről írt munkájá­ban mutatja ki, megállapítván, hogy már 50%-os megterhelésen túl a telekkönyvi tulajdonos nem ura földjének és nem saját ma­gának gazdája. Ez a magyarázata annak, hogy a társadalomnak egyik legérté­kesebb rétege, a középbirtokos­­osztály az úrbéri váltságot kö­vető rövid néhány év múlva tönkrejutott és hogy a céltuda­tos nemzetiségi politika Érdek­ben az Albina révén oly sike­resen mozdította elő az idegen­kéz térfoglalását. Az ingóvagyon, a banktőke, mint a nedvet ki­szívó folyondár övezte át az in­gatlant és bár a föld és annak népe volt mindenkor a nemzet- és fajfenntartó elem, éppen a helytelen közteherviselési és me­zőgazdasági szociálpolitika kö­vetkeztében a folyondár lett úrrá a hatalmas törzs felett. Az 1868. évi irtás és szőllő­­dézsma-váltság az alig felszaba­dult és tehermentesen a jobbágyra szállott parasztbirtokok eladóso­dását is megalapozta. Ez a ma­gyarázata nemcsak a sok dobra­­került falusi kisbirtoknak és az egyes parcellák összevásárlása révén alakult át, de nem magyar kézen levő nagybirtokoknak, ha­nem jórészt a magyar falu népe kivándorlásának is. A föld ter­heinek növekedése hajtotta a falu népét egészségtelenül a vá­rosok felé és ez adta kezébe a vándorbotot, hogy az amerikai bányákban próbálja megszerezni az interesek fizetéséhez szüksé­ges összeget. Ha van a sötét gyászban va­lami vigasztaló is, ha édesanyánk koporsójánál emberi gyengeség­ből felcsillan is egy pillanatra annak a jövőnek a képe, amikor már letehetjük a fekete ruhát, akkor a mi nemzeti gyászunk­ban egyetlen vigasztaló momen­tum az volt, hogy a csonka or­szág földje a háború alatt any­­nyira, amennyire megszabadult bénító terheitől. Az ingótőke uralma az ingat­lan fölött, ha nem is szűnt meg teljesen, de lényegesen csökkent. Ez a nemzeti termelés szem­pontjából beláthatatlan előny, mert az ingatlan tőkének most módja nyílik hasznos beruházá­sokra, módja nyílik arra, hogy hozadékát fokozottabb intenzitás révén növelje és ezzel az ország gazdasági mérlegének aktivitását előmozdítsa. Hogy ezt megte­hesse, nem szabad abba a hibába esnünk, amelybe a liberális tör­­vényhozás esett, nem szabad az miből annyi jóság és szelídség sugár­zott feléje, hogy önkéntelenül így felelt: — Tessék parancsolni. Csont Nándor leült, aztán megint az asztaltársára emelte megvesztege­­tően becsületes tekintetét: — Kedves uram, jó és erős bort szeretnék inni, mert el akarom felej­teni a bánatomat. . . Akkor melegen­­ajánlom ezt a muskotályt, — felelte Galamb Jó­zsef s kövér, kis keze önkéntelen mozdulattal a palackért nyúlt. — Ha megengedi, töltök is belőle. Ezzel a mozdulattal dőlt el kette­jük jövő életének sorsa. A második liter muskotálynál el­mondták életük eddigi folyá­sát és úgy találták, hogy meglepően hasonló módon történt nekik min­den. Később karakterük egyéni és legsajátabb tulajdonságait is közöl­ték egymással. — Sohase csaltam, becsületes uton kerestem a vagyonkámat — jelentette ki Csont Nándor. — Én is —­ bólintott a másik. — Mindig jószívű voltam. Segí­tettem a barátaimon és mindig rut hálátlanság volt a fizetségem — mondta rezignáltan Galamb József s Csont Nándor elérzékenyülten felelte: — A börtöntől mentettem meg egy embert s mi volt a bérem: el­csábította a menyasszonyomat. Hallgattak egy kicsit a mély és egyenlő teherviselés elvén az ingóvagyon javára és az ingatlan vagyon terhére rést ütnünk. Hadik János grófnak és Gaál Gasztonnak a Magyarság hasáb­jain a nemzetgyűlés előtt lévő ingatlanváltság-javaslatról mon­dott kritikái arról kell, hogy meggyőzzenek minden pártokon felül álló és tárgyilagos vizsgá­lat, hogy az a javaslat, amely tíz kát. hold után 33.000 korona,­­ötven kát. hold után 165.000 ko­rona, ötszáz kát. hold után pedig 1.800.000 korona vagyonváltságot tervezett, valóban rést ütött volna az egyenlő teherviselés el­vén és a régi liberális adópoliti­kát inaugurálta volna. Ez a po­litika mindég megfeledkezett ar­ról a nagy igazságról, hogy az ingatlan­vagyon, ha alacsonyabb kulccsal is, de mindég megálla­pítható teljes értéke után adózik, míg az ingóvagyon akkor is ki tud bújni az adózta­tás alól, ha nem zsebben van, ahová az adókivető nem lát, de részvénytársaság, vagy más üzleti vállalat alakjá­ban jelentkezik. Mert a leírások, rejtett tartalékok és egyéb köny­velési technika révén előálló egyenleg soha sem jelenti a való­ságos vagyont. Kétségtelen, hogy ezt a váltságterhet a föld jöve­delméből kifizetni nem bírja és a gazda kénytelen lenne birtokát újból adóssággal megterhelni. Alapos így az az aggodalom, hogy az ingatlan vagyonváltság mostani formájában is a világ­háború egyetlen értékes eredmé­ A Sziriusz Ó, azok felejthetetlenül szép idők voltak. A kis kocsmakert sarkában, virá­goktól roskadozó oleanderfa alatt állott a törzsasztaluk. Az asztal pi­ros abrosszal volt leteritve s a bá­­gyadtsárga szinü bor a hosszunyaku palackokból­ hivogatóan mosolygott Csont Nándorra s a barátjára, Ga­lamb Józsefre, mintha mondotta volna: — Igyatok belőlem s nem csa­lódtok bennem. Megnyugvást adok nektek. Szépnek fogjátok látni azt, ami jut s vidámnak, ami szomorú ebben a bubánatos életben. S a barátok ittak a gyönyörű szinü borból s valóban úgy történt, ahogy a jószívű muskotály ígérte. Bánatos lelkű, az agglegénység vigasztalan állapotába sülyedt em­berek voltak a hosszú, keszegalakú, nagy kékszemű Csont Nándor s a kövérkés, melankóliára hajló Galamb József. Az élet örömeit ragyogóan rakoncátlan fiatalságukban már le­aratták, küzdelmüket a vagyonért, jólétért már megvívták önmagukkal és embertársaikkal. Negyven éves korukig külön-külön kúsztak az életnek a halál felé vezető, szenve­délyekkel szegélyezett gyalogösvé­nyén s amikor mind közelebb s kö­zelebb látszott a végső cél, amely felé haladni emberemlékezet óta élethivatása egy embernek, h­ogy ötvenéves korukban találkoztak. Találkozásuk egy tavaszi délutánon történt. Azon a napon frisszappanozású abroszokat terített Katica, a kis­kocsma fehérbóbitás pincérlánya, a kocsmái m és távoli rokona az aszta­lokra, az oleanderek akkor nyílt rózsaszín virágai bágyadtan illatoz­tak s a szomszédos emeletes ház ablakából gyönyörüszép hegedüszó hallatszott. Galamb József ott ült szokott helyén az asztalkája mellett s bá­natos szemét Katicára emelve, igy szólt hozzá: — Katica lelkem, egy literrel ké­rek abból a jobbik muskotályból, mert máma a rendesnél is jobban gyűlölöm az emberiséget. — Katica mosolygott — hófehér fogacskája és piros, duzzadt szájacskája volt — s őzike-sietéssel ellibbent a borért. Ekkor egy idegen ember lépett be a kertajtón. Az idegen ember, aki mértéktele­nül hosszú alakjával azonnal magára vonta a törzsvendégek figyelmét, megállt a kertecske közepén, körül­nézett, aztán határozott léptekkel a Galamb József asztalához lépvén, megkérdezte : — Szabad lesz leülnöm? Galamb József haragosan akart felelni, de Csont Nándor kék sze­fiszta tekintetüket egymáson pihen­tetve sóhajtották. Majd pohár után nyúlva kocintottak. — Egészségedre, pajtás. Kezet fogtak. Erősen megszorítot­ták egymás kezét, ahogy talpig fér­fiak szokták. Később a kadarkánál derűsebb lett a hangulat. Csont Nándor néhány adomát mondott el s Galamb József a csat­tanó után kis pocakját fogva harsá­nyan, könnyező szemmel nevetett. Majd a másik mondott el néhány kacagtató epizódot az életéből, s Csont Nándor derűs fényben, csil­logó szemével a társára kacsintva, igy kiáltott: — Nagy kutyák vagyunk, mind­ketten, de jól összetalálkoztunk. Ezután még énekeltek egy kicsit. A régi nótákat szerették. Csont Nándornak mély tenor hangja volt, Galamb mély baritonján tercelt neki: »Ha a föld Isten kalapja Magyarország a bokréta rajta«... A fizetésnél kissé civódtak. Vé­gül úgy egyeztek, hogy Galamb Jó­zsef legyen, mint a kiskocsma régi törzsvendége, a házigazda­­ viszont­ következő alkalommal Nándoron le-­­­gyen a fizetés sora. Kifelé menet, mikor Csont Nándor a két ujjával megcsippentette a Ka­tica barátságosan mosolygó arcocs­káját s egy pengőt csúsztatott a

Next