Magyarság, 1922. augusztus (3. évfolyam, 172-197. szám)
1922-08-01 / 172. szám
1922 augusztusi, keddi Óra 10 korona Budapest, III. évf. 172. (480.) szám Előfizetési árak: Negyedévre 500 korona Egy hóra... 200 korona Egyes szám ára 10 korona Ausztriában hétköznap és vasárnap 300 osztrák korona Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztőség: VII. kerület, Miksa-utca 8. szra. Telefőn: József 68-90, József 68-91. Kiadóhivatali VII. kerület, Miksa-utca 8. Telefőn: József 68—92. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. A Két Kurzus A Magyarság vasárnapi számában cikk jelent meg,amely azt a megdöbbentő címet viselte homlokán, hogy a magyar korona árfolyamát a budapesti bankok rontották le, tartalmában pedig közelebbi tájékoztatást adott azokról a módokról és eszközökről, amelyekkel egyes nagy magyar pénzintézetek ezt az árfolyamrombolást gyakorolják, hogy maguknak óriási spekulációs hasznot, az országnak és a magyar gazdasági életnek pedig fölbecsülhetetlen károkat szerezzenek. Ezek a magyar nagybankok miközben vezéreik útján idehaza ártatlan arccal tanácsokat adnak a pénzügyi kormánynak a drágaság megfékezésére és a korona értékének javítására, ugyanakkor száz- és százmillióra rugó korona-eladásokra adnak megbízást zürichi képviselőiknek, hogy a mesterségesen előidézett kurzuszuhanás után száz- és százmilliónyi nyereséggel vásárolják össze ugyanazt a korona-mennyiséget. Hogyan tarthassuk mi a magyar korona árfolyamát, — mondta egy zürichi bankár, amikor Budapestről alacsonyabb árfolyamon zúdítják a piacra, mint amennyire mi, külföldiek taksáljuk? De csinálnak egyebet is ezek a budapesti nagybankok s ezt már a Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete, mint a budapesti pénzvilág legmagasabb érdekképviselete és »erkölcsi« testülete maga állapítja meg, mikor beismeri, hogy egyes pénzintézetek a külföldi valuták vásárlására, tehát a korona rombolására betevőik összekuporgatott garasait, náluk elhelyezett pénzét szokták kölcsönadni, mégpedig nemcsak belföldi, de külföldi igénylőknek is, hogy ily módon a legnagyobb belső pénzszükséglet idején százszázalékos kamatnyereséggel forgassák meg azt a pénzt, amely után ők betevőiknek másfél százalékot fizetnek. Száraz, szinte tőzsdei nyelven szólva ilyen stratégiai rendszer szerint ostromolják magyar pénzintézetek a magyar pénz árfolyamát. Hogy ez az ostrom mekkora sikerrel folyik a saját zsebük javára, arról nem szólnak hivatalos kimutatások, de hogy mekkora a siker a koronával szemben, azt napról-napra mutatja a zürichi hőmérőn a feltarthatatlan sülyedés, idehaza pedig az általános drágaság eget ostromló hullámai. A Magyarság tegnapi cikke csak a pénzügyi és gazdasági következményeit érintette ennek a hadműveletnek s csak arra a hitvány és eléggé meg nem bélyegezhető üzleti zsákmányszomyra célzott, amely ezek mögött a spekulációk mögött liheg s amely a pénzpolitikai téren épp olyan nyomorult hazaárulás, mint a háborúban a hadállások elárulása, vagy a fegyver- és munícióraktárak felrobbantása. Pedig az üzleti zsebvákság számításán és az anyagi következményeken túl ez az ostrom nemcsak a korona kurzusa ellen folyik ; végeredményében és végső célzataiban azt a másik »kurzust« akarja halálra sebezni, amelyet a túlsó oldalról nem kevesebbet emlegetnek s amelynek sorsa a kapitalista és liberális-radikális közvélemény szerint is a zürichiével oly elválaszthatatlanul kapcsolatos. Vagy csak sajátságos véletlen volna, hogy miközben azt a bizonyos itthoni kurzust teszik lépten-nyomon felelőssé gazdasági és pénzügyi helyzetünk minden nyomorúságáért s miközben szakadatlan célzásokban ismételgetik, hogy mindez mindaddig meg nem változhatik, mindaddig a valódi konszolidáció meg nem indulhat, mindaddig a külföld és a külföldi tőke bizalma irántunk meg nem szilárdulhat, amig ezt a kurzust az igazi liberalizmus és az igazi demokrácia fel nem váltja, ugyanezzel a politikai-, parlamenti- és sajtóhadjárattal párhuzamosan a másik szárny, a budapesti bankári tőke, ez a levantei plutokrácia siet a háttérben — sőt nem is nagyon a háttérben — megfelelő »tényeket« produkálni, amelyek ezt a világnézeti ostromot a legelrettentőbb, legkézzelfoghatóbb módon alátámasztják. Miután a jerikói csoda még egyszer nem akar megismétlődni s miután a »kurzus« falai a puszta trombitaharsogástól nem akarnak összedőlni, megmozdulnak azok az erők, amelyeket semmiféle numerus claususszal nem lehet hatalmukban megingatni, működésbe jönnek azok a szálak, amelyeket Berlinben, Bécsben, vagy Zürichben és Budapesten ugyanazok a tényezők tartanak kezükben s egyre erősbödő nyomás nehezedik azokra a billentyűkre, amelyek a magyar gazdasági élet és frénzszervezet vérkeringését szabályozzák. Ez a nyomás kezdettől fogva érvényesült azzal a politikai és kormányzati rendszerel szemben, amely a nemzeti és keresztény gondolatot zászlajára írta s amelynek, ha hivatását komolyan vette, sőt ha nem vette is, magától, pusztán a neve miatt, minden offenzív kísérlet nélkül is szöges ellentétbe kellett kerülnie amagyarnak nevezett budapesti kapitalizmussal. Mi kezdettől fogva éreztük és hirdettük, hogy a sajtón, a társadalmi szervezettségen, a kulturális erőpróbán túl ez a hatalom az, amely a maga roppant súlyával döntő befolyást fog gyakorolni a küzdelem kimenetelére, s amely nem fog válogatni a törvényes és törvénytelen eszközök között, amelyekkel a nagy egésznek, a nagy egységnek céljait szolgálhatja. Éreztük és hirdettük, hogy hiába teremtünk sajtót, hiába szervezzük agyon magunkat, hiába kapunk többséget a parlamentbe, hiába ülünk be a kormányzatba, hiába csinálunk többékevésbé életképes, vagy életképtelen gazdasági intézményeket, ha nem lesz bennünk elég öntudat ennek akapitalizmusnak aknamunkájával szemben, ha a kormányzat nem tudja átérteni a banktőke erejének politikai hordképességét, s ha nem ismeri azokat az eszközöket, vagy nem mer velük élni, amelyek rendelkezésére állnak ennek a hatalomnak megfékezésére és ellensúlyozására. Mert ez a hatalom nem ismer tréfát, ennek egy-két esztendő nem a világ, ez várni Csattanó.« történetei! Irta: G. Miklósy Ilona (útszőnyom is tilos) Történet, amelynek igazán „csattanós“ a vége A dunaparti korzón tolongva sétál a tömeg. Nem csoda. Alig akad szebb sétáló hely a föld kerekségén! A nagy folyam ezüstje szinte izzik, szikrázik a ragyogó napsütésben, a Gellért ékes smaragdszinekűen pompázik és ha jó szemünk van, láthatjuk virágos lankáin a gyümölcsfák csodaszép habfehér vagy rózsaszínű máglyáit. A Mátyás-templom karcsú tornya, mint egy sugár, karcsú élő testőr egyenesen az ég felé. A messzi budai, hegyek üide gárdája, a lánchíd kecses ívei, a királyi palota felségesen impozáns méretei, a legszebb gyönyörűséget adja a csodálkozó szemnek. De nem igen gyönyörködnek a sétálók. Sok száz ember közül alig tekint szét egy is a szépsége nagyszerű birodalmában. Legszívesebben hátat fordítanak a csodálatos panorámának és teszik azt, amiért idejöttek: egymást mustrálják. Az asszonyok leginkább —a ruhákat nézik, a férfiak — a ruhátlanságot. Csapatosan összeállnak, úgy szemlélődnek. És többékevésbé éhes, de mindig — neveletlen megjegyzések kíséretében mondanak véleményt. Most egy feltűnően csinos és nagyon fiatal hölgy halad el a gavallérok csoportja előtt. Igazi uridámának látszik. Már csak azért is, mert öltözködésében teljesen mellőzi a mai divat szertelenségeit. . Még csak Parisban törvény a hosszú ruha, de az ismeretlen szépség már — dicséretes bátorsággal — bokáig érő köntöst visel. Nem vetve számot azzal a méltó feltűnéssel, amely nem csekélyebb, mint volt az, amidőn a masakulumbék fejedelemasszonya először jelent meg a tigris-tánc nagy ünnepélyen egy baobab-fa háncsából készült — övszoknyával a derekán.Úgy látszik az asszonyka is kezdi érezni merészségének súlyát, mert nem szívesen állja a kiváncsi, gúnyos pillantások kereszttüzét. Gyakran nézeget hátra, mintha valahonnan segílőcsapatot várna. A kritizáló uracsok talán félreértik a szép asszonyka rémült tekintgetéseit, mert ahogy elhalad előttük — még tőlük is szokatlan vakmerőséggel — csaknem hangos megjegyzésekkel árasztják el .■ — Micsoda irigység ez, babuska, hogy ilyen hosszú szoknyát viselünk?! . .. Talán nem szépek a lábacskák ? ... Ne legyen ilyen fösvény, szép kis néni! Mutatni... Mutatni. .. Azért vagyunk itt... Gyerünk csak azzal a bokával! ... A finom kis térdecskével... Csak semmi irigység, szép picike! Az uracsok frontja hosszú. Míg az asszonyka eltántorog előttük, csaknem a földig sülyed szégyenletében. Kicsordul a könnye és a fuldokló görcsös erejével kapaszkodik abba a délceg fiatal úriemberbe, aki e pillanatban érte utol. És a férj kedves, nyugodt biztonságával fogja karon szép menyecskéjét. De hirtelen meghökkenve nézi felesége vérvörösre pirult arcát és könnyes szemét. Magyarázatot kér. Mikor megkapni, otthagyta az asszonyt és egyenesen a ficsurok csoportja felé lépett. Úgy látszik, nem volt egészen tisztában a lovagiasság szabályaival, nem dobott keztyűt, névjegyet sem, hanem a leginkább kezesgyébe eső és még mindig egy faun sóvár vidámságával nevető gavallérnak — ahogy pestiesen mondanák — lekent egy kiadós jó falusias — magyar pofont. Azután újból karonfogta szép aszszonykáját és úgy elmentek, hogy vissza se néztek. Kár volt. Nem láthatták hogyan simogatja, hasiti muskátli-vörösre pirult képét a póruljárt, megleckéztetett —arszlán. Szintolyan „csattanó*“ véggel végződő história A színházi pénztár előtt várakozom már jó negyedórája. Pedig éppenséggel nincs tolongás. Csupán egyetlen igen jól táplált úriember foglalja el a pénztár jegykiadó ablakát. De alaposan. Mert a kerek, kövér fejével egészen eltorlaszolja a nyílást. És még csak jegyet se vásárol. A csinos pénztárosnővel cseveg. Úgy látszik, igen érdekes dolgokat mond, mert a rut, vörös embert figyelmesen hallgatják. Sietős az utam, de szólni nem akarok. Félek a kellemetlen választól, mint egy ütéstől. Olyan durvák manapság az emberek! Várok inkább. Társam is akad a türelemben. Egy fiatal katonatiszt. Lassan sorakozik mellém és nyugodtan vár ő is. Hallgatjuk, mert kénytelenek vagyunk, hogy mit mesél tele szájjal a kövér ember. Fájdalom, magyarul cseveg, hát minden szót kénytelenek vagyunk megérteni. — Igen, mi nagyon demokratikus államformában élünk Csehszlovákiában ,hogy nem harapja el az a magyar ember nyelvét, ha ilyen.